JAZZPUNK ÉS DAVIS * egy katalóniai formáció fellépése
Amikor beültem a koncertre, még semmit sem tudtam arról, mit fogok hallani. Egy katalán együttes koncertjére mentem, semmi több. Bár az ismertetőből már láthattam, hogy ez kicsit más lesz! Persze, mihez képest? Aztán kiderült, hogy itt semmi sem az, aminek vártam, aminek látszott.
Először is a felállás egy amerikai trombitás-gitáros és egy barcelonai punkegyüttes együttműködésének tűnt. De kiderült, hogy ők már 2015-ös megalakulásuk óta adnak ki lemezeket együtt: a Discogs négyet jegyez. Tehát nem egy alkalmi formációt hallottunk! Azonkívül igen kimunkált együttállásokat, hangzatokat produkáltak, bár a jazz műfajához mindennek nem volt sok köze. Mert hiába fújt Mark Cunningham Miles Davis iskolája szerint (olykor Freddie Hubbard is előkerült, illetve Chuck Mangione kürtjátékára hasonlító futamok is), de a ritmusrészleg játékosai punk, punkmetál, olykor avantgárd hangzatokat produkáltak, de még fúziós zakatolást is hallottam. Persze, ha a muzsikusok zenei előéletét is megismerjük, akkor tudjuk, hogy – szinte – bármi megtörténhet a színpadon!
Mark Cunningham zenei karrierje New Yorkban indult, ahol gitárosként, a Mars-együttes vezéralakjaként 1977-ben szerzett ismertséget a no wave zajos légkörében. Mint tudhatjuk, ezen a talajon alakult hamarosan a punkmozgalom karakteres zenei hangzása. Cunningham játszott Lydia Lunch punkkirálynővel is. Benne volt a brit Brian Eno szervezte zenei mozgalomban, elektromos és zajzenéket is alkotott. A Don King zenekarban (1981-től) már trombitált, majd 1991-ben Barcelonába költözött („keresd a nőt!”). Bekapcsolódott az ottani avantgárd-rock színtérbe már zömmel helyi erőkből verbuválódott zenekaraival (Raeo, Convolution, Bèstia Ferida), vagy a kísérleti jazz-rock {experimental jazz-rock} hangzásvilágára szakosodott Cunningham / Volt / Serra. ...és ez a felsorolás még korántsem teljes…
Mark és a három barcelonai „utcai harcos” (Blood Quartet): Kike Bela (basszusgitár, szintetizátor), Lluís Rueda (gitár) – ők már 2015 óta együtt muzsikálnak – és Carles Esteban (dobok) programján saját számok szerepeltek. Az ő zenei előéletükről nem találtam hiteles információt. De lássuk a jegyzeteimet!
Az együttes a ráadással együtt összesen tizenhét számot játszott. A kezdőszám trombitatémája előbb szabadon, kísérletezve szólt, majd végül fúziós zene lett belőle. Másodiknak gitárkezdéssel jazzbeatszerű zenei szövet következett. A harmadik szám a jazzpunk kategóriában kavart, míg a negyedikben eléggé kidolgozatlannak tűnő szabad zenét (rögtönzés) hallhattunk. Az ötödik dalnál megállapítottam a fentebb megnevezett három fúvós ikon együttes hatását egy trombitán bemutatott, szép balladatémán. De előfordult még rock-házibulizene, Davis-es rock… és folytathatnám a sort, mert mindez még szünet előtt volt.
Cunningham időnként lecserélte trombitáját akusztikus gitárra. Bevallom, ezek voltak számomra a kevésbé izgalmas percek. Mert ugyan pörgött a zene, de a gitáros számokban nem volt a téma és a kíséret között hangzásban olyan éles feszültség, mint amikor a trombita vitte a prímet. A koncert értékesebb pillanatait azok jelentették számomra, amikor a trombita lebegése a ritmusrészleg vadságának ellenfeszült a határozottan szép témáival, vagy amikor egymást erősítve száguldottak a szabadzenei rögtönzés állomásai felé, olykor jazzes hangzással.
Szerintem ezekért a percekért érdemes koncertre járni.
Opus Jazz Club, 2026. október 15.
Fotó: Dusa Gábor / BMC
