fbpx
Print this page

Wayne Shorter (1933-2023) – Pallai Péter nekrológja

2023. március 03.

Tegnap, 2023. március 2-án, csütörtökön elhunyt a jazz Nagy Generációjának óriása, a szaxofonos Wayne Shorter. A műfaj történetének talán legváltozatosabb korszakában, fél évszázadon keresztül a legötletesebb és kiforrottabb újítók közé tartozott.

Gyerekkorában klarinétozni tanult, zongorázni is, de fő hangszerként hamarosan átváltott a szaxofonra. Lester Young, Charlie Parker, Thelonious Monk és Dizzy Gillespie, a bebop mestereinek hatása eleinte kikerülhetetlen volt, de még ismeretlen zenészként is már meghaladta a bebop kereteit. Kezdetben csak tenoron játszott, és szép, mély tónusának hallattán rögtön beskatulyázták a fiatalembert Sonny Rollins vagy Coltrane famulusaként. Ezt maga Rollins is cáfolta, mondván: "Szerette Tranet, talán engem is egy kicsit, de Wayne újító volt, ami abban nyilvánult meg, ahogyan ezeket az elemeket összerakta."

A jazzvilág, de elsősorban a hard bop iskola egyik legnagyobb trombitása, Lee Morgan a virtuóz, üveghangú kanadai trombitás, Maynard Ferguson zenekarában figyelt fel rá az 1958-as newporti jazzfesztiválon. Morgan akkor a hard bop iskola legemblematikusabb együttesében, az Art Blakey Jazz Messengersben játszott. A Messengers akkori tenorszaxofonosa, Hank Mobley éppen gyengélkedett és Morgan rábeszélte a dobos-zenekarvezetőt, hogy próbálja ki felfedezettjét. Wayne Shorter teljesen új hangot, érdekesebb harmóniákat hozott be a Messengersbe, nem csak rögtönző szólistaként, de mint roppant eredeti zeneszerző is. Kompozíciói és szólói akkortájt egyaránt beilleszkedtek a hard bop vonulatába, noha soha nem voltak sematikusak.

ART BLAKEY JAZZ MESSENGERS: Ping Pong (1961)

 

A csodálatos felállás: Shorter tenoron, Morgan trombitán, Walter Davis Jr a zongoránál, Jymie Merritt a bőgőn és a dobokon természetesen Art Blakey. Már ebben a számban is, noha Shorter témája hű maradt a hard bop egyszerű, de roppant lendületes követelményeihez, ugyanakkor szólója bonyolultabb kígyózóbb, mondhatni intimebb volt, mint amit ebben a műfajban akkortájt megszokott az ember.

Miles Davis, aki Coltrane kiválása után több szaxofonossal, így Sam Riversszel és George Colemannel is megróbálkozott, de egyikkel sem volt boldog, Shortert hallva rájött, hogy ő kell neki az új csapatban. Közel öt évbe tellett, míg a lojális természetű szaxofonost át tudta csábítani saját második legendás formációjába, amelyben a szaxofonos, a legendás Davis mellett, olyanokkal találta együtt magát, mint a zongorista Herbie Hancock, a bőgős Ron Carter és a fiatal dobos, Tony Williams. Shorter akkori stílusa és harmóniái még jobban beleillettek Davis, mint Blakey koncepciójába. Ráadásul a fiatal szaxofonos ebben a keretben szabadabban kísérletezhetett, mint a ritmikailag viszonylag kötöttebb Messengersben. Kompozíciói is összetettebbek lettek, mint ahogy azt ez a jól ismert példa is bizonyítja:

 

MILES DAVIS: Footprints (1967)

 

A hatvanas évek közepén Shorter Miles Davistől függetlenül, a saját neve alatt is kezdett felvételezni a Blue Note lemezvállalat számára. "Juju" című albumát Coltrane társaival, a zongorista McCoy Tynerrel, a bőgős Reggie Workmannel és a dobos Elvin Jonesszal készítette, de az ő útja, visszafogottabb, kevésbé virtuóz, kevésbé szakrális vagy szenvedélyes volt, mint Coltrane-é. Ha lehet ilyen önellentmondásos fogalmat használni, cool szellemet vitt be a hard bopba.

