Songoro Fatime: „A női hang nem alternatíva. A jazz is akkor teljes, ha mindenki benne van.”

Bár nem szerzett konzervatóriumi végzettséget vagy diplomát, éveken át tanult különböző konzervatóriumokban, bejárt a Zeneakadémia óráira, kilenc évig játszott big bandben, számos ismert zenei formációban közreműködött, a budapesti underground élet kiemelkedően aktív tagja lett, improvizációs köröket tartott, Covid óta pedig Tanzániában tanít gyerekeket zenére.
A formális képzésből azt vitte magával, amit hasznosnak tartott, miközben a saját útját járta: „Mindenhol csak addig maradtam, ameddig értelmét láttam. Nem akartam papírt arról, hogy mihez nem értek.”

Közösségépítés a buborékok között

A budapesti művészeti világ zártsága indította el a Song–óra nevű kezdeményezését, amelyben jazzerek, népzenészek, képzőművészek, táncosok és médiaművészek dolgoztak együtt. Fatime szerint akkoriban a különböző művészeti közegek sokszor egymás mellett éltek, mégsem találkoztak:
„A jazztanszak és a népzenei tanszak között alig volt átjárás, pedig teljesen egyértelmű kellett volna, hogy legyen, mi dolguk van egymással. A művészeknek egyébként is szükségük van egymásra. Praktikus okokon túl engem mindig az érdekelt, hogy valami reflektáljon valamire és olyan formák szülessenek, amelyeket majd az utókor elnevez. Nem azért, mert bele akarom írni magam a történelembe, hanem mert az alkotásban nem akarom előre korlátozni magam.”
A Song–óra keretein belül egy rendhagyó jam session-sorozatot is létrehozott, ahol tilos volt sztenderdet játszani, sőt saját számot vagy bluest is.
„A jam, az örömzene lényege az együtt alkotás. Nem az ego, nem a verseny, hanem a közösségi figyelem és élmény.”
Fatime szerint ennek a jam session sorozatnak abban volt az ereje, hogy női energiával működött: „Egy befogadó jam sessionnek mamára van szüksége. A női figyelem, a gondoskodó jelenlét más légkört teremtenek. Nem magamat toltam előtérbe, hanem a közösség érdekeit. Ezért sok konfliktust felvállaltam. Mai szemmel már jobban látom, hogy a közösségépítő szemléletem miért tűnt sokaknak szokatlannak egy erősen teljesítményközpontú közegben.”

Free jazz, identitás és harmónia

A free jazzhez is saját kapun át jutott el. A konzikban sokszor lehurrogták, amikor fiatalon a free iránt érdeklődött:
„Azt mondták, előbb meg kell tanulni a bebopot. Ezzel én nem értek egyet. Az út nem lehet mindenkinek ugyanaz. Végtelenül unalmas lenne.”
Fatime free-je nem a káoszról szól: „A szabad zene számomra figyelem, biztonság, tér. A harmóniára törekszem. A zene egy híd, egy eszköz, egy ideiglenes forma.”
Ma egyszerű harmóniákra épülő, beszélt szövegekkel kísérletezik: „Most az érthetőség érdekel. A szövegnek meg kell érkeznie. A zene alátámaszt, nem ural.”

Női jelenlét a jazzben: „Nem akarok úgy fújni, mint egy férfi.”

