Mit mondjak ilyenkor? Csak apró, személyes mozaikok jutnak eszembe. Óvodás korunktól ismertük egymást, jóllehet, ekkor még nem voltunk barátok, csak a dorogi, kisvárosi világrend szerint tudtuk egymás nevét, én főleg Tibi bátyjáét, aki idősebb volt nálunk pár évvel. Már nagyszüleink is barátságban voltak egymással. 

Igazán barátkozni csak később kezdtünk, az első fényképem, amelyen Béla felbukkant, 1975 nyarán készült. Innentől kezdve, ahogyan azt mondják, sülve-főve együtt voltunk. Azt hiszem, elég jól ismertük egymást, a rokonainkat, barátainkat, mindent. Minden szépen alakult, verőfényes volt a fiatalságunk. Tengernyi közös kaland, beszélgetések, mászkálások, csajozások, focizás a dorogi kórházkertben, nyaranta strandélet az Esztergom és Dorog közt fekvő Palán. És persze a zene. 

Béla az egyébként igen jó hírű, nívós Dorogi Zeneiskolában kezdett zongorázni, majd innen a győri konziba ment középiskolába, utána pedig a zeneművészeti főiskolára, még ekkor is klasszikus zongora szakra. Én a budapesti gimnazista barátaimtól közben fantasztikus, addig sosem hallott lemezeket kaptam kölcsönbe, amelyeket a hétvégeken azonnal elvittem Dorogra, hogy a Nagymamám házában rongyossá hallgassuk ezeket a csoda zenéket Bélával. Az első jazzlemez, amelyet így együtt hallgattunk, Dave Brubeck egyik válogatás lemeze volt a „Star Collection” sorozatból, teli csupa – számunkra addig szokatlan – ütemű kompozícióval. De 1975-öt írtunk, ekkor a jazzrock, a fúziós zene tombolt. Élénken emlékszem, amint elhoztam Bélának a Return to Forever 1974-es Where Have I Known You Before című lemezét. Az első számot, a „Vulcan Worlds”-öt elindítva Béla teljesen kiakadt. Ő eddig a magyar beatzenekarok basszusgitárosain szocializálódott, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a lemezről hallható varázslat basszusgitáron szól. Másnap mesélte, hogy amint hazaért, azonnal gyakorolni kezdett az ócska dobozgitárján, basszusgitárja akkor még nem is volt. Próbálta a „lekagylózottakat” hajnalig. Aztán a konzi, majd a főiskola mellett teljesen magától elkezdte kiképezni magát nagybőgőn is.

Győrben, a konzis időkben már próbáltak jazzt játszani. Nyári Karcsi zenekarával felléptek itt-ott. Ahogy telt-múlt az idő, Bélában egyre erősödött az elhatározás, hogy ő nem akar klasszikus zongorista lenni, hanem igazi szabadságot keresvén a zenében, a jazz lett az élete szerelme. Akkortájt még olyanokat is mondott, hogy tanárként sem tudná magát elképzelni, de aztán – sok fiatal növendéke számára szerencsére – megváltoztatta ezt az ortodox álláspontját. 1979. március 4-én a dorogi József Attila Művelődési Házban szerveztünk egy koncertet, amelyen a jó zene melletti hátsó szándék az volt, hogy próbáljuk megnyugtatni Béla aggodalmaskodó szüleit. Ők ugyanis korántsem örültek – akkor még – a belebegtetett pályamódosításnak. A koncertre zsúfolásig megtelt a művház nagyterme. Minden elérhető barátunknak, rokonoknak, szomszéd néniknek, boltos bácsiknak szóltunk, el is jött mindenki, a fél falu ott szorongott a teremben. Béla szülei az első sorban ültek és az első szám végi tapsorkán után már nem próbálták gátolni a jazz felé fordulást. Ezen a koncerten Béla és Nyári Karcsi akkor még amatőr zenekara mellett eljött a legendás Csík-Fogarasi-Jávori Trió is Berki Tamással kiegészülve. Mivel Csík Guszti éppen késett valamennyit, „Fogar” volt olyan rendes, hogy odaszólt Béláéknak, hogy ugorjanak be egy kis jam-re, amíg Guszti megérkezik. Így is történt, nagy hangulatú jam kerekedett ki ebből, ha lehet mondani, ez volt Béla első igazi jazzkoncertje.

