Más, a kiadványról írt egyik-másik angol és francia nyelvű kritikában is feltűnő definíció szerint e lemez voltaképp Coltrane sideman-korszakának, a beérés éveinek „best of”-ja. Ez utóbbi címke kicsit lehangoló: a piacon számos „Best of” Coltrane cirkulál (Atlantic, Pablo stb.), létezik „The Very Best of” is (Impulse!), kiegészülve más című, de gyakorlatilag szintén „legjobb” típusú válogatásokkal: The Gentle Side of John Coltrane (Impulse!), The Art of John Coltrane (Blue Note, Atlantic), Trane’s Blues (Blue Note) stb. A Craft Recordings albuma se sokban különbözik ezektől, legfeljebb a válogatás szempontjában: nem az egyes kiadóknál megjelent Coltrane-lemezek, hanem az első saját nevén publikált gyűjteményét (1957 tavasz) megelőző pályaszakasz határozza meg a válogatás szempontjait.
Felmerül a kérdés, a kiadó munkatársai vajon mitől remélik a lemez eladhatóságát, amikor a rajta hallható anyag nagy része közismert a jazzvásárlók körében? Nos, erre több válasz is adható. Egyrészt szögezzük le: igényes válogatásról van szó. A gyűjtemény összeállítói érezhetően arra törekedtek, hogy a kiválasztott korszak olyan Coltrane-felvételeit sorakoztassák a hallgatók elé, melyekből a lehető legvonzóbb kép alakítható ki a fiatal tenorszaxofonosról. Ugyanakkor arra is ügyeltek a műsor szerkesztői, hogy a lemez nagyobbik felében a lehető legigényesebb társaságban maradjon a főszereplő: a korszak „legnagyobbjai” (Davis, Monk, Rollins) oldalán. Harmadrészt: ha alaposan átvizsgáljuk a szóba jöhető választásokat, rájövünk, hogy az összeállítók nem mindig a legevidensebb felvételt rakták bele a gyűjteménybe – végignézve a forrásokon az a benyomásunk alakul ki, hogy a repertoár összerakását igen gondos kutatás és mérlegelés előzte meg.
Mindezt még egy fontos szempont egészíti ki: a hanganyagokat a Grammy-díjas Paul Blakemore hangmérnök boszorkánykonyhájában varázsolták újjá. Ez azt jelenti, hogy a jelen CD-n szereplő számok soha nem hallott kvalitásban szólalnak meg, sokkal igényesebb akusztikus minőségben, mint a régi CD-ken. Ezzel persze nem minden hallgató hódítható meg. A lemezhang egyes puristái úgy vélik, minden jazzfelvételt az eredeti keverésben kell hallgatni, mivel az előadók is arra adták áldásukat. Következésképp minden hangjavítási törekvés (15-20 esztendeje a Blue Note Rudy Van Gelder-sorozata vetette fel e problémát) egyben hűtlenség az eredetihez.
Anélkül, hogy állást foglalnánk analóg- és digitálishang-pártiak, illetve a zeneművek eredetiségéről szóló vitákban (megtettük máshol), annyit azért kockáztassunk meg: a hangminőség iránt nagyjából érzéketlen átlagos jazzhallgató valószínűleg roppantul élvezni fogja az Another Side of John Coltrane újrakevert soundját.
Mielőtt futólag végigtekintünk a jól ismert programon, még érdemes megjegyezni, hogy a kiadvány két változatban és formában hozzáférhető: CD-n, valamint dupla LP-n. Utóbbiból összesen ezer példányt gyártottak, 500-500-at citromsárgában, illetve szürkében. A vinyl verzió két számmal többet tartalmaz a CD anyagánál. Felkerült a bővebb válogatásra Monk és Coltrane Nutty-ja a Thelonious Monk with John Coltrane albumról, valamint egy kevésbé ismert felvétel, a Birks’ Works a Red Garland Quintet Soul Junction című lemezéről, ahol Coltrane mellett Donald Byrd a másik fúvós szólista.
