Leginkább az volt a meglepő, hogy miért nem hallunk a művészekről, miközben a vietnámi kultúra jól ismert, a lélekszám százmillió körüli, de úgy látszik jazzben tényleg csak az amerikaiaknak van nagy sajtójuk.

A hétmillió - bár ez csak becslés - lakosszámú fővárosban több jazzklub is működik, közülük kettőben jártam. A megközelítésükhöz először leckét kellett vennem az idegenvezetőnktől, mert a közlekedés kissé kaotikus a városban Bár az autók, motorok, buszok, riksák, és még ki tudja milyen járművek 30 km/h-s sebességgel közlekednek, ám olyan sűrű és szabálytalan módon, hogy még a zebrán sincs biztonságban a gyalogos. A járdákról ne is beszéljünk, mert ahol van, ott a motorok parkolnak. Viszont, ha a szabálytalanságban megtaláljuk a szabályt, akkor jó eséllyel átjutunk bárhol az utca egyik feléről a másikra.

Az éjszakai élet ugyanolyan zsúfolt, mint a nappali, miután a piacok, galériák és az éttermek még éjfél után is nyitva vannak. A melegben a parkokban piknikeznek, sütnek, főznek késő este is a vietnámiak, reggel pedig már hajnal öt órakor megszólalnak zenék (magnóból) a város különböző részein, amik tornára hívják a helyben lakókat, időseket és fiatalokat egyaránt. Ezek a zenés szeánszok olyan 9 óráig folytatódnak, amíg akkora nem lesz a szmog a városban (ha nincs eső), hogy egészségtelen a kinti torna. Majd este 7 órától ismét zenés tornára várják a mozogni vágyókat.

Visszatérve a jazzre, Hanoiban többségében a fiatalok járnak jazzklubba, legalábbis a tapasztalatom ezt mutatta. Igaz, a zenészek is olyan fiatalnak néznek ki, mintha még tinikorúak lennének. Furcsa volt a magyar viszonyokhoz hasonlítva, hogy senki nem dohányzott. Nemcsak a jazzklubban, ahol amúgy nem tiltott, de az utcán sem. Kiderült, hogy nem szennyezik magukat vele (a szmog miatt úgyis kap elég terhelést a tüdő).
A vietnámi jazzélet kevésbé ismert nálunk. Kinek a neve ugrik be először, majd másodszor? Nguyên Lê és Chris Minh Doky, akik nem Vietnámban születtek, hanem egyikük Dániában, másikuk Franciaországban, így könnyebb helyzetben voltak a világhírnév felé vezető úton. Pedig a három este megmutatta, hogy rengeteg tehetség van az országban. Körülbelül azt érezhetik ők is, mint a magyarok, hogy hiába van sok nagy jazztehetség, valahogy a világhír elkerüli őket. Pedig a magyarokkal ellentétben, az angol nyelvet kicsit jobban beszélik.

A két jazzklub közül, ahol jártam, az egyik, az első jazzklub volt Vietnámban. Ezért most a másodikkal kezdem, ahova csak benézni volt időm, nem tudtam maradni hosszabban.
A Blake’s House of Jazz klubban a jazz populáris ága szólal meg, akár latin, soul, fusion, smooth. Egy latin estre érkeztem, ami meglepetés volt, hiszen sem a honlapon, sem a közösségi oldalakon nem található, épp ki hány órakor fog fellépni. Egy gyönyörű hangú énekesnő latin dalokat énekelt igen magas színvonalon, telt ház előtt. Amikor odaértem, már csak állóhely volt.

Még azt el kell mondanom, hogy Vietnámban minden nagyon olcsó, kicsit olyan érzés, mintha a Monopolyban lévő játékpénzeket használnánk, a milliós vietnámi dongok csak úgy repkednek. A jazzklub belépők 50.000-300.000 VND között vannak, ami forintra átszámolva 600 és 4000 Ft között mozognak. Az átlag az 1.000 Ft-os belépő.