Fatime nyíltan beszél arról, milyen megjegyzéseket kapott nőként: „Nem néztem volna ki belőled, hogy így tudsz szaxofonozni.”
Szerinte ez a mondat „irtó gáz”, és jól mutatja, milyen beidegződések élnek emberekben. A big bandek férfidominanciájáról is őszintén beszél: „Egy barátnőm mondta, hogy az egyik jazz nagyzenekarban szeretne tagságot. Elnevettem magam, és megkérdeztem: a nemi átalakító műtétedet mikorra tervezed? Lehet, hogy ez is változóban van azóta, ugyebár, elméletileg.”
Úgy érzi, sokszor keményebbnek kellett mutatnia magát, mint amilyen valójában: „Az látszott rajtam, hogy levernék egyet, ha kell. Pedig nem ilyen vagyok. De ebben a világban elsősorban a maszkulin erők érvényesülnek, és akkoriban úgy éreztem, így védhetem meg az én utamat.”
Mégis büszke arra, hogy nőként és színes bőrűként van jelen a jazzben: „Nem akarok úgy fújni, mint egy férfi. Az ezüstözött hangszeremet is azért választottam, mert feminin energiákat közvetít. Amióta ezt tudatosítottam, sok visszajelzést kapok. Mondják, hogy korábban nem szerették a szaxofon hangját, mert túl harsánynak érezték, de az én soundom ezt átírta.
Mint ahogy senki nem vitatja, hogy színes bőrűként más kulturális örökséggel és emlékezettel érkezem, balgaság lenne letagadni, hogy nőként is más tapasztalatok formáltak. Ezek a tapasztalatok ugyanúgy részei annak, ahogyan zenélek, ahogyan megszólalok. A női hangnak helye kell legyen a jazzben, a bluesban, és egyszerűen az életben is, ha nem is sokan hallják meg.”

Pályázatok, támogatások, közösségi finanszírozás

Fiatalon sokat dolgozott, mégsem kapott állami támogatást: „Azt éreztem, hogy politikailag nem vagyok érdekes, nem is leszek. Hamar elengedtem a magyar állami pénzek utáni futást.”
Nemzetközi rezidenciákon viszont részt vett, többek között egy Európai Unió–Afrikai Unió együttműködésben, a Maisha Afro-European Musical Experimentben, ahol 12 ország zenészei dolgoztak együtt.
Tanzániai tanítását részben közösségi finanszírozással szeretné megvalósítani: „Fontosnak érzem tisztázni, hogy nem segíteni megyek Afrikába, hanem tanulni és tanítani. Szeretném, ha száz ember dobna össze kis pénzeket, mert szeretem azt érezni, hogy amibe többen fektetnek energiát, azt többen éltetik, és ez már önmagában is szép. Természetes, hogy a művészet nem termeli ki saját magát. Befektetést és figyelmet követel. Csakúgy, mint bármilyen tanulási folyamat.”

Tanzánia: zene, gyerekek, kreativitás

Fatime Kodály-módszerrel is tanít: szolmizálást, éneklést, kottaolvasást, valamint improvizációs játékokon keresztül segíti a gyerekek közös alkotását. De elsősorban nagynéniként van jelen: olyan felnőtt szeretne lenni az életükben, aki támaszt adhat nekik, miközben nem vér szerinti családtag és nem is autoritás.

Mit tanácsol a fiatal női zenészeknek?

„Ha visszamehetnék 18 éves koromba, azt mondanám magamnak: nyugodtan tedd előtérbe, hogy nő vagy. Legyél önazonos. Ne akarj mindenkinek megfelelni, úgysem fogsz. Szeretnek már elegen.”
Az intézményes képzést ma sem járná klasszikusan végig: „Lehet, ha erőltetem, abba is hagytam volna a zenélést. Arról nem beszélve, hogy pont emiatt ismertem meg azokat, akiket. Ezért is „vándorkodom”. A harmóniára való törekvésem: folyamatos mozgás, a változás fürkészése.”

A jövő: egyedül, mégis közösségben

Fatime sokat utazik, ezért a zenésztársak is jönnek-mennek az életében. A magány fontos számára: „Először meg kell teremtenem a saját világom közvetítő nyelvét. Utána tudok másokat beengedni.” – meséli legújabb művészeti kutatásáról, a Baobab Story-ról.
De a közösség továbbra is a lényeg: „Olyan nincs, hogy valaki egyedül alkot. Mindig hat ránk valami. Mindig valamire reflektálunk. Nincs olyan, hogy egyedül.”

Ebben a videóban hallgatható egy kollaboráció etiópiai jazz-zenészekkel.
Ritka és kivételes alkalom, hogy a szólót tenorszaxofonon játssza Fatime:

Ez pedig részlet egy Maisha koncertből, amit Brüsszelben a Bozarban játszottak:

Ez pedig egy olyan nemzetközi versenyre készült, aminek megnyerésével abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ezen a felvételen együtt játszik a Grammy-díjas Michael League-gel és Bill Laurance-szal:

Fotó: Irk Réka