Aztán villámgyorsan következett az évtizedekig tartó fényes és dicsőséges időszak. Imádott játszani, imádta a zenészbarátait és a jazzt. Legendás alkotói életpálya László Attilával, Tony Lakatossal, és még nagyon sokakkal. Ha valaki nem tudná, kegyetlen jól bőgőzött is, hiszen annak idején nagybőgővel kezdte a jazz-zenészi pályafutását. A műfaj határain átlépve Charlie és Zorán révén Lattmann Béla „tanár úr” nevét megismerte és azonnal meg is tanulta a kettejük túlzás nélkül országos közönsége is.

Óriási, meghatározó zenész vált belőle, de ezt nyilván nem kell magyarázni, akinek van füle, az pontosan tudja, mi a helyzet. A magyar jazz egyik alapköve volt, mind a művészete, mind pedig a pedagógusi munkássága révén.

 Megadatott neki játszani a legnagyobbakkal, zenészként eljutott több kontinensre.

Sok embert ismerek, mindenki közül Béla volt a legviccesebb figura, akivel csak találkoztam. Minden helyzetben meg tudta nevettetni a környezetét. Ahogy láttam, zenész és civil barátai imádták a társaságát, mindenütt egész különlegesen oldott hangulat uralkodott ahol ő megjelent. A zenekari próbák Attiláékkal, Tóniékkal. Egyfelől a legmagasabb szintű profizmus, ugyanakkor eszméletlen vidám, végig viccelődős hangulat. Rögzíteni kellett volna ezeket a mindennapokat, de hát ezek is elszálltak a ma reggeli széllel. Nemcsak a zenei világban, hanem mindennapi életben is Bélának megvolt a magához való esze, villámgyorsan felismerte a simlisséget, nem lehetett átlátszó, olcsó lózungokkal mételyezni.

Még egy fontos dolgot elmondanék azoknak, akik nem ismerték őt személyesen. Jóindulatú volt. Soha senkinek nem tett keresztbe. Őszintén tudott örülni mások sikereinek, a trógerekről pontosan tudta, hogy ők csak a munkaköri leírásuk szerint járnak el, de általában egy legyintéssel elintézte őket. Nagyon szerette a gyermekeit, a barátait, a jazzt, az életet.

Ha már felidéztem az első igazi koncertet, amelyen Béla jazzt játszott, nem hagyhatom ki a legutolsót sem.

2025. július 10-én Balatonbogláron játszott a fantasztikus László Attila Fusion Circus. Béla ekkor már sajnos nem volt tökéletes fizikai kondícióban, a koncert előtt megkért, hogy ha belefér, akkor menjek érte Dorogra, onnan ugorjunk le Boglárra, majd utána vissza Dorogra. Örömmel mondtam igent az útra. Egész végig oda-vissza a régi, ifjúkori vidám történeteinket elevenítettük fel, amelyeket együtt éltünk át. A koncert nagyszerűen sikerült, a backstage-ben is sziporkázó hangulat volt végig. Valamikor jóval éjfél után értünk Dorogra, de mindketten úgy éreztük, még folytathattuk volna a beszélgetést a végtelenségig. Béla, tudomásom szerint ezután már nem lépett színpadra jazzkoncerten.

Még csak órák teltek el nélküle. Ma este is koncerten voltam a BJC-ben. Megható volt a zenésztársakból felé sugárzó szeretet és szomorúság, ő azon kevés emberek közé tartozott, akit mindenki kedvelt, szeretett és elismert.

Egy nagy zenész hagyta el a pódiumot. A művészet sokszor széppé teszi az életünket az olyan emberek által, mint Lattmann Béla. Neki megadatott a sajnálatosan rövid, de mégis nagyívű alkotói pálya, és ha mindez nem lenne bőségesen elég, a tengernyi jó és szép tett mellett végtelen űrt is hagyott maga után sokak szívében.

A mellékelt képekhez annyit fűznék, hogy a régi fekete-fehér fénykép 1977. június 1-én készült Esztergomban. Amikor egy rámolás során megtaláltam a fényképen Béla kezében lévő Jazz Forum magazint, eszembe jutott, hogy ugyan nem kerek az évforduló, de ennek ellenére jó lenne megismételni a felvételt. Bélának június elsején éppen koncertje volt, de igazából nem számított a nap, nagyokat mosolyogva visszamentünk a Kis-Duna hídra és elkészítettem a régi kép új változatát, meg még sok közös vidám felvétel is született ekkor.

Elnézést kérek mindenkitől, ha túl személyes voltam, de nem tudok másként gondolkodni és írni.

Fotó: Sztraka Ferenc