Születésem után néhány héttel hagytad el Magyarországot - reménykedem, hogy ebben nekem volt a legkisebb szerepem, vagyis hogy nem miattam döntöttél így - épp ezért nagyon érdekel, hogy vajon miről maradtam le azzal, hogy tizennyolc évvel utánad, 1956-ban láttam meg a napvilágot.

Lehet, hogy ha értesülök a világra jöveteledről, akkor még jobban sietek. A viccet félretéve, minden kezdet nehéz, de előrebocsátom, hogy a történet jól végződik

Beleszülettem az első zsidótörvénybe és túléltem a vészkorszakot. 7 éves voltam, amikor a háború véget ért. Vidéki rokonságomat egy szálig elvitték, három nagyszülőmet, egy dédnagymamámat, négy unokatestvéremet, négy nagybátyámat, két nagynénémet meggyilkolták. Édesapámat behívták munkaszolgálatra, Ukrajnába került, 1944 novemberében megszökött és úgy ért haza, hogy közben háromszor elkapták az oroszok, nem törődtek vele, hogy épp most szabadult ellenséges fogságból, el akarták vinni málenkij robotra, de mindhárom alkalommal onnan is megszökött. Túlélte, ahogy édesanyám is, akit már a nyilasok vittek el és kétszer is megszökött. A végén önfeláldozó és bátor emberek segítségével Pesten bujkálva túlélte az egészet.

A vészkorszak nagy pozitív élménye számomra az volt, hogy mennyi rendes emberrel, igazi és nem melldöngető, nem ájtatoskodó kereszténnyel hozott össze az élet, akiknek magát az életemet köszönhettem. Az egyik Kaltenecker úr, a csillagos házunk sváb házmestere volt, aki az utolsó pillanatban elrejtett (szőke, „árja” kinézésű kisfiú lévén) azt hazudva, hogy kibombázott, iratok nélküli rokon vagyok. A végén egy igazi hőshöz, Hircsu Annushoz kerültem, egy tiszazugi parasztlányhoz, aki több mint húszadmagammal (!!!) rejtegetett egy Koháry utcai (ma azt hiszem, Stollár Béla) bérház negyedik emeleti lakásán. A bátyja segítségével élelmezett bennünket, de képzelheted, hogy a körülmények és a sok éhes száj miatt milyen szűkösen.

Légitámadások idején nem mehettünk le a pincébe, hátha valaki beköp. A ház oldalában lévő lőszerraktárat azonban találat érte és a pincében mindenki az életét vesztette. A lépcsőház beomlott és tűzoltók vittek le minket egyenként létrán. Ők sem árultak be minket, pedig nyilván tudták, mifajták vagyunk. Egy másik légópincében Annussal éltük át az ostrom utolsó napjait, aki nem tágított mellőlünk.
Annus szegény a háború után tüdővészben meghalt. Én teljesen magamon kívül voltam. Egyébként ezért kezdtem el hegedülni, ami így első hallásra hülyén hangzik, de a szüleim eladták a zongorát, hogy a fekete piacon drága külföldi gyógyszert szerezzenek Annusnak, de más sajnos késő volt.

ANNUS (KÖZÉPEN) - ÉLETEK MEGMENTŐJE

Gondolom, az átéltek hatására, nagyon kezelhetetlen gyerek voltam. Az sem segített, hogy amikor '45 tavaszán iskolába kerültem (zsidó gyerek nem járhatott iskolába ’44-ben), még jó páran zsidóztak a srácok közül. Nyilván otthon hallották. Én ilyenkor ütöttem és általában nagy veréseket kaptam, de nem hagytam magam, noha piszokul féltem és a lelkem mélyén nem szerettem verekedni, de később elég verekedős hírem lett. Aztán ez az iskolai antiszemitizmus valahogy kihalt. Az ötvenes évek elején köztünk, srácok között nem volt már téma. A Rákosi-rendszer esztelen diktatúrája kitermelt egy csendes rendszerellenes szolidaritást, főként a fiatalok között. A gimnáziumi osztályunkban nem volt spicli, szabadon lehetett beszélni. 

