A közönség közt a magyar mellett gyakran lehetett idegen szót is hallani, a BJC-t hagyományosan nemzetközi publikum látogatja, most sem volt ez másképp, különösen egy olyan világhírű előadóval a színpadon, mint Steve Hackett. (A progresszív rockzenében kevéssé járatosak számára: A Genesis együttes meghatározó, legismertebb felállásnak egyik tagjáról, dalainak jelentős szerzőjéről és gitárosáról van szó.) A Djabe - amelynek sokszínű, mégis egységesen rá jellemző zenei világa a progresszív rock, a fúziós jazz és a világzene alapjain áll – persze önmagában is komoly közönséget vonz, itthon és külföldön egyaránt.

A Djabe és Steve Hackett közös múltja már sok évre tekint vissza, legutóbb a tavalyi, közép-európai turné keretében adtak két nagy sikerű koncerteket a BJC-ben.

A koncert két Djabe darabbal kezdődött, még Steve Hackett nélkül: A „Could Have Been” friss tempója adta meg az alaphangot, majd a „Before” következett a Djabe 2022-es stúdióalbumának kissé populáris hangvételű, de igényesen komponált és hangszerelt címadó dala. Számomra a dal főként Kaszás Péter dobos és énekes miatt marad emlékezetes, aki fantasztikus énekhangjával a dobok mögül is kitűnt, szerencsére a koncert során nem utoljára.  

Ezután csatlakozott - nagy ováció mellett - Steve Hackett, akinek a „Camino Royale” című szerzeményével folytatta a zenekar, amelyben Steve egy kifinomult szájharmonika szólót is előadott. Határozottan az volt a benyomásom, hogy a zenekar és a közönség egyaránt „megérkezett” a koncertre ezzel a dallal. A Szardínia szigetén felvett, 2019-ben megjelent Back to Sardinia című albumról a „Lake by the Sea” következett, majd egy Hackett-szerzemény: az „Ace of Wands”.

Ekkor Barabás Tamás a basszust akusztikus gitárra cserélte és emlékezetes perceket szerzett a trió formátumban előadott, lírai hangvételű „Franciska” című dala eléneklésével, amelyet legkisebb gyermeke születése inspirált. Erős kontraszttal, mintegy drámai csúcspontként érkezett a szünet előtti utolsó dal, a Genesis „In That Quiet Earth” című dala, amelynek grandiózus, már-már himnikus hangvétele igazán lehengerlő finálé volt a szünet előtt. A zenekar ezt és a többi Genesis dalt is az eredeti változathoz meglehetősen hű felfogásban adta elő, persze élve napjaink hangzásbeli lehetőségeivel. Ennek következtében a koncert egy részében szinte egy Genesis koncertre képzelhette magát a közönség, ami egyébként érezhetően sikert is aratott. Benyomásom szerint az eredeti zenei felfogás megtartása ezeknél a klasszikussá vált szerzeményeknél nem fantáziatlanságból fakadt, sokkal inkább tiszteletből.

A szünet után négy szám szólt a Before c. albumról. Elsőként a „Central European Time”, amelynek nagyjából a közepére szerencsésen vissza is érkezett a közönség a koncertterembe, majd a „Teen Days”. Ennek felkonferálásakor e sorok írójának egyszerre ugrott be Jaco Pastorius „Teen Town” és Stanley Clarke „School Days” c. dala, ilyen az, ha túl sok basszgitárost hallgatott az ember korábban. Ha már basszgitár, nem lehet nem megemlíteni Barabás Tamás emlékezetes, virtuóz szólóját a „Central European Time”-ban.

A „Tale” című szerzemény következett, amelyre ismét megérkezett Steve Hackett, majd a „Stars and Moonbeams”, amelynek szövegét Steve felesége, Jo Hackett írta. Ezután egy Genesis blokkot halhattunk, a Hairless Heart, Firth of Fifth, majd a Carpet Crawlers, hangzott fel, utóbbi eléneklésével és párhuzamos dob kíséretével - véleményem szerint - Kaszás Péter a koncert egyik legemlékezetesebb egyéni zenei teljesítményét nyújtotta. Nem véletlenül hangzott fel a közönség soraiból a „Magyar Phil Collins” jelző. Következett Steve Hackett „Last Train to Istanbul” című darabja, amelynek kapcsán feltétlenül meg kell említeni a háttérben futó videó illusztráció nagyszerűségét. Végig vetítés kísérte az előadást, de egy átlagos, a számok hátterét esetleg nem kifejezetten ismerő hallgató számára nem mindig volt nyilvánvaló a kapcsolat a zenével. Ebben a dalban viszont a vizuális és a zenei élmény valóban egymást erősítő tényezővé vált, ami képes volt egy még összetettebb befogadói élményt nyújtani.