A tizenegy számos mostani CD-album hat ismert pályatársa zenekaraiban mutatja be a máris mesterien fújó tenorszaxofonost. Ebből a Coltrane-nel e válogatáson ismerkedő hallgató azt hiheti, a CD teljes panorámáját nyújtja a pályája korai szakaszát járó muzsikus tevékenységének, de ez távolról sincs így. A Craft kiadványa – elvben – a hiányaival is jellemezhető lenne. Kimaradt például a gyűjteményből az 1957. szeptember 20-án rögzített Wheelin’ & Dealin’ anyaga, egy olyan lemezé, ahol két tenoros (Frank Wess és Coltrane) „a főnök”, de gyakorlatilag három tenoros találkozójáról van szó – Paul Quinichette a harmadik. Egy ilyen lemezt, akárcsak az egy évvel korábban felvett, négy tenorost alkalmazó Tenor Conclave-et nyilván azért kellett kihagyni az új CD-ről, mert csak az értő fül tudja elkülöníteni egymástól a szaxofonosok soundját. Ugyancsak hiányoznak a lemezről Coltrane Art Blakey kvintettjével készített felvételei 1957 decemberéből, vagy a Paul Chambers (Whims of Chambers, 1956) együttesében, illetve az Elmo Hope szextettben (Informal Jazz, 1956) készült darabjai. Bízzunk abban, hogy aki végighallgatja az Another Side of John Coltrane-t, kedvet kap majd korai munkássága egyéb eredményeivel is megismerkedni.
A lemez logikusan a Tenor Madness-szel kezdődik, az egyetlen ismert felvétellel, melyen Sonny Rollins és John Coltrane együtt játszik. Az 1956-os előadás eredetileg Rollins azonos című albumán látott napvilágot. A hallgató azonnal egy komoly feladattal szembesül: épp melyik tenoros játszik? Ezt nem mindig könnyű eldönteni, de a szám vége felé már világosabbá válik, hogy Coltrane az agresszívabb, „vadabb” vagy nyersebb hang, míg Rollins közérthetőbb és dallamosabb.
Sonny Rollins szerzőként még velünk marad: Oleo című hardbop örökzöldjét, mely Gershwin I Got Rhythm-jének akkordstruktúráján alapszik, itt a Miles Davis Quintet tolmácsolja egy alternatív take-ről. Egy olyan felvétel, melyen a tenoros karakterisztikusabb szerepet kap a zenekar szordinóval játszó vezetőjénél. Szólója párbeszédszerű, az elején Paul Chambersszel duóban. A szintén Rollins írta Airegin (a cím jobbról balra olvasandó!) ugyancsak a Davis-Coltrane zenekar tolmácsolásában került a lemezre. A stompot eredetileg Davis magával Rollinsszal vette lemezre.
A balladákat is a legmagasabb szinten előadó Davis-Coltrane együttes (a Miles Davis and the Modern Jazz Giants albumon) itt a jazztörténet egyik csúcspontjával, a Round Midnight-tal szerepel. A Davis csapataival való együttműködés záróakkorjaként került a lemezre az 1961-es Someday My Prince Will Come – benne a felejthetetlen, „túlvilági” tenorszólóval. Ekkor már Coltrane és Davis külön utakon járt, a szaxofonos csak két szám erejéig tért vissza a trombitáshoz (a lemez többi darabjában Hank Mobley tenorozott). Miles Davis, mint közismert, a Hófehérke 1937-es Disney-rajzfilmjéből vette a remek témát.
Thelonious Monk és John Coltrane 1957-es együttműködése kevesebb hangzó anyagot produkált, mint a Davis-Coltrane munkakapcsolat. Lemezünkön egy ballada (Monk’s Mood), valamint az Epistrophy képviseli közös tevékenységüket. Utóbbin a Monk-szeptett hallható három szaxofonossal és egy trombitással a fúvósszekcióban. A Monk-zenekarral való együttműködés jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. Ahogy Doug Ramsey is idézi a CD füzetében Coltrane szavait a Down Beat-nek adott interjújában: „A Monkkal közös munka során közel kerültem a legmagasabb kategóriába tartozó zeneépítészhez. Minden tekintetben tanultam tőle.”
A kevésbé ismert zenekarokkal felvett, s a CD-re került számok is több zenei csodát tartogatnak. Ilyen például Coltrane szólója Tadd Dameron Soultrane-jében (az 1957-es Mating Call albumról), vagy a tanítandó összjáték Coltrane és Art Taylor között a C.T.A.-ban (Dig It!, 1957).
Craft Recordings, 2021
- Sonny Rollins Quartet - Tenor Madness
- Miles Davis And The Modern Jazz Giants - 'Round Midnight
- The Miles Davis Quintet - Oleo
- The Miles Davis Quintet - Airegin
- Tadd Dameron With John Coltrane - Soultrane
- Art Taylor - C.T.A.
- Thelonious Monk - Monk's Mood
- Thelonious Monk With John Coltrane - Epistrophy
- Thelonious Monk With John Coltrane - Trinkle, Tinkle
- Red Garland Quintet With John Coltrane - Billie's Bounce
- Miles Davis - Someday My Prince Will Come