Misi, amiről igazán lemaradtál, az a féktelen és elterjedt jazzrajongás, amit az akkor teljesen tiltott gyümölcs utáni sóvárgás ébresztett fel bennünk. Ez volt a szabadság zenéje. Hazafiasak is voltunk a szó legszebb értelmében, mert idegen elnyomás alatt éltünk. Apám egyébként is, a vészkorszak dacára, magyarnak nevelt és a nevelés sikerében óriási szerepe volt azoknak az önfeláldozó, igazi keresztényeknek és nemzsidóknak, akik az életüket kockáztatták érettünk. Elég korán megértettem, hogy akik csak lapítottak vagy igyekeztek nem odanézni, amikor a szörnyűségek történtek, azok átlagos, normális, nem feltétlenül rossz emberek voltak. Egyszerűen féltek. Igazi hős egyaránt kevés akad minden népben. A feljelentős fajta, vagy az, aki zsidó javakat tulajdonított el és utána ő volt felháborodva, hogy a túlélők visszakérik, az volt az aljanép, a nyilasokról nem is szólva.

Szóval '56 engem úgy ért, hogy egy gyönyörű szabad Magyarországot akartam, akartunk. Első éves egyetemista voltam. Harcoltam. Nem voltam hős, nem kerítettem be egyedül öt szovjet hadosztályt, nagyon féltem, de nem mertem elfutni. Ennyi. A vereségek után megpróbáltunk szervezkedni, néha röplapozni, de amatőrök voltunk. November végén menekülnöm kellett, mert valamelyik jóakaróm feljelentett. November 28-án kerültem Ausztriába.  

Amikor elmentél, volt-e benned bármilyen előérzete annak, hogy mikor lépsz majd ismét magyar földre?

Ellenkezőleg! Teljesen elkeseredtem, hogy soha többé nem látom viszont Magyarországot. 

Ausztriából hogy vezetett az út Londonig?

Elég egyenesen. Pár napig voltam egy felső-ausztriai menekült táborban, majd azt teljesen önhatalmúan elhagyva autóstoppoltam Bécsbe. Elmentem a brit konzulátusra. Minden nyugati konzulátuson volt akkor magyar tolmács, így nem kellett felvillantanom angol nyelvkészségemet, ami elég szegényes volt, és amiből elég sokat köszönhettem a gyönyörűen artikuláló Willis Conovernek, az Amerika Hangja legendás jazz műsorvezetőjének. Az angolok megkérdezték, mihez akarok kezdeni Angliában. Mondtam, hogy dolgozni szeretnék, téglát hordani, fát vágni, akármit. És mivel foglalkoztam odahaza? -  Egyetemista voltam. Mit tanultam? Jogot. Elsőéves voltam. Szeretnék-e továbbtanulni Angliában? Erre kicsit értetlenül néztem. Akkor elmondták, hogy a londoni Lord Mayor Alapítványa és a brit Rektori Szövetség akkora alapot hozott létre, amelyből több mint 400 magyar diákot tudnak ösztöndíjjal taníttatni, amennyiben a következő év szeptemberében leteszik a különbözetit. Lesz munkaengedélyünk és a tanév elejéig dolgozhatunk. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy addigra megtanuljak eléggé angolul ahhoz, hogy bármilyen vizsgát letegyek, de rábólintottam abból a megfontolásból, hogy ha már van munkaengedély, akkor elboldogulok, nem fogok éhen halni. Aztán idővel majd csak szerzek valami képesítést. Megkérdezték, milyen szakra akarok kerülni. Kapásból rávágtam, hogy közgazdaságtanra. Úgy gondoltam, hogy abból jól meg lehet élni, de fogalmam sem volt, hogy valójában mi fán terem. Abban biztos voltam, hogy nem ugyanaz, mint a marxi politikai gazdaságtan, amire minket okítottak. Egyébként mondták, hogy lesznek ingyenes nyelvleckék is, amelyekre szabadidőnkben járhatunk. Szóval lelkesen rábólintottam és három napra rá már Angliában voltam. 

