fbpx
Print this page

Kandace Springs – The Women Who Raised Me

2020. máj. 20.

A magamfajta veterán jazzrajongó mindig örömmel hallgatja meg amerikai (vagy bármely más nemzetiségű) művészek feldolgozásában az évtizedekkel ezelőtt megismert, és a mai napig kedvelt standardeket. Nem győzök örülni, amikor időről-időre felbukkannak újabbnál-újabb hangszeresek és vokalisták tolmácsolásában ezek a remek melódiák. Ettől már csak az a biztatóbb, ha egy – a soul és a pop világában – befutott művésznő tiszteleg a különböző műfajokban valaha remekelt énekesnők előtt, akiknek példáját ő maga is követi. Ők azok „Az asszonyok, akik felneveltek engem” – vallja az album címében is.  (Persze a zenei példaadásukra értendő a „felnevelés”.)

A „könnyűzene” egyik fontos amerikai fővárosában, a Tennessee állambéli Nashville-ben született és nőtt fel az idén mindössze 31 éves attraktív énekesnő, akinek apja is vokalista volt. Zongora-képzése pedig olyannyira volt eredményes, hogy a lemezen is ő a billentyűs hangszerek mestere, mindenekelőtt akusztikus zongorán remekel.  Új CD-jén 12 dal hangzik el. Már ez is jelképértékkel bír, hiszen a régi szép idők LP-in (azaz a 30 cm átmérőjű, 33 fordulatú mikrobarázdás vinil-lemezeken) az esetek túlnyomó többségében 12 szám volt. A szóban forgó korongon is a számok mintegy fele a jazz műfaj alap-repertoárjába tartozó olyan közismert dal, mint a Devil May Care, az Angel Eyes, a The Nearness of You, Ellington Solitude-ja vagy a Strange Fruit. De a többiek is olyan „nóták”, amelyek az utóbbi évtizedekben állandóan műsoron voltak, mint pl. a nagy brazil szerző, Luiz Bonfa Gentle Rain c. száma, amely Stan Getz egyik kedvenc  darabja volt, vagy a Killing Me Softly with his Song c. sláger, amit a legnagyobb dívák is műsorra tűztek, olyannyira hogy Ella Fitzgerald is elénekelte még az Erkel színházban is.  

De nézzük, hogy kik is azok az „asszonyok”, akiknek hálás Ms. Springs. Érdekes, hogy a borítón ennek nyoma sincs, de az énekesnő honlapján megtalálhatóak: a nagy jazzdívák közül Ella Fitzgerald, Carmen McRae, Billie Holiday és Nina Simone, a bossa nova nagyasszonya Astrud Gilberto, az újabb jazz generációból Diana Krall és Norah Jones, a hírneves soul énekesnő Roberta Flack (még Kandace hatalmas afro-frizurája és egész habitusa rá hasonlít), a mifelénk kevésbé ismert pop énekesnők Bonnie Raitt és Lauryn Hill, valamint az annál népszerűbb Dusty Springfield.    

Az aztán még érdekesebb, hogy az egyes számokban ki mindenki vállalt főszerepet azon túl, hogy az „alapegyüttesben” Springs kisasszony zongorázik, Scott Coley bőgőzik, Steve Cardenas gitározik és Clarence Penn dobol.  David Sanborn altszaxofonon játszik egy számban, Chris Potter tenorozik kettőben, Avishai Cohen trombitán működik közre ugyancsak két számban, de érdekes, hogy a „featuring” „rovatban” még szerepelnek Christian McBride (bőgőszólóval) és Norah Jones ének duóban a főszereplővel. Természetesen a Devil May Care-ben, ahol McBride bőgőszólót ad elő, Coley mester pihenőt kapott. (Scott Coley sem akárki, többször élvezhettem játékát, de a legemlékezetesebb a Jim Hall trióban volt a Trafóban.) Még két számban van „erősítés”: egy mindössze 25 éves, de már „befutott” fuvolista hölgy kacifántos névvel: Elena Pinderhughes.  Azt mondanom sem kell, hogy milyen csodás Chris Potter tenor-kísérete. A mai kortárs improvizatív zene egyik kiemelkedő képviselője valami gyönyörűen fúj, kicsit keményebben, mint Getz, de éppen olyan átéléssel. Ráadásul a „Lágy eső”-t a „Magány” követi ugyanolyan szívbemarkoló Potter tenorral! Csak azon kesereghet a hallgató, hogy ezek mindössze 4-5 perces gyöngyszemek.

Külön kell szólni a Strange Fruit c. dalról, amit csak saját Rhodes elektromos zongora kíséretével énekel el a művésznő. Ez a dal a 30-as évek nagy botránya volt. Ugyanis a címbéli furcsa gyümölcs egy meglincselt fekete férfinek az illatos magnólia fán himbálózó teste. Mindenképpen azt akarta a korabeli fehér Amerika, hogy a dal ne kerüljön lemezre, de Billie Holiday megcsinálta. És hogy ez a szomorú „emlék” mennyire terheli meg  – a ne szépítsük mindmáig rasszista  – Amerika történetét, ez a fiatal hölgy is repertoárjára vette, pedig gondolom néhány finnyás fehér „fogyasztó” nem túl happy tőle. De hát nem kellett volna rabszolgaság a „szabadság honában”…  (Nem szívesen politizálok egy lemez kapcsán, de nem hiszem, hogy a nyugati világ éppen minket oktasson ki a szabadságról, minket, akik nem szereztek területeket, hanem csak vesztettek, éppen 100 éve. Mifelénk csak közönséges gyümölcsök lógtak a fákon.)  

Összefoglalva: őszinte elragadtatással hallgatom ezt a csodás vokális produkciót. Azt eddig is tudtam, hogy Kandace Springs a fekete vokál legjobb hagyományainak nagyasszonya a soul/pop területén, de hogy ilyen lebilincselő jazzalbummal áll elő, nem is álmodtam. Nem csoda, hogy a 80 éves jazz tradícióval bíró Blue Note adta ki ezt a „tribute-albumot”. Köszönet érte!

 

Blue Note, 2020

 

  • Devil May Care (feat. Christian McBride)
  • Angel Eyes (feat. Norah Jones)
  • I Put A Spell on You (feat. David Sanborn)
  • Pearls (feat. Avishai Cohen)
  • Ex-Factor (feat. Elena Pinderhughes)
  • I Can’t Make You Love Me (feat. Avishai Cohen)
  • Gentle Rain (feat. Chris Potter)
  • Solitude (feat. Chris Potter)
  • The Nearness of You
  • What Are You Doing the Rest of Your Life
  • Killing Me Softly with His Song (feat. Elena Pinderhughes)
  • Strange Fruit

 

Közreműködnek:

Kandace Springs,  ének, zongora,  Wurlitzer (2) és Rhodes 11,12) elektromos zongora
Scott Coley,  bőgő
Christian Cardenas,  gitár
Clarence Penn,  dobok
Valamint a számoknál felsorolt muzsikusok:  Chritian McBride, bőgő (1), Norah Jones, ének és zongora (2), David Sanborn, altszaxofon (3), Avishai Cohen, trombita (4,6), Elena Pinderhughes, fuvola (5,11), Chris Potter, tenorszaxofon (7,8)