Fehér holló No. 12 (Sheila Jordan: Comes Love: Lost Session 1960)

A The Lost Recordings sorozat szerkesztői például nemcsak a ragyogó hangminőségre ügyelnek az ismeretlen tartalom mellett, hanem arra is gondjuk van, hogy az albumok (CD- és LP-formátumban) borítójának visszafogott eleganciája, középen a művész aláírásával méltó legyen a klasszis előadókhoz: Sarah Vaughan-hoz és Dizzy Gillespie-hez; Oscar Petersonhoz és Blossom Dearie-hez; Thelonious Monkhoz és Art Blakey-hez.

Néhány hónapja (2021. szeptember 17-én) bizonyos értelemben egy, még a fentieknél is rendkívülibb album vált hozzáférhetővé az érdeklődők számára: Sheila Jordan énekesnő eddig teljesen elfeledett, 1960-ban rögzített New York-i stúdiólemeze. Minimum két tényező teszi a korongot rendkívülivé: egyrészt ez Jordan legkorábbi ismert, saját irányítású zenekarral rögzített lemezfelvétele, bő két évvel régebbi, mint a Blue Note-nál publikált Portrait of Sheila (1962).­­* Nem mehetünk el szó nélkül ez utóbbi remek album mellett se. A kiadó vezetőinek finom ízlését dícséri a publikáció, hiszen Alfred Lion vállalatánál 99%-ban instrumentális lemezek jelentek meg, tehát valami kivételeset, teljesen egyénit hallhattak az akkor még saját lemezzel se rendelkező Jordan előadásában, ha vállalkoztak a gyűjtemény gondozására. Aligha véletlen, hogy a Portrait of Sheila megjelenésének évében a Down Beat kritikusainak szavazatai az első helyen hozták ki Jordant a „több figyelmet érdemlő feltörekvő énekesnők” kategóriájában.

A most Comes Love címen ismertté vált gyűjteményről olyannyira nem tudott senki, hogy még az énekesnő monográfusa, Ellen Johnson se említi egyébként alapos kötetében, a Jazz Childban (2019). Mi több, Jordan maga se tudja felidézni az egykori stúdiómunka körülményeit, így azt se tudhatjuk megállapítani, kikből állt 1960-ban az őt kísérő trió. Csak találgathatunk, ugyanis azt biztosan tudjuk, hogy a lemezfelvétel idején Jordan rendszeres fellépő volt a Greenwich Village-i Page Three klubban, ahol általában John Knapp vagy Herbie Nichols zongorista, Steve Swallow vagy Gene Perlman bőgős és Ziggy Willman dobos kísérte. Könnyen lehet tehát, hogy a Comes Love-on is egy vagy több zenész hallható a felsoroltak közül. Tom Burns, a Capri Records vezetője mindenesetre úgy véli, aligha lehet szó alkalmi együttesről, mivel a kísérők rendkívül empatikusan játszanak Jordan mögött.

Másrészt az teszi rendkívülivé az albumot, hogy talán még sose fordult elő a jazz történetében, hogy egy még élő klasszikus szembesülhet egy több mint hatvan esztendeje felvett elfeledett előadásával. Szerencsére Sheila Jordan még meghallgathatja régi önmagát: november 18-án töltötte be kilencvenharmadik évét, de még napjainkban is vállal fellépéseket. Reméljük, még sokáig köztünk marad az utolsó nagy bebop-énekesnő, akiről húszéves kora körül, amikor még Jean Dawson néven lépett fel a Skeeter, Mitchell, and Jean énekes trióban, Charlie Parker egyszer azt mondta, „millió dollárt érő füle van”.

Szintén csak találgathatjuk, hogy a felvételt (1960. június 19.) követő hónapokban miért nem jelent meg a hanganyag a független Chatam Recordsnál. Sajnos a ránk maradt acetátlemez borítójára semmilyen eligazító információt sem jegyeztek fel. A kincset érő leletet két Albuquerque-ben dolgozó lemezkereskedőnek, Hadley Kinslownak és Jeremy Sloannak köszönhetjük: ketten találtak rá a ritkaságra egy nagyobb acetátlemez-gyűjteményben, melyet évekkel ezelőtt vásároltak meg. Ők kínálták fel kiadásra a becses zeneanyagot a coloradoi Capri Records irányítója, Tom Burns számára, mivel tudták róla, hogy szereti Jordan művészetét és kapcsolatban is áll az énekesnővel.  

E rejtélyes, „első előtti” lemez repertoárja hasonló gonddal kiválogatott számokból áll, mint az 1962-es Blue Note-albumé. Adhatták volna ennek is a Portré címet, mivel a mainstream swingelés, a bebopos darabok és a balladák ügyes elosztásban képviseltetik magukat rajta. Mondhatni, hogy Jordan hangja még nem teljesen kiforrott itt, de az előadások zöme teljesen érett énekest mutat, aki, mint látni fogjuk, nem egy standard darabot merészen modulál. Az az érzésünk, Jordan minden esetben alaposan értelmezi a választott anyagot, gyakran másképp, mint elődei. Ez olyannyira hallható az előadásokon, hogy bátran megkockáztatható: ha egy dal nem mondott különösebben sokat neki, bele se kerülhetett a gyűjteménybe. Ilyen értelemben a Comes Love, akárcsak a Portrait of Sheila, mélyen személyes hangdokumentum. Erre abból is következtethetünk, hogy a műsor egy része még az 1960-as évek fordulóján jazzt hallgatók fülének se csenghetett ismerősen. Az énekesnő a repertoár összeállításakor alighanem saját preferenciái és a közönségigény között egyensúlyozva döntött egyes dalokról.