Ott mihez kezdtél?

Építőipari segédmunkásként kubikoltam, téglát hordtam és jártam az ingyenes nyelvtanfolyamokra, amelyeket önkéntes londoni egyetemisták, jóformán velünk egykorúak adtak. Szeptemberben volt a felvételi vagy különbözeti. Már fogalmam sincs, mit kérdeztek és nem merném megnézni, ha elém tennék, milyen sületlenségeket válaszoltam ékes "hunglish" nyelven. De a britekből nem hiányzott a jóindulat. Felvettek az LSE-re, a londoni közgazdaságtudományi egyetemre.  

Úgy hírlik, hogy egyetemista éveid során nemcsak tanári képesítést szereztél, de a pókerasztalnál is kiválóan helytálltál, aminek aztán további pályafutásod szempontjából is nagy jelentősége lett.

Hahaha!  Akkor te is hallottad a történetet Misi. Való igaz, hogy rendszeres pókercsaták résztvevője voltam a koleszban, melyek hosszútávon pozitív mérleggel zárultak, ha nem is tetemes nyereséggel, de persze a hosszúra nyúló angol egyetemi szünetekben emellett éjjeliőrként, úszómester-életmentőként, vasúti rakodómunkásként, szállodai mosogatófiúként stb. is működtem. Amikor megszületett az első gyerekem, vékonypénzű tanárember lévén megfogadtam, többé nem pókerezek, abból a józan megfontolásból, hogy aki úgy érzi, hogy van vesztenivalója, az fél, és aki a pókerben fél, az veszít. 
A fogadalmamat három évig tartottam. Egy nap Kabdebo Tamás barátom, az Írországban elhunyt jeles magyar író, aki közel lakott akkor hozzánk, felhívott, hogy ott van nála Radnóti Zoli, akivel pókerezni szeretnének, de kellene egy harmadik. Nagyon nem akaródzott mennem, de végül meggyőztek, hogy félpennis alapon fogunk játszani és megszegtem az eskümet. A csata úgy elvadult, hogy egyhavi jelzálogkölcsön törlesztésemnek megfelelő összeget sikerült otthagynom. A fiúk győzködtek, hogy ez csak játék volt, nem kell kifizetni, de gyerekkoromban túl sok könyvet olvashattam a magyar virtusról és ragaszkodtam, hogy kifizetem a nyereségüket.
Radnóti Zoli, tudván, hogy a középiskolai tanárokat sem halmozzák el pénzzel, megemlítette, hogy a BBC Magyar Adása keres alkalmi bemondókat. Mivel még csak két másik állásom volt, oda is bejelentkeztem, tetszett nekik a hangom, s így a következő két évben a középiskolai főállás és a főiskolai esti tagozatos tanítás mellett, hetente kétszer-háromszor mondtam híreket és olvastam sajtószemlét hétvégén, este vagy éjszaka. Két év múlva volt főfoglalkozású üresedés a magyar osztályon. Jelentkeztem, és csodával határos módon, felvettek. Ez volt 1968-ban.

Úgy tudom, hogy a jazz szeretete ekkor már rég az életed fontos része volt.
A gyermekkori zenei tanulmányokról már meséltél, arra lennék kíváncsi, vissza tudsz-e emlékezni a legelső pillanatra, amikor szíven ütött a jazzmuzsika?
Egy felvétel, koncertélmény, vagy valami más... mi volt a meghatározó élmény?

