A hatvanas évek elején Art Blakey Jazz Hírnökök együttese már évek óta az amerikai jazz élvonalában létezett és nemzetközi reputációja magasan szárnyalt. Érdekes, hogy eredetileg Horace Silver, aki a korai Messengers zongoristája (is) volt, önálló karrierje elején a saját együttesét szerette volna a blikkfangos névvel szerepeltetni, amiből nagy „pengeváltás” alakult ki, de végül is Blakey győzött.
Nos, el kell mondani, hogy ez az aranycsapat az 50-es évek második felében már több Blue Note nagylemezt készített, ezek leghíresebbje a Moanin’ (1958) volt, amely a kitűnő zongorista és komponista Bobby Timmons azóta jazz standarddé vált szerzeményével adta meg az album címét. Persze akkoriban még Benny Golson volt a tenorszaxofonos, ezért is szerepelt minden albumon egy-egy Golson originál. Tudvalevően Golson még Timmonsot is túlszárnyalta az örökzöldek terén, gondoljunk csak az Along Came Betty-re, a Whisper Not-ra vagy az I Remember Clifford-ra.
1960-tól aztán Wayne Shorter lett a tenoros és ekkor alakult ki az a formáció, amely ezen a tokiói koncerten is játszott, azaz Lee Morgan trombitált, Shorter tenorozott, Timmons ült a zongora mellett, Jymie Merritt bőgőzött és a nagy Art Blakey dobolt. A húszas éveiben járó Lee Morgan kezdetben Clifford Brown hatása alatt állt, de az 50-es évek második felében már vérbeli improvizatőrként játszik az olyan Messengers albumokon, mint a Moanin’ vagy a Big Beat. Később nagy sztár lett, saját neve alatt rengeteg albuma készült. Egyiknek Tom Cat, azaz Kandúr a címe, és bizony Lee mester nagy nőcsábász volt, ami azzal végződött, hogy egy féltékeny babája egyszerűen lelőtte.
Az ifjú Wayne Shorter játékán még Coltrane hatása érződik, de ki tudta volna kivonni magát a jazztörténet legnagyobb tenorosának befolyása alól fiatal szaxofonosként, kivált a 60-as évek elején? Mindenesetre (lehet, hogy csak a későbbiek ismeretében?) a hallgató érzi, hogy ez a tenoros még csodákat fog művelni, ez már itt is nyilvánvaló. (Nem véletlen, hogy Shorter önálló karrierje is a Blue Note-nál bontakozott ki.)
Bobby Timmons zongorista játékában és kompozícióiban (Moanin’ és Dat Dere) egyaránt érvényesül a blues, a gospel, a klasszikus fekete zenei hagyományok erőteljes hatása, egy igazi korai soul zenész.
Jymie Merritt bőgőst is gondosan választotta meg Blakey, hiszen neki, mint a zenekar dobosának igazán nem volt mindegy, hogy ki is a ritmustandem másik oszlopa. (Terjedelmes szólója a Moanin’-ban megmutatta, hogy milyen nagyszerű muzsikus is volt ez a később nem túl favorizált művész, aki egyébként tavaly hunyt el 94 éves korában és mindvégig aktív muzsikusként dolgozott.)
Maga Blakey pedig az a motor volt, aki évtizedeken át a legnagyobb fordulatszámon működött és működtette a zenei „gépezetet”. Mindig szorosan fogta a gyeplőt, együttesei pedig felértek egy jazz-főiskolával. Számos későbbi sztár muzsikus kezdte pályáját a Messengersnél, még Wynton Marsalis is.
Blakey-vel szerettek már a korai időkben is élő felvételeket készíteni: 1955 őszén a New York-i Café Bohemiában rögzítették egy kétlemezes album zenei anyagát, amelyen még Kenny Dorham és Hank Mobley volt a két fúvós. Még érdekesebb az, hogy éppen az 1961-es japán turné után a párizsi Olympiában is felvettek egy Blakey koncertet az akkor aktuális formációval, azaz a Tokiót is megjárt kvintettel.
A most megjelentetett kivételesen reprezentatív kiadvány CD kiadása olyan „körítéssel” jelent meg, amelyet csak DeLux jelzővel illethetünk A nem kevesebb, mint 56 oldalas füzetben számos hosszabb rövidebb tanulmány olvasható, ezek egyik legérdekesebbje a később fényes karriert befutott japán szaxofonos, Sadao Watanabe visszaemlékezése a koncert turnéra, egy japán újságíró pedig azt a véleményét fejti ki, hogy az amerikai jazz ugyan már az 50-es években is hatott a japán zenei életre, de Blakey látogatása indította meg azt a példátlan érdeklődést a műfaj iránt, amit Japán mutat fel azóta is. Nem kevésbé érdekes Art Blakey fiának esszéje, valamint Lou Donaldson, Louis Hayes és Billy Hart elemzése Blakey-ről (nem a japán turné kapcsán). A csodás képekről már nem is beszélve, amely a japán jazzsajtó címlapfotóiból és Blakey-ék művészi fekete-fehér koncertfotóiból tevődik össze.(A japánok, mint tudjuk, nemcsak a hangtechnikában, de a fényképezés terén is taroltak.)
