Aggodalmainkra rácáfol a zene. Jó témák követik egymást, a New York Times kritikusa szerint „kezdetleges, mégis átütő” a hangzás. Magam más jelzőkre tenném a hangsúlyt: Eick igazi euro-jazzista ECM-művész álmodozó, visszafogott, elégikus darabokkal, törékeny-érzékeny, selyempapír finomságú kísérettel, amely valóban az előző lemezt is jellemezte már. Ha elődöt keresünk a trombitás stílusához, a kamarajazz-játékos Kenny Wheeler neve merülhet fel emlékeinkben, valamint egy-két enyhe árnyalat a néhai Jon Hassell ambient játékából. A gondosan kimunkált sound nem egy kezdő leleménye – Mathias Eick már legalább két évtizede ott van a jelentős európai jazzelőadók között, még akkor is, ha pályája kezdetén nemcsak az ECM-hangzás mellett kötelezte el magát. Kétségtelen ugyan, hogy saját neve alatt megjelent projektjei a müncheni kiadóhoz kötik, más zenei vállalkozásai azonban még stilárisan se kapcsolódnak Manfred Eicher műhelyéhez. Gondoljunk csak a norvég Jaga Jazzist experimentális együttesre, melynek egyik albumát 2002 legjobb jazzlemezének nyilvánította a BBC. Eick 2014-ig dolgozott Skandinávia talán legelső nu-jazz/lounge zenekarával – multiinstrumentalistaként. Nemcsak trombitált, de bőgőn, franciakürtön és billentyűs hangszereken is dolgozott. ECM-lemezein azonban mindazon értékeket megvalósítja, melyek emez eklektikus iskolát gyanússá teszik egyes ortodox jazzbarát-körökben. Való igaz: ha ma is a swing, a blues-feeling és a rögtönzés kell hogy képezze a jazznek tekintett zene velejét, akkor Eick (és sok európai kollégája) nem nevezhető jazzelőadónak. A When We Leave is az ensemble-esztétika jegyében fogant gyűjtemény, melyen a dallam meghatározóbbnak hat a ritmikánál és az improvizációnál. Ha drámai műről volna szó, une pièce bien faite-nek nevezhetnénk a jól megírt melódiák és a skandináv népzenei motívumokat is megcsillantó (Håkon Aase) játék okán. A már említett finoman szőtt kíséret pedig azt jelenti: basszusgitáros, dobosok és pianista mind úgy tud jelen lenni az ensemble-ban, hogy alig-alig veteti észre magát.

Szokatlan jelenség, hogy a hét számból hatnak egy-egy gerundium a címe, egyedül az Arvo képez kivételt. Itt nem ütközünk meg ezen, hiszen az egyes szerzemények egy-egy hangulatnak feleltethetők meg.

Eick zenei világába egyként beletartozik az impresszionista vázlat (Flying) vagy a rockosabb groove-ot minimalista énekkel keverő szerzemény (Arvo), mely egyébként nyilván hommage-szám az észt zeneszerző Arvo Pärt tiszteletére, erre utalnak jellegzetes hármashangzatai, egyszerű struktúrája és a zenei építőelemekkel való tudatos takarékoskodása. Máshol (Begging) a meditatív-himnikus jelleg erősödik föl, a kompozíció statikussága valódi búcsúdarabbá teszi a számot.

Miközben Eick trombitásként, lágy vibratóival és alkalmasint gyászhangú játékával, valamint szerzőként egyaránt a maga útját járja, vagyis alig hasonlítható az ECM másik két neves norvég trombitaművészéhez, Nils Petter Molvaerhez és Arve Henriksenhez, az album második szólistája, a hegedűs Håkon Aase kreatív és ízléses kiegészítője a zenekarvezetőnek. Mértéktartó loop-technikája és folk-allúziói egyaránt elegánsan megoldottak. Stian Carstensen ambient steel gitárjátéka ugyancsak különös értéke a lemeznek, bár ez a sound többnyire csak színezék marad.

Atmoszférikus, bárki által élvezhető zene, művészi nyugtatószer egy vészterhes időben – foglalható össze tömören, amit tudnunk kell a When We Leave-ről. Ha azonban a zenében szédítő mélységeket és megrendítő élményt keresünk, más lemezekkel próbálkozzunk.

ECM, 2021

1. Loving
2. Caring
3. Turning
4. Flying
5. Arvo
6. Playing
7. Begging

Közreműködik:

Mathias Eick - trombita, billentyűs hangszerek, ének
Håkon Aase – hegedű, ütőhangszerek
Andreas Ulvo – zongora
Audun Erlien – bőgő
Torstein Lofthus – dob
Helge Andreas Norbakken - dob, ütőhangszerek
Stian Carstensen - steel gitár