 1951-ben, 13 éves koromban csavargattam a rádió gombját, mert már egy kicsit sok volt a "Szív küldi szívnek szívesen" vagy az "Egy falu, egy nóta”. Német adó egyikén hallottam valakit olyan hangon énekelni, hogy én nem engedtem volna mikrofon elé. Ugyanakkor ez valahol megfogott. Aztán jött egy csomó fúvós rész, aminek volt témája, de utána a fúvósok kicsit össze-vissza játszottak, aztán visszajött ez a pasi a repedt fazék hangjával. Nem tudom, miért tetszett, de szerelem volt első hallásra. Nagyon más volt, mint amihez hozzászoktam, de hihetetlen életvidám, szabad, bátor és lüktetően ütemes. Ezt a témát megőriztem a fülemben. Másnap szavakban körülírtam, amit hallottam egy idősebb srácnak, aki felvilágosított, hogy az jazz volt, majd elmondta, hogy nem éppen megengedett dolog, de a jugoszláv adókon, meg a nizzai rádióban, még inkább az amerikai haderők stuttgarti adóján lehet ilyen muzsikákat hallani. Elkezdtem vadászni ezekre a zenékre, pláne, miután kiderült, hogy tiltott gyümölcs. Idővel rájöttem, hogy a hang tulajdonosa, de a trombitás is Louis Armstrong volt. Még később kiderült, hogy a szám Fats Waller szerzeménye, az "Ain't Misbehavin'".

Ennek a felvételnek, illetve - mondhatjuk - utóhatásának köszönhetjük Bobby Gordont?
Azt hiszem sok olvasó előtt le kell most magad leplezned...

A nyilvánosság előtt már rég lehullott a lepel. A BBC-nek 1964 óta volt egy nagyon nagy sikerű vasárnapi, magyar nyelvű popműsora, a Vasárnap Délelőtti Zenei Randevú - a VDZR. Ezt Ember Miki vezette - otthon maradt édesanyjára való tekintettel - Nicky Grant álnéven. Nagyon sok hallgatói levelet kapott, egyrészt mert zseniális műsorvezető-szerkesztő volt, másrészt meg lemezeket is lehetett nyerni a műsor közepén elhangzó zenei kvíz megfejtésével.
1968 őszén, szűk félévvel munkába lépésem után az osztályvezetőnk, Rentoul Feri behívott és elmondta, hogy Miki állást vált és szeretné, ha én venném át a VDZR-t. Rémülten mondtam, hogy ez nagyon nagy megtiszteltetés, de semmit nem értek a pop-rock műfajhoz. Jazzklubokba és koncertekre járok, jazzre táncolok, jazzlemezeket veszek. Feri, aki ezeket a műfajokat általában figyelmen kívül hagyta, meg volt győződve róla, hogy aki az egyikhez ért, az ért a másikhoz is. Amikor hozzátette, hogy emellett szeretne a hét minden estéjére is egy rövidebb zenei műsort, de cserébe teljes szerkesztői szabadságot kapok, ráadásul úgy osztom be az időmet, ahogy akarom, akkor meginogtam. Amikor felvetettem, hogy a hét esti műsorból kettő legyen jazz, akkor rábólintott és én megtörtem. Mondta, hogy Miki angol néven szerepelt, válasszak én is magyarul könnyen kimondható és leírható angol nevet. Így aztán nagynéném Bobby nevű kutyájának és Gordon Zsuzsa szépséges színésznőnek hála, 'meggordonultam'. Hat évig húztam az igát ebben a minőségben, de nagyon megszerettem a pop-rock műfajt is, hiszen a késői hatvanas-korai hetvenes évek volt Angliában annak az aranykora.
1974-től átkértem magam az aktuálpolitikai és dokumentum műsorokra, de a két esti jazz programot megtartottam, amikor éppen nem angol nyelvű osztályokon dolgoztam. 1974-től azonban ismét Pallai Péter voltam. A 80-as években megszűntek az esti zenés műsorok, viszont a VDZR másfélórásra bővült, melynek az utolsó félórája jazz volt és akkor visszakerültem a vasárnapi műsorokba.

A jazz egyik legizgalmasabb korszakában lehettél a londoni jazzklubok rendszeres látogatója.
Milyenek voltak ezek a klubok? 

