Azért emlékeztetőül felsorolnék néhányat a Péter szervezésében a BJC színpadán bemutatkozott angol énekesnők közül csak egy-két év távlatából a teljesség igénye nélkül: Liane Carroll, Polly Gibbons vagy Heidi Vogel.

Mivel nem volt lehetőség az ifjú angol díva és az őt kísérő hazai hármas között hosszú egyeztetésre, próbákra, így a jazz nemzetközi nyelvét képviselő remek sztenderdekből építették fel a repertoárt. De – nagyon bölcsen – nem a mindenki által már unos-untalan játszott dalok kerültek sorra, hanem olyan, ritkán játszott darabok, amelyek a hozzám hasonló veterán jazzbarátok szívét is megdobogtatják, mint a No Moon at All, az Ev'ry Time We Say Goodbye vagy a Doodlin'. Sőt a gyakrabban előforduló sztenderdek is, mint a But Not for Me vagy a Round Midnight is különleges interpretációban hangzottak el. Mint Emma elárulta, példaképei Ella Fitzgerald, Frank Sinatra és a nálunk kevésbé ismert Mel Tormé. Egyébként is – mint kiderült – a vokális jazz nagy ismerője, aki szinte minden dal kötődését a nagy előadókhoz szóba hozta. A Gershwin fivérek „But Not for Me”-jét például számtalan énekes adta már elő, Emma viszont a Chet Baker-féle változatra emlékeztetett minket, aki nemcsak briliáns trombitás, de énekesként is nagyon népszerű volt. Emma Smith maga is tehetséges dalszerző és szövegíró. (A két megvásárolható CD-jének egyikén a számok egyharmadát maga jegyezte.) 

A kiváló adottságokkal rendelkező énekesnő attraktív megjelenésével is elvarázsolt minket. Arra is figyelt, hogy más ruhában lépjen fel a két félidőben Nem is emlékszem, hogy mikor láttam ilyet utoljára. (A régi nagyasszonyok bezzeg ezt tették, emlékszem Ellára és a Müpában egyik-másik híres díva fellépésén tapasztalhattunk ilyet...) Szép hangja, temperamentumos, lebilincselő előadásmódja elvarázsolta a hallgatóságot. (Nem véletlen, hogy egyik lemezalbumának címe „Meshuga”, ami a jiddis szlengben /jó értelemben vett/ őrültet, féktelent, szilajt jelent.) Emellett előadásának különlegessége volt rendkívüli tehetsége a scattelés terén. Nem is tudom, hogy találkoztam-e olyan énekessel, aki ilyen gyakorisággal (minden számban) használta volna a szöveg nélküli éneket, kifejezetten úgy, mint egy „márkás” hangszeres játékos. A közismert sztenderdek angol nyelvű versének előadását azonnal fantáziadús scatt-vokál követte. Nem véletlenül került szóba Eddie Jefferson vagy Annie Ross neve, és a „vokalizálás” fogalma (amely hangszeres szólók. szöveges előadását jelenti). Vendégünk ugyanis kedvesen, érthetően és bőségesen konferált és csevegett a hallgatósággal, olykor tartalmas információt osztva meg a dalokra vonatkozóan. (Úgy tűnt, hogy sokan voltak angolul értők a nézőtéren.) Érdekes, hogy az egyetlen brit „nóta” a Pure Imagination volt, amit egy Karmin nevű énekesnő vitt sikerre, ezt persze sokan Carmennek értettek. Mel Tormé-ra a Blue to Be Blue-val, Blossom Dearie-ra az I'm Hip-pel, Chet Bakerre a But Not for Me-vel, Ellára a How High The Moon-nal emlékezett.  A scattelésre ez utóbbi előadása tette fel a koronát, amelyben a Fitzgerald által számos koncerten hallott (és az ott készült lemezeken is megörökített) híressé vált vokális improvizáció hangzott el egy-az-egyben.

A hazai hangszeresek kísérete az énekesnő elismerését is kiváltotta. Oláh Krisztián nemcsak kiemelkedő pianista, aki bátran vállalkozik nagy horderejű művek előadására (mindig eszembe jut a többtételes Love Supreme csodás interpretációja), de énekesek kíséretében is remekel Nagy Emmától Smith Emmáig. (Úgy látszik, hogy a messziről jött hölgyek profi kíséretét legjobb rábízni, mert Polly Gibbons társaságában is remekelt.)