A felvételek a tokiói Hibiya koncertteremben készültek 1961. január 14-én, hangtechnikailag kifogástalan minőségben (hiába a japánok már akkor is…). Maga a zenekarvezető konferál, abszolút érthetően, már csak a nem angol anyanyelvű közönségre való tekintettel is. A dolog természetéből adódóan terjedelmes számok, összesen 102 perc tömény jazz, az indító Now’s the Time mindjárt 22 és fél perces. (Igaz ez a leghosszabb, de minden tétel 10 percnél hosszabb, kivéve a két félidőt záró félperces szignált, ami Davis TheTheme c. szösszenete volt.) Parker Now’s the Time-ja Blakey grandiózus dobszólójával indul és végződik is, ami nem nagyon marad el a későbbi évtizedek igazán dobművészeknek nevezhető nagy (elsősorban) amerikai zenészeinek teljesítményétől. A stúdiófelvételek sterilitásától eltérően ezeken a koncerteken rögzített zenék remekül bizonyítják az „élő” felvételek vitalitását, felszabadult légkörét. Az ifjú Wayne Shorter tenorja és Lee Morgan remek trombitaszólói a hard bop minden szépségét felvonultatják. A repertoár megválasztása a Messengers által akkoriban favorizált kompozíciókból tevődik össze, hiszen semmi a Nagy Amerikai Daloskönyvből, hanem Parker (Now’s the Time), Gillespie (A Night in Tunisia), Monk (Round about Midnight) és persze a zenekar korábbi vagy mostani tagjainak szerzeményei, azaz Benny Golson (Blues March) és Bobby Timmons (Moanin’, Dat Dere). A lenyűgöző fúvósszólók mellett Bobby Timmons briliáns zongoraszólói is feledhetetlenek. Merritt következetesen kitűnő kísérő, és mint említettem a Moanin’-ban még emlékezetes szólót is hallhatunk tőle. Blakey pedig végig „ott van”, azaz szólóin kívül is hallható, hogy ő a vezénylő tábornok. Szóval soha rosszabb zenét. Tény, és ezt a fiatalabb olvasóknak mondom, ez 1961, a beat vagy rock forradalom előtti időszak, amikor a jazznek azóta sem látott respektusa volt. És azt se felejtsük el, hogy minden fúzió, free, avantgárd és etno ellenére a műfaj leginkább „strapabíró”, ma is élő és virágzó irányzata a hard-bop, aminek kiemelkedő képviselői adnak itt ízelítőt egy korabeli jazzkoncert forró hangulatából.
És ha már Art Blakey egy 60 évvel ezelőtti turnéjáról beszélünk, akkor itt kell elmondanunk, hogy sajnos a Messengers ugyan soha nem jutott el hozzánk, de Blakey-t tíz évvel később két egymást követő alkalommal (1971-ben és 72-ben) egy igazi all-star csapatban – a Giants of Jazz néven „futó” szextett – tagjaként láthattuk az Erkel Színházban. Érdemes felsorolni a hat ikonikus figurát: Dizzy Gillespie, Sonny Stitt, Kai Winding, Thelonious Monk, Al McKibbon és utoljára, de nem utolsósorban Art Blakey.
ART BLAKEY AND THE JAZZ MESSENGERS
FIRST FLIGHT TO TOKYO – THE LOST 1961 RECORDINGS BLUE NOTE
Hibiya Public Hall, Tokió, 1961. január 14.
I. lemez
- Now’s the Time (Charlie Parker)
- Moanin’ (Bobby Timmons)
- Blues March (Benny Golson)
- The Theme (Miles Davis)
II. lemez
- Dat Dere (Bobby Timmons)
- ’Round About Midnight (Thelonious Monk)
- Now’s the Time (2. változat)
- A Night in Tunisia (Dizzy Gillespie, Frank Paparelli)
- The Theme (2.változat)
Közremúködnek:
Art Blakey dobok
Lee Morgan trombita
Wayne Shorter tenorszaxofon
Bobby Timmons zongora
Jymie Merritt bőgő