1957-ben kezdtem jazzklubokba járni és az aranykor Londonban kb. 1961-ig tartott. Volt idő, amikor gyalogtávolságra volt egymástól London közepén, a Soho-ban és körülötte a Cy Laurie's, a Ken Colyer's, az eredeti Marquee az Oxford Streeten, a Hundred Club és a Flamingo, 1959-ben nyitott a Ronnie Scott’s egy lerobbant alagsorban a Gerrard Streeten, ami ma a kínai negyed - csak '65-ben költöztek át a mai csilli-villi lokációba a Frith Streeten. Voltam mindegyikben, de két kedvencem volt más-más okból. A Cy Laurie's ún. "trad" klub volt, ahol tradicionális, New Orleans-i jazzt játszottak, ha nem is túl jól, de hatalmas lelkesedéssel. Annak idején minden klubban táncoltak, lett légyen az bebop, swing, rhtythm-and-blues vagy cool. Bárcsak ma is táncolnának. Noha nem voltam elkötelezett a New Orleans-i hangzás mellett, de ott mindig oldottabb volt a hangulat, nem kellett kiöltözni, fiatal egyetemisták, képzőművészetisek, zeneművészetiek, ápolónők, mulatni vágyó, jófajta fiatalok jártak oda. Olcsó volt, fogyasztani sem kellett. Mindig buli hangulat volt. A társaságot és a hangulatot szerettem leginkább ott.

Cy Laurie Club
Forrás: David Hurn

A Flamingo lényegileg modern jazzklub volt, ahol a fiúk, lányok kiöltözve tartottak divatbemutatót. Ott viszont a zene volt szuper. Rendszeresen fellépett  a kedvenc brit együttesem, a Jazz Couriers két nagy szaxofonosa, Ronnie Scott és a szerintem legjobb európai tenoros, Tubby Hayes vezetésével. Ott ritkán táncoltam, mert a lányok általában sznobok voltak, beképzeltek, túlöltözöttek, legfőkép humortalanok - persze tisztelet a kivételeknek. Viszont a muzsika fenomenális volt, az én muzsikám. Általában a pódium előtt álltam tátott szájjal és ittam a zenét.

 Flamingo entrance
Forrás: Stream PHOP, Soundcloud

Szerettem a 100 Clubot is. Ott a tradicionálisból swingbe hajló zene ment, szintén barátságos, kedves közönséggel és jól lehetett táncolni.

Melyik volt a legnagyobb koncertélményed, és melyik volt a legnagyobb csalódás?

Amikor először láthattam amerikai zenekart. Nem is akármilyet: Count Basie-éket 1957 kora tavaszán. Eléggé csóró voltam, de erre a koncertjegyre Croydonban összekuporgattam a pénzt. Imádtam és ma is imádom Basie-t. Érzelmileg rengeteget jelentett, hogy ott lehettem. Hatványozottan éreztem, hogy a Rákosi-korszak elnyomása és borzalmas kulturális szürkesége után tényleg szabad vagyok és a szabadság zenéjét hallgathatom. Ezek persze szubjektív dolgok, de tárgyilagosan is (ha ilyet zenével kapcsolatban egyáltalán lehet mondani), hatalmas koncert volt olyan óriásokkal, mint Thad Jones, Joe Newman, Frank Foster, Frank Wess, Sonny Payne vagy a fantasztikus énekes, Joe Williams. Arról nem is szólva, hogy maga a főnök, huncut mosolyával milyen derűs minimalizmussal zongorázott, miközben a szemöldökével vezényelte a zenekart.
Volt még egy, ami nagyon váratlanul ért és egy számra korlátozódott. 1958-ban Londonba érkezett a fantasztikus jazz vándorcirkusz, Norman Granz "Jazz At The Philharmonic" csapata. Emlékszem a nevek zömére: Dizzy Gillespie, Ella, Coleman Hawkins, Gene Krupa, Oscar Peterson, de konkrétan csak egy számra. Stan Getz lépett a pódiumra és elkezdte ballada stílusban játszani a "Star Eyes"-t. Ehhez foghatóan gyönyörű balladajátékot se előtte, sem azóta nem hallottam élőben. A szó legszorosabb értelmében folytak a könnyeim.