James Shelton ritkán énekelt I’m the Girl-je például különös nyitó szám benyomását kelti. A melodramatikus szerzeményt néhány évvel korábban Sarah Vaughan is elénekelte (Sassy). Jordan lemezén a szám párdarabja a When the World Was Young, illetve a Don’t Explain. E melodramatikus dalok kiválasztását egyesek talán Jordan éretlenségének számlájára írják, ennek azonban teljesen ellentmond az előadás keserűen felnőtt hangja. A panasz persze nem maradhat ki az előadásból, hiszen egy boldogtalanul szerelmes lány meséli el a sorsát benne, de Jordan egy pillanatra se válik érzelgőssé. A Broadway-revüben, ahol először csendült fel a dal, nyilván sokkal szentimentálisabban tolmácsolták a beszélő bánatát, mint az érett Jordan, aki később se tett engedményeket a lágy érzelmeknek: míg Roberta Flack a híres Killing Me Softly-ban teljesen kihagyta előadásából a kesernyés kódát, Jordan különös hangsúllyal, sőt, hangnemváltással jelezte az “I’m the one who’s second-best” zárómondat fontosságát.

Sokkal ismertebb a nyitószámnál Ellington It Don’t Mean a Thing-je, mely a lemez egyetlen up-tempós scattelő előadása, és kevesebb mint száz másodperces változatban csendül fel itt. Igazi bravúrdarab, a felvétel egyik csúcspontja, ahol Jordan megmutatja: szűk másfél percbe minden lényeges mondandó és mesteri énekesi technika belesűríthető. Ellington eredeti elképzelését valósította meg Jordan ebben a miniatűr expozícióban: egy sodró lendületű fun song-ot. Egyszerűen tökéletes! Érthető módon később is visszatért e korai kedvencéhez: duóban hallható a 2012-es Yesterdays-en (Harvey Swartz kíséretével), de az énekesnő ekkor már sötétebb tónusban ad elő, noha a fun ebből a feldolgozásból se hiányzik.

Középtempóban énekli Jordan a nevével később egybefonódott címadó „szerelemfilozófiai” dalt. Ebből se hiányoznak az egyéni megoldások, például egy alternatív dallam a bridge reprízében, vagy egy-egy váratlan magas hang domináns szövegrészeknél.  

Billie Holiday klasszikusában, a „hűtlen férfi” tematikát feldolgozó Don’t Explain-ben Jordan ismét ügyesen kikerüli a szentimentalizmus és a pátosz buktatóit. Ez az előadás a lemez egyik legjobb példája az intelligens értelmező deklamálásnak, ahol a különös hajlítások, illetve a hirtelen levitt vagy megemelt hangok fokozzák a mindennapos szerelmi történet drámaiságát, a feszültséget, amely a csalódás és a visszafogadás gesztusai között húzódik. A zárlat reharmonizálása itt is sikeresen teszi egyedivé Jordan változatát.

A jobbnál jobb trouvaille-ok sora még hosszan folytatható lenne, de a finom egyéni díszítések és a beszédes vibratók elemzésénél többet mondanak két olyan jazzművész szavai, akiknek megadatott, hogy egy színpadon állhattak az énekesnővel. Az egyik Roseanna Vitro, aki a JazzTimes hasábjain foglalta össze véleményét művésztársáról: „Sheila Jordan egyedülálló művész, aki rendelkezik a közönség rabul ejtésének erejével, miközben mindannyiunkat meghív, csatlakozzunk hozzá a jazztörténetben tett varázslatos rejtélyes kiránduláson. Steve Swallow pedig egy bensőséges élményét osztotta meg az olvasókkal a Jazz Child című könyvben: „Amikor énekelt, a terem elnémult; minden megállt. Emlékszem egy estére, közönséges hétfő este volt, Sheila pedig az I’m a Fool to Want You-t énekelte. Én kísértem, és arra koncentráltam, hogy a megfelelő pillanatban a helyes hangot játsszam, amikor hirtelen könnyek kezdtek potyogni a szememből. Ilyesmi korábban még sose fordult elő velem...”.

*A Blue Note csak 1963-ban jelentette meg Jordan sokáig elsőnek hitt albumát, de a felvételek 1962 szeptemberében és októberében készültek.

Capri Records, 2021 [1960]

1. I'm the Girl
2. It Don't Mean a Thing If It Ain't Got That Swing
3. Ballad of the Sad Young Men
4. Comes Love
5. Don't Explain
6. Sleeping Bee
7. When the World Was Young
8. I'll Take Romance
9. These Foolish Things
10. Glad to Be Unhappy
11. They Can't Take That Away from Me

Közreműködik: 

Sheila Jordan: ének
azonosítatlan kísérők