CHARLIE PARKER: Ko-Ko (1945)

Charlie Parker 1943-ban került először egy zenekarba a bebop néven ismertté vált első modern jazz stílus másik alapító atyjával, Dizzy Gillespievel. A zenekar vezetője, az akkor már veteránnak számító, de az új hangzásokat mindig felkaroló zongorista, Earl Hines volt. Hinesnak tenorszaxofonosra volt szüksége. Az akkor még jóformán ismeretlen Parker altszaxofont játszott, de azonnal rávágta, hogy ő tenorozni is tud. Állásra volt szüksége.
Earl Hines beszél: „Komolyan mondom, ilyen fantasztikus tenorjátékot addig nem hallottam. Tudod, hogy mit művelt később altszaxofonon. Hát ugyanazt produkálta tenoron. Charlienak elképesztő agya volt. Amikor gyakoroltunk olyan hangszereléseket, amelyek számunkra teljesen újak voltak, átmentünk rajtuk egyszer-kétszer, vagy ahányszor szükséges volt, és utána félretettük. Aztán este, amikor játszani kellett, mindenki elővette a kottát, csak Charlie nem. Ott ült a szaxofonszekció szélén a tenorjával. Mondom neki: „Figyelj Charlie, mikor veszed már elő a kottát?” Azt mondja „Tudom a számot.” – „Az új számot?” – „Tudom”. És ahogy mondta, tudta a számot oda-vissza. Soha nem tudtam megérteni, hogy valaki ilyen felfogóképességgel rendelkezzék.”

Parker Earl Hines zenekara után, néhány kitérővel az énekes Billy Eckstineéba került, ismét együtt Gillespievel. Eckstine viszont már tudta, hogy zeneileg mire számíthat. Hallotta korábban, ugyancsak tenorszaxofonon Bird-öt egy jam sessionön. Erre így emlékezett vissza: „Egy este Ben Webster besétál a Minton’sba, és ott van Charlie a pódiumon, fújja a tenort, mint az őrült. Ben soha nem hallott addig Birdről, és azt mondja „Mi a csuda folyik ott fent? Megőrült ez a fószer?” Ezzel felmegy a dobogóra kikapja a kürtöt Bird kezéből és azt mondja: „Ezt a hangszert nem lehet ilyen gyorsan játszani.” De még ugyanaznap éjjel Ben városszerte híresztelte: „Ember, hallottam egy fickót – esküszöm, minden tenoros a falra fog mászni tőle.” Egyébként Birdnek nem feküdt a tenor, soha nem szerette, de állatian tudott játszani rajta.”

Dizzy Gillespie, akiről Parker mondta, hogy „ő a szívritmusom második üteme”, így összegezte az egykori partner jelentőségét: „/Parker/ mindig az élvonalban volt zeneszerzőként, szólistaként és ma is ott lenne. Sőt, még ma is itt van a színtéren, mert minden szaxofonos, akit ma hallani nagyon is a hatása alatt van. Nem tudnak leválni róla.” /Ez a hatvanas években hangzott el – szerző/
Korábban ugyancsak Dizzy mondta: „Ha valaki azt mondja nekem, hogy Bird találta fel a bebopot, akkor igent mondok....még a feleségemtől, Lorraintől is azt hallom, hogy „Bird koherensebben játszik, mint te.”

A Parker által mentorált később jazzikonná avanzsált trombitás Miles Davis: „Ami a zenét illeti, nem sokat tanultam Birdtől. Imádtam játszani vele, de nem tudtam leutánozni, amit játszott, mert az annyira eredeti volt. Minden, amit azidőtájt tanultam a jazzről, azt Dizzytől, Monktól, és talán egy kicsit Beantől /Coleman Hawkins – szerző/ vettem, de nem Birdtől. Bird szólista volt. A maga útját járta. Elszigetelt volt. Semmit sem tanulhattál tőle, ha csak nem próbáltad utánozni. Csak a szaxofonosok lettek volna képesek rá, de ők sem tették. Csak arra voltak képesek, hogy Bird megközelítésmódját próbálják elsajátítani, a koncepcióját. De trombitán nem játszhattad már ugyanazt ugyanazzal az érzéssel, mint ő. Megtanulhattad a hangokat, de azok sem hangzottak úgy. Még a nagy szaxofonosok sem tudták utánozni. Sonny Stitt megpróbálta, Lou Donaldson egy kicsit később és Jackie McLean még később...Gondolom, Jackie és Lou került a legközelebbe hozzá, de senki nem tudott úgy játszani, mint Bird, sem akkor, sem most.”
Miles Davis nem volt teljesen következetes, hiszen más alkalommal kijelentette, hogy a jazz története négy szóban összegezhető: „Louis Armstrong, Charlie Parker.”

A modern jazzdob óriása, Max Roach sem úgy látta, mint Miles a korábbi idézetében: „Bird olyan volt, mint a nap. Belőle sugárzott az energia, amit felszívtunk. Még mindig merítünk belőle. Az ő kelyhe túlcsordult. Bármilyen zenei helyzetben az ötletek csak sziporkáztak tőle, és ez mindenkit inspirált, aki jelen volt. Úgy játszott, hogy az minden hangszert befolyásolt a pódiumon. Még az én dobjátékomat is.”

A cool stílus szülőatyjának méltán tekinthető zongorista, Lennie Tristano sem értett egyet Miles Davissel: "Ha Charlie Parker alkalmazni szeretné a plágiumot tiltó törvényeket, nagyjából mindenkit beperelhetne, aki az elmúlt tíz évben lemezt készített.” /Ezt 1955-ben mondta – szerző/

Az utódok közül Johnn Coltrane bizonyos szempontból Davishez hasonlóan vélekedett: „Charlie Parker hatása alá kerültem. Amikor először hallottam játszani, azonnal telitalálat volt. Akkor szigorúan csakis Bird számított. Altszaxofonon csakis Bird volt rám hatással. Úgy láttam, senkinek nem voltak olyan domináns ötletei azon a hangszeren, mint Charlienak.”

Amikor Parkerrel 1955. március 12-én, tragikusan fiatal korban, 34 évesen végzett saját zaklatott életmódja, zenei szempontból prófétai falfirkák árasztották el New Yorkot: „BIRD LIVES!” És ezt erősítik meg a kortárs bőgős és zenekarvezető zseni, a néhai Charles Mingus szavai: „Bird nem halt meg. Valahol rejtőzik és visszatér majd valami új szarsággal, amivel mindenkit halálra rémiszt.”

Fotó: William P. Gottlieb: Portrait of Charlie Parker, Tommy Potter, Miles Davis, Dizzy Gillespie and Max Roach, Three Deuces, New York, N.Y. Charlie Parker is playing a 1920s Martin 'Handcraft' alto saxophone.