A legkiábrándítóbb élményem is Getz-hez fűződik. Ronnie Scottnak már a mai helyén üzemelő klubjába mentem Getz-t meghallgatni. Akkoriban még nem paterolták ki a közönséget egy szett után, hogy utána újból fizethessenek, ha maradni akartak. Volt az előzenekar, utána a fő attrakció, majd ismét az előzenekar és a fő attrakció zárt kb. hajnali 3-kor. Mindezért csak egyszer kellett fizetni. Getz nevére megmozdult az összes szivarozó (akkor még szabadott) plutokrata, elhozták kis titkárnőiket is és az igazi jazzisták kisebbségben voltak az asztalok körül. A bossa nova óta Getz nevét mindenki ismerte.
Tehát elsőnek jöttek Ronnie Scotték, kijátszották a lelküket, tényleg csúcsformában. A fogadtatás: lagymatag taps. Jön Stan The Man, leírhatatlanul durcás, unott arccal és pocsék formában ledarálja a szettet. Plutokratáink véresre tapsolják a tenyerüket minden szám után. Visszajönnek Ronniék és megint világnívón játszanak a blazírt közönség dacára. A szett végén Ronnie, aki aztán szegény soha nem rejtette véka alá, amit gondol, így szólt: "Hölgyeim és Uraim! A mai este rendkívüli esemény volt számomra. Ez volt az első alkalom, hogy hullákat láttam szivarozni."

Jártál a jazz őshazájában, Amerikában is?

Igen.

  Birdland 1959
Forrás: The 1959 Project

Ott melyek voltak a jelentősebb zenei élményeid?

1959. nyarát végigdolgoztam New Yorkban. Első utam a Birdlandbe vezetett, ahol akkor, ha kora este időben kezdtél sorban állni, fizettél 1 dollár 85 cent belépőt (ami akkor sem volt földhöz vágó összeg) és bemehettél egy korláttal elkerített helyre, ahol addig élvezhetted állva és fogyasztás nélkül a zenét, ameddig a lábad bírta. Elképedtem, amikor annak a viszonylag kis klubnak a még kisebb pódiumán, jóformán egymás ölében ülve összegyűlt nagyjából ugyanaz a Basie zenekar, amelyiket Londonban láttam és szétrepesztette a termet. Basie-ékből nekem soha sem lehetett elegem, és ezzel sokan vagyunk így, akik eredtileg táncolva szerették meg a jazzt. De ugyanott láttam a Miles Davis Sextettet Coltrane-nel, Adderley-vel és Bill Evans-szal. Kicsit bálványrombolónak hangzik, de számomra ennek a csapatnak a hőse Cannonball volt. Az ő vitalitása, leleménye, fantasztikus tónusa, a belőle áradó emberszeretet ellenállhatatlan volt.

 Miles Davis Sextet at Birdland
Forrás: The 1959 Project

Aztán láttam őket még egyszer, de az már a Randall's Island Jazz Fesztiválon volt. A Randall's Island egy Harlemmel szemben fekvő sziget, és az ottani baseball stadionban tartották minden idők első jazzfesztiválját születésem évében, 1938-ban. Két évtizeddel később nagyjából ugyanazokat vonultatták fel, akik ugyanabban az évben a világhírű newporti fesztiválon szerepeltek. Davis esetében taszított, hogy mindig levonult a pódiumról, ameddig mások szólóztak. De ott hallottam először élőben Duke Ellington és Stan Kenton zenekarát, Monkot és sorolhatnám. Ellington nagyon nagy élmény volt, talán leleményesebb zenész is, feltétlenül jelesebb komponista, de nekem Basie akkor is közelebb állt a szívemhez. Ő, úgy emlékszem nem is szerepelt a Randall's Islanden, pedig végigültem a három napot.  
Az egyik legérdekesebb emlékem ezzel kapcsolatban a faji sztereotípiák teljes értelmetlensége. A közönség jó háromnegyed része, eltérően Newporttól, itt fekete volt. Amikor jött a színfekete és akkor népszerűsége csúcsát élvező Modern Jazz Quartet, a fekete közönség egy idő után ráunt klasszicizáló zenéjükre és ernyedt, lassú tapssal fejezte ki nemtetszését, majd ütemesen kiabálták, hogy "Swing it, man!"  Később jött Kenton hófehér zenekara, amelyet a fehér kritikusoknak legalább a fele kiátkozott, mert szerintük nem szvingelt, amelyet itt őrjöngő tapssal díjazott a helyi közönség. 
És még bennem él egy Gene Krupa - Buddy Rich dobpárbaj is a Metropole-ban, amelyet a járdán álldogálva a tárt ajtó előtt volt szerencsém ingyen hallgatni. 