Következett az elsöprő lendületű finálé, a „Los Endos” c. Genesis dal, amely méltó módon zárta az igazán nagyszerű utolsó zenei blokkot és az egész koncertet. A közönség természetesen nem hagyta, hogy a zenekar ráadás nélkül távozzon, legnagyobb meglepetésemre egy bluest hallottunk a végén, amire én egész biztosan nem számítottam az elhangzott zenei anyag alapján, de elmondható, hogy egyáltalán nem okozott csalódást!

Steve Hackett játéka, színpadi jelenléte abszolút hozta, amire számítani lehetett. Muzsikálásában és egész színpadi jelenlétében érezhető volt a Djabe-val való teljes összhang, nem egy sztár és a kísérőzenekara volt a színpadon, hanem egy egységes zenekar kiváló szólistákkal.

Égerházi Attila főként kíséretre korlátozódó játéka és a zenekarvezetői szerepe egyaránt nagyszerű volt. Egyszer-egyszer röviden megvillantott szólisztikus kvalitásai alapján szívesen hallottam volna több gitárszólót is tőle, annak ellenére, hogy Steve Hackett is a zenekarban játszott. Percussion betétei csak látszólag kiegészítő elemek, sok esetben nagyon fontos szerepük van a zenei struktúrában.

Barabás Tamás játéka a magabiztos, sziklaszilárd basszus alap mellett kiváló szólói miatt is emlékezetes marad, valamint énekesként is letette névjegyét.

Kaszás Péterről már írtam, röviden: világklasszis. Remélem minél többször láthatjuk hazai színpadon.

Koós-Hutás Áron végig színesen, élményszerűen játszott, trombitán és szárnykürtön egyaránt. Játékát a szólistai kvalitásokon túl a zenekarra való odafigyelés, azzal való összhangra törekvés jellemezte.

Bubenyák Zoltánt a stabil kíséret mellett több igen stílusos szólóban is hallhattuk, tőle is szívesen hallanék utóbbiból egy kicsit többet.

A dalok hangszerelésére nem lehet panasz, igényes, világszínvonalú, gazdag hangzásvilágot álmodott meg Barabás Tamás, aki – ha jól tudom - a basszgitárosi poszt mellett a hangszerelésért és a hangmérnöki feladatokért is felel. Külön kiemelendő, hogy a színpadon párhuzamosan jelen lévő két gitár jelenléte tökéletesen meg volt oldva a hangszerelésben.

A koncert hangzása: A trombita, a szóló ének, a dob és a gitárok végig nagyszerűen szóltak, Steve Hackett és Égerházi Attila gitár soundja egyaránt hátborzongatóan jó volt. Ezen a ponton némi kritikát is meg kell fogalmaznom, miszerint a koncert első felében a vokálokból alig lehetett valamit hallani, valamint a basszgitár kifejezetten elmosódott volt, a magasabb regiszterei nem voltak tisztán hallhatóak. Ezek a zavaró tényezők a koncert második felére eltűntek, a hangerő viszont időnként heavy-metal koncerteket idézett, ami némileg sok volt a BJC viszonylag kis méretű koncerttermében. Látva a csapat profizmusát valószínűnek tartom, hogy a pénteki második koncertre ezek a kellemetlenségek kiküszöbölésre kerültek.

Összességében elmondható, hogy a formáció most sem okozott csalódást a szép számú közönségnek, aki egy egyedi hangú, világszínvonalú zenekar műsorát hallhatta ezen a nyári estén.

A zenekar a következő felállásban lépett színpadra:

Steve Hackett – gitár, szájharmonika, vokál
Égerházi Attila – gitár, percussion, vokál
Barabás Tamás – basszusgitár, gitár, vokál
Kaszás Péter – dob, ének
Koós-Hutás Áron – trombita, szárnykürt
Bubenyák Zoltán - keyboard

Budapest Jazz Club, 2023. június 15.
Fotó: Irk Réka