 

WAYNE SHORTER: Juju (1964)

 

A 60-as évek végére a nyughatatlan Miles Davis tovább lépett, behozta a progresszív rock elemeit és az elektromos hangszereket a muzsikájába, amely sok esetben, kiváltképp a lágyabb, visszafogottabb felvételek esetében inkább szopránszaxofont, semmint tenort igényeltek. Shorter új szintet lépett lágy, gyönyörű szoprán hangzásával és olyan társaságban találta magát Miles, Tony Williams és Herbie Hancock mellett, mint a másik fiatal billentyűs titán Chick Corea, a virtuóz angol gitáros, John McLaughlin, az osztrák billentyűs, Joe Zawinul és egy másik angol, a bőgős Dave Holland.

A most következő hosszú számnak a közepén hallhatunk egy gyönyörű, ötletes, visszafogott szólót Wayne Shorter bársonyos tónusú szopránszaxofonján.

 

MILES DAVIS: In a silent way (1969)

 

Miles Davis önéletrajzában is megírta, hogy Shorter fejéből pattant ki számos koncepció, amire zenei elképzeléseik alakultak. Shorter részt vett a korszakalkotó "Bitches Brew" album felvételén is, ami meglehetősen megosztotta annak idején a jazzvilágot. Sokan úgy vélték, hogy ezzel a fúziós eposszal, amit akkor még  "jazz-rock"-ként aposztrofáltak, Miles Davisék eladták a lelküket, míg a szaksajtó és a közönség másik része korszakalkotó nyitásként értelmezte az albumot a fiatal generáció felé. A "Bitches Brew" illusztrációt azért mellőzném ebből a nekrológból, mert istenigazából az legalább annyira hangmérnöki, mint zenész produktum, ugyanis egyetlen alkalommal sem volt minden résztvevő egyszerre jelen. Mindenki a maga módján rájátszott a készülő anyagra, amikor ráért. Egyébként is Wayne Shorter a fúziós műfajban Davis nélkül is kimutathatta a foga fehérjét, amikor Joe Zawinullal megalakította a Weather Reportot. Bemutatkozó albumuk elvontabb, nagyobb figyelmet igénylő zene volt, mint a későbbiek. Shorter és Zawinul mellett a brazil ütős Airto Moreira, a dobos Alphonse Mouzon és a cseh bőgős/basszusgitáros Miroslav Vitous alkotta az eredeti csapatot. Ez a szám, nem meglepően, Shorter szerzemény.

 

WEATHER REPORT: Eurydice (1971)

 

Mi sem bizonyítja jobban Shorter sokoldalúságát, mint hogy ő szerezte a Weather Report egyik legfunkybb, legnépszerűbb számát is, a "Palladium"-ot, ahol vele és Zawinullal a basszusgitár legenda, a néhai Jaco Pastorius játszik (-és hogyan!), míg az ütős Manolo Badrena.

 

WEATHER REPORT: Palladium (1976)

 

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki csodálkozott, hogy Shorter miért maradt meg 1986-ig a Weather Reportban, amely noha nagyszerű, de méginkább népszerű zenét produkált, és az embernek sokszor az volt az érzése, hogy ezt a nagyszerű szaxofonost jóformán agyonnyomják Joe Zawinul fenséges hangzuhatagai. Közben persze voltak érdekes kiruccanásai, amelyek hihetetlen sokoldalúságát bizonyítják, mint például együttműködése Joni Mitchellel, Santanával, a Steely Dannel vagy a brazil énekes Milton Nascimentóval

 

WAYNE SHORTER feat. MILTON NASCIMENTO: Ponta da Areia (1975)

 

Wayne Shorter pályafutásában az új évszázad hozta el a nagy áttörést, amikor megalakította legendás kvartettjét Danilo Perezzel a zongorán, John Pattituccival a bőgőn és Brian Blade-del a dobon. Négy zenész teljesen azonos hullámhosszon játszik ötletes, meglepetésekkel teli kortárs jazzt a lehető legmagasabb szinten.

 

WAYNE SHORTER QUARTET: Live in Bonn (2014)

 

Nem meglepően, Wayne Shorter 12 Gramy díjat nyert el pályafutása során, de a díjak nem fejezik ki kellőkép a tőle ránk maradt hihetetlen zenei örökséget. Búcsúzzunk tőle egy nagyobb zenekarra írt gyönyörű kompozíciójával, ahol a szopránszaxofonja hihetetlen gyengédséget, lágyságot áraszt és a boldogságról beszél. Nyugodjék békében.

 

WAYNE SHORTER: Allegria (2003)

 

 

 

 

Fotó: BBC News, New York Times