A másik jazzklub, ahol jártam, a Binh Minh Jazz Club volt, ami az első jazzklubként nyílt meg az országban. Quyen Van Minh alapította 1997-ben. Ez az Operaház mögötti utcában található, kicsit messzebb a belvárostól, de még a főváros szívében. Szerencsémre sikerült az alapítóval is beszélnem, sőt egy Szakcsi Quintet CD-vel is megajándékoznom.

A szaxofontanár fellépteti a tanítványait a jazzklubban, így nem véletlen, hogy több fiatal is volt a ritmusszekciókban, és persze így már az is érthető, hogy a húsz év alattiak úgy játszottak, mint nálunk a huszonévesek. Mire kikerülnek a konzervatóriumból, elsajátítják a jazz alapjait és óriási rutint szereznek.

Quyen, ahogy a magyar zenészek is, rádióból tanulta a jazz-zene fortéjait 50 évvel ezelőtt, tehát autodidakta módon sajátította el a jazz alapjait, amihez vietnámi témákat társított. A beszámoló végén olvasható a rövid interjú.

Visszatérve a jazzklubhoz, mindkét este lenyűgöző előadást hallottam. Minh Jazz Clubban általában a Pallai Péter által jazzes jazznek hívott mainstream jazzt játsszák. Szólista mindig szerepel a műsorban, időnként szaxofonos, néha énekes vagy mindkettő.
Az első este az alapító és két énekesnő fellépését láthattam. Jelentem, e távoli országban is két szettből áll a jazzkoncert. Az első részben Quyen Van Minh volt a főszereplő, aki szaxofonon játszott. A klub jazz-zenekara, a Minh Jazz Club Jazz Band kísérte: Ngoc Vuong zongorán, Tuan Luong bőgőn és basszusgitáron, valamint Duy Pham dobon. A második részben Thuy Bui és Dieu Thuy énekeltek. Mindkét énekesnőnek szép hangja volt, de az első énekesnő előadása, szvingelése, zeneisége, interpretációja is a nemzetközi élvonalba repítené, ha a jazz fővárosában élne. Úgy bánt a hangjával, mint egy ékszerrel, mintha egy hangszer lenne, de nem vitte túlzásba azt. A scattelése is tökéletes volt. Még kiemelném a zongorista Ngoc Vuong játékát, aki a háttérből elegánsan kísérte a szólistákat, de időnként megmutatta magát az improvizációival, amik zseniálisak voltak.
Elhangzott többek közt Vernon Duke-tól a „Taking a Chance on Love”, a „Stardust” Hoagy Carmichaeltől, Jobim szambája, az „All of Me”, és az „All of you” is Cole Portertől, valamint a „Route 66”.

A második alkalommal egy énekesnő és egy szaxofonos koncertjét hallottam a klubban. A szaxofonos Hung Son, az énekesnő pedig Huyen Pieu voltak azon az estén. Az énekesnő ismét ámulatba ejtett. Gyönyörű hang, amerikai kiejtés. Erről a kiejtésről jut eszembe, hogy a jazzklubokban angolul konferálnak, ráadásul remekül. Visszatérve Huyenre, az érzelmeket kitűnően átadja és ugyancsak lebilincselően használja a hangját. A kísérő zenekar is jól játszott, ráadásul a zongora mögött egy zongorista hölgy remekelt, de sajnos mások léptek fel, mint akik a kiírásban szerepeltek, így nem tudtam őket beazonosítani.

Érdekes volt látni és hallani, hogy az egészen vékony énekesnők, akik magas hangon konferáltak, ahogy elkezdtek énekelni, igazi fekete hangú, dögös dívává váltak. Ahogy írtam az elején, az is meglepő volt, hogy a zenekar tagjai fiatalok voltak, mégis profi hangzást tudtak nyújtani – még úgy is, hogy a zongora hangja nem volt tökéletes. Nem jamre érkezett a látogató, hanem profi, kidolgozott koncertet hallgathatott kétszer egy órában.
Azt le sem merem írni, hogy a koncertek után 26 fokos októberi melegben és nyüzsgő, élettel teli (sarló-kalapácsos zászlócskákkal díszített) utcákon sétáltam haza a Ho Hoan Kiem tó melletti hotelbe.