Milyen ember a jazz nélküli PP? 

Félember.  

Hazatérésed után itthon is fontosnak tartottad a műfaj népszerűsítését - rádióműsoraid voltak, írásaid, lemezajánlóid, kritikáid és Kerekes Gyurival közösen írt könyved jelent meg, az első átfogó magyar nyelvű jazztörténet, ismeretterjesztő sorozatokat szerveztél, a Harmónia Jazzműhelyről már nem is beszélve... lelkesedésed, odaadásod sokunk számára példaértékű.  

Köszönöm neked Misi. Tőled aztán igazán jól esik.

Amikor hazatértél, a BBC budapesti irodavezetője lettél, majd nyugdíjazásod után vetetted bele magad itthon is a jazzszervezésbe. Annak idején hogyan láttad kintről, majd 1996-tól itthonról a magyar jazzéletet? Miben különbözött, miben hasonlított?

1984-ig látogatóba sem engedtek haza. Magyarországi hallgatóim küldtek időnként lemezeket, de azok többségükben a pop-rock műfajba tartoztak. Első komoly magyar lemezélményem a Syriustól „Az ördög álarcosbálja” volt. Rettenetesen tetszett. Szerintem sokkal eredetibb és jobb volt, mint a Blood, Sweat & Tears. Ha olyan stúdió körülmények közt veszik fel, mint az utóbbit, akkor világsiker anyag lehetett volna. Bontovics Katit is lemezről hallottam, sajnos nem volt lemezen tőle elég jazz, de nagyon nagy tehetségnek tartottam. Itthon aztán rájöttem, hogy itt hemzsegnek a világszinten játszó jazz-zenészek, csak megvolt az a születési hibájuk, hogy nem Amerikában jöttek a világra. A helyzet kísértetiesen hasonlított az angliaira – ezen értsd a skótokat is -, ott is megvolt a születési hiba, de onnan könnyebben átjutottak az óceán túloldalára a Dave Hollandok, a George Shearingek vagy a John McLaughlinok. 

A Harmónia Műhely Alapítványt Kerekes Györggyel alapítottad 2009-ben, hogy közös szenvedélyeteket alapítványi színekbe tudjátok öltöztetni, így a háttér is kész volt, hogy cégszerűen működjön a koncertszervezés. Röviden felvázolnád, merre, hol, mikor szerveztetek a Budapest Jazz Club előtt koncerteket?

Az igazság szerint, eredetileg zenei rádiót akartunk gründolni Harmónia Rádió néven és heten voltunk, mint a gonoszok. Társunk volt ebben a Fonó Budai Zeneház többségi tulajdonosa, Lukács Jóska is. Elkezdtünk előre gyártott műsorokat készíteni párhuzamosan a frekvencia pályázatokkal. Ezeket évekig közvetítette a Civil Rádió, egy ideig a Fiksz Rádió is.
Két pályázatot buktunk el, nem szakmai okokból. Ehhez azt hiszem nem kell kommentárt fűzni.