Fonay Tibor hangszerének soundja tökéletesen illeszkedett az énekhanghoz, néhány „párbeszéde” az énekesnővel (amikor a zongora és a dob szünetelt) felejthetetlen volt. A magam részéről nagyon szeretem ezt a régen kitalált, de nem túl sűrűn alkalmazott fordulatot. Ráadásul itt lehet igazán felmérni az énekes minden adottságát, nem pedig, amikor számos hangszer túlharsogja.

Serei Dániel is kedvenc dobosaim egyike, akár nagyzenekarban, akár kisegyüttesben is játszik, nem is említve a különleges „projekteket”, mint pl. a Kada ad Libitum. Persze egy énekest kísérő trióban nem mutathatja meg óriási tudását, de éppen ez a korrekt kíséret az érdem, mert egyik-másik dobosunk enyhén szólva úgy elszabadul, hogy a gyanútlan énekes majd' elmenekül.   

Egyébként igazán nagy öröm volt a zsúfolt nézőtér, a felszabadult hangulat, a közönség spontán reakciója a történtekre, a koncert után sorban álló lemezvásárlók, akik boldogan váltottak szót a művésznővel és készítettek emlékfotókat. A régi jó jazzlégkör felidézése volt mindez, ami sajnos ma már elveszőben van. A „szakma” részéről Micheller Myrtillel és Urbán Orsival találkozhattam és beszélgethettem már a koncert előtt is, ők azok, akik sohasem mulasztják el a „márkásabb” fellépők meghallgatását, legyenek azok énekesek vagy hangszeresek. (A Samara Joy koncerten is találkoztunk a MoM-ban.)

De ha már a „régi jó jazzlégkört” hoztam szóba, akkor el kell mondani, hogy nagy ováció közepette a ráadásban felkapaszkodott a pódiumra – a feltehetően a koncertet követő jam session-re érkezett – Oláh Kálmán Jr., aki tényleg spontán avatkozott közbe, és a fúvós szóló csak fokozta a remek hangulatot. Felejthetetlen este volt, és annak tudatában gratuláltam a művésznőnek, hogy remélhetőleg máskor is eljön hozzánk.   

Azt külön értékelni tudjuk, hogy Miss Smith megköszönte a hangtechnikát biztosító Baffia Boldizsár kitűnő munkáját. Ezt tesszük mi is, jómagam személyesen is gyakorlom a helyszínen. Esetleg hazai muzsikusaink is rákaphatnának erre a szép gesztusra!

A koncert műsora:

I. félidő

1. East of the Sun (and West of the Moon) (Brooks Bowman)
2. Ev'ry Time We Say Goodbye (ColePorter)
3. Born to Be Blue (Mel Tormé – Robert Wells)
4. But Not for Me (George Gershwin – Ira Gershwin)
5. Moody's Mood for Love (James Moody – King Pleasure)
6. No Moon at All (David Mann – Red Evans)
7. You Go to My Head (Fred Coats – Haven Gillespie)

II. félidő

1. Doodlin'   (Horace Silver – Jon Hendricks)
2. Pure Imagination (Come with Me) (Anthony Newly – Leslie Bricusse)
3. Excersize Jazz Blues
4.  One Note Samba   (Antonio Carlos Jobim)
5.   Round Midnight   (Thelonious Monk – Cootie Williams – Bernie Hanighen)
6.   Seventh Son  (Willie Dixon)

Ráadások:  How High the Moon   (Morgan Lewis – Nancy Hamilton)

                   Just in Time   (Jule Styne – Betty Comden – Adolph Green)

Közreműködtek:

Emma Smith   ének
Oláh Krisztián   zongora
Fonay Tibor   bőgő
Serei Dániel   dobok

„váratlan vendég”: Oláh Kálmán Jr.  szaxofon

Harmónia Jazzműhely, BJC, 2025. április 11.

Fotó: Sztraka Ferenc, Irk Réka

Pontos leírást ITT talál.