Interjú Quyen Van Minh úrral, aki 1954-ben született, és a hanoi jazzélet legkiemelkedőbb alakjának tartják. Édesanyja tanította gitározni gyerekkorában, majd klarinétra váltott a 70-es években. Később édesapájától kapott egy szaxofont. A jazz-zene tanulása ugyanúgy történt, ahogy a magyar művészek elmondják, a rádió volt a segítségére, és a fülére támaszkodva jegyezte le a hangokat. Az is hasonlóan történt, ahogy rendszerellenesnek nyilvánították a jazz-zenét, ezért lemezeket nem lehetett kapni.

• Mikor kedvelte meg a jazz-zenét?
• A szüleim, bár zenéltek, de nem tudtak beíratni konzervatóriumba. A rádióban hallottam először jazz-zenét tizenhárom éves koromban. Akkor határoztam el, hogy jazzt fogok tanulni. Próbáltam lejegyezni papírra, amit hallottam. Apám nem akarta, hogy zenével foglalkozzam, féltett, hogy ha nem leszek elég jó, akkor nem fogok tudni megélni. De én folytattam a tanulást, gyakoroltam, leírtam, amit hallottam fejből. 1972 körül lehettem talán egy esküvőn, ahol egy ismerősöm mutatott egy jazzalbumot, amit Kelet-Németországból hozott, amin fekete emberek voltak, és nagyszerű zenét játszottak, és rá volt írva a jazz szó.
  Ho Si Minh Cityben adtam az első koncertemet, és ott vásároltam 1976-ban az első jazzlemezemet. Bementem a klarinétommal egy boltba, és megmutattam az eladónak, hogy milyen zenét szeretnék venni, mire mondta, hogy talán van neki lemeze. Ez végül kazetta volt, de annak is örültem. Ha jól emlékszem, Charlie Parker és Nat King Cole. Meghallgattam őket és leírtam kottába. Majd gyakoroltam, improvizáltam rá, és még többet gyakoroltam.
  Természetesen csak a barátaimnak és a családomnak mertem megmutatni, mit tanultam.
  1988-ben kezdtem el tanítani a konzervatóriumban. Németországból hoztam könyveket, füzeteket, egyéb anyagokat, és azokból kezdtem el tanítani.
  1994-ben játszottam az Operaházban, ahol a tradicionális vietnámi zenét ötvöztem az amerikai jazzel. A klubban viszont a hagyományos jazz standardeket játsszuk, hogy bemutassuk a vietnámiaknak az eredeti jazzt.
• Mikor alapította meg a jazzklubot, ami az első volt Vietnámban?
• 1997-ben alapítottam a jazzklubot, ami azóta már rengetegszer költözött, nem volt egyszerű.
  Közben megjelent könyvem is a lemezeim mellett.
• Ki a kedvenc vietnámi jazz-zenésze?
• A fiam, Quyen Thien Dac, aki ugyancsak szaxofonos és a bostoni Berklee-n tanult, majd utána visszatért Vietnámba, hogy az egyetemen képezze a jövő jazz-zenészeit. Nagyszerű fiatal, tehetséges jazz-zenészek vannak itt.
• Mennyire szeretik a jazzt Vietnámban?
• Nem annyira populáris, mint más stílus, de egyre jobban megismerik és megszeretik ezt a műfajt. Sok fiatal akar zenét, és közülük sokan jazzt tanulni, ez nagyszerű.

Minh’s Jazz Club, Vietnám,  2025. október 8-10.

Fotók: Irk Réka (mobil)