Ezzel párhuzamosan először, Tóth Viktor kifejezett kérésére, jam sessionöket kezdtünk szervezni. Az elsőre 2002-ben került sor a Nyitott Műhelyben, ahonnan a ház lakói azonnal kiüldöztek bennünket. Innen a Ráday Könyvesház alatti, egykori légó-pincébe vittük a jam sessionöket, ahová tódultak a fiatal zenészek és a közönség is. Nagy hangulat volt, de a lakók onnan is kiebrudaltak minket. Innen kerültünk az Állatorvosi Egyetemre, majd a Dob utcában a Szenes Pincébe, ahol már fizetős koncertek voltak, majd a Liszt Ferenc téren egy kávézóba, amit Gyuri szervezett egyedül, mert akkor épp második hazámban voltam. Utána összehoztunk egy közadakozást, amelyben másfél millió forint gyűlt össze 2004-ben talán (?), hogy hangszigeteljük a Nyitott Műhelyt és oda költöztek a koncertek egészen 2008-ig, mígnem a Budapest Jazz Clubbal társultunk.

Miért tartod fontosnak egyrészt a koncertszervezést, másrészt a negyedévente külföldi zenész magyarországi felléptetését, és a hazai zenészek londoni fellépését?

Szenvedélyem a jazz, és amikor ilyen tehetségektől hemzsegő országban találtam magam, amelyik ráadásul a sajátom, és ahol sajnos sokkal több az eszkimó, mint a fóka, úgy éreztem, valamit tenni kell. Sokat lendített a lehetőségeimen, amikor Magyarország későbbi ENSZ nagykövete, Bogyay Katalin, aki akkor a londoni Magyar Kulturális Központ igazgatója volt, meghívott, hogy legyek az intézmény jazz kurátora. Ez a tevékenységem adott alkalmat, hogy a magyar jazz-zenészeket a brit közönség elé vihessük, de ezen keresztül alakult ki a kapcsolatrendszerem a brit zenészekkel is. Amikor a pandémia előtt még volt magántámogatónk is, akkor már a Harmónia Jazzműhely égisze alatt megállapodtunk az ikonikus londoni jazzklub, a 606 tulajdonosával abban a mindmáig tartó „cserekereskedelemben”, amely összehozza ennek a két országnak „születési hibától” szenvedő, nagyszerű zenészeit.

Napi hány órát dolgozol a jazzért? Mit tartasz annyira fontosnak ebben a műfajban, ami 85 évesen is hajt előre, és inkább itt robotolsz teljesen ingyen, mint hogy a spanyol tengerparton néznéd a pálmafákat, úszkálnál a meleg tengerben, gyönyörködnél az építészeti és természeti szépségekben?

Nem tudom, hány órát dolgozom, mert drága feleségemmel rendszeresen vitatkozom azon, hogy amit csinálok, annak a nagy része nem munka, hanem gyönyör. Persze, amikor pályázati anyagot kell írni, vagy valamelyik zenész lebetegszik, vagy egy egész évadot kell átszervezni, mert egyesek két helyre is elígérkeztek egyszerre, az valóban munkának érződik, de a nagy része öröm. Ez a műfaj számomra örökké a szabadság és a fiatalság zenéje marad. A fiatalságé abban az értelemben, hogy felüdít, felfrissít és a lelkemet fiatalon tartja. Ami talán a legnagyobb örömet okozza, hogy olyan kiváló és lelkes munkatársakkal dolgozhatok együtt, mint Kerekes Gyuri és Irk Réka, akikkel az évek során nemhogy nem sikerült összevesznünk (ami, tegyük hozzá, roppant magyartalan dolog!), de barátok vagyunk és élvezzük egymás társaságát. Ami pedig az építészeti és természeti szépségeket illeti, azokat Gyuri úgyis lefesti nekem. Nézzétek csak meg a kiállítását.  

 Nagyon boldog születésnapot kíván a Jazz.hu csapata is Péternek! Ma este, a Harmónia Jazzműhely koncertjén Vörös Niki zenekarával fel is köszöntjük az örök ifjú jazz mecénást!

Fotók: BJC, Irk Réka, Pallai Péter archívum, 

Jazz Couriers
forrás: Lockdown Club, Scarborough UK
Miles Davis Sextet at Birdland
Forrás: The 1959 Project
Birdland 1959
Forrás: The 1959 Project
Flamingo entrance
Forrás: Stream PHOP, Soundcloud
Cy Laurie Club
Forrás: David Hurn
Cy Laurie programme
Forrás: Sandy Brown Jazz