Ismét egy dokumentumfilm jelent meg az egyik streaming csatornán, ami egy új zenei műfaj létrejöttébe avatja be a nézőket, a jazz és a trap zene ötvözetébe, aminek a gyökerei a hip-hop és elektronikus zenében rejlenek.
Halper László jazzgitárost kértem meg, hogy ajánlja Wayne Shorterről készült Zero Gravity című filmet olvasóinknak. (a szerk.)
Az amerikai jazz-zene egyik legnagyobb modern zeneszerzőjéről és zenészéről készült dokumentumfilm érkezik augusztus 25-én (pénteken) a Prime Video csatornára. Nem véletlen az időpont, ma lenne 90 éves a legenda.
Tele van a két kezem boldogsággal címmel mutatták be a Cziffra Györgyről szóló egész estés dokumentumfilmet tavasszal. A film alapján az életmű egy aspektusát veszi szemügyre Zipernovszky Kornél: a világhírű hangverseny-zongorista viszonyát a jazzhez.
A jazz ötven árnyalata animációban elbeszélve. Igazi értőknek való exkluzív különlegesség, aminek ott a helye a jazz és a film érdekes közös történetét reprezentáló sorozatunkban. Ezúttal a szereplője jazz-zenész és a főszereplő a jazz címke is illik rá, mert a jazztörténetet is átíró kubai zenére fókuszál egy ottani zongorista történetét elmesélve. Dobjunk egy jókora követ az állóvízbe, induljunk ki a havannaiak által előszeretettel, de csak néhány Mojito elfogyasztása után hangoztatott nézetéből, hogy mivel a szigeten át zajlott a rabszolgakereskedés - náluk már New Orleans előtt is szólt a jazz. Egy kubaival vitatkozni pedig az álmoskönyvek szerint semmi jóra nem vezet.
A kezdőkép zseniális. Háttal a kamerának fiatal férfi trombitál a sivatagi hegyeknek. Igazi western. Egy magányos megszállott egyedül a világ ellen. Az ugyanis közkeletű tévedés, hogy a western a lövöldözésről és fegyverekről szól. Valójában az öntörvényű emberekről, akik a természet kemény törvényei szerint élnek többnyire egyedül, ahol nincsenek érzelmek, és ahol a gyengék mindig elbuknak. De senki állhatatosabban nem harcol egy ügyért, mint ők, ha hisznek benne.
A zene kiváló, a film érdekes és aktuális, a márciusi Dianne Reeves koncert meg remek apropót is kínált, hogy végre beillesszük a sorozatunkba George Clooney filmjét. Kevés olyan mozi akad, momentán egyre sem emlékszem, amiben a jazzt ilyen eredeti módon használná a rendező.
Steve Jobs hivatkozott az igazából nem is Picassotól származó idézetre, mikor a Macintosh létrejöttéről kérdezték: „A jó művész másol, a zseniális meg lop.” Nos, Antonioni meggyőz minket arról, hogy ez merő tévedés. A zseni teremt. Ha az a kérdés vetődik fel, hogy létezik-e olyan kultikus film, ami ma is gond nélkül nézhető és hat, mert ugyanolyan aktuális és izgalmas tudott maradni, mint megszületésekor, akkor 1966 óta adott a válasz: a Nagyítás. Ha pedig a Jazz+Film sorozatban is helyet kap, akkor ebből nyilvánvalóan következik, hogy a zenéje ezer szálon kötődik a jazzhez. Hogy ez a film ilyen kiváló legyen, ahhoz pontosan Herbie Hancockra volt szükség.
Rajzfilm eddig csak egyszer kapott helyet a válogatásunkban, de az egy vadiúj produkció volt. Létezik azonban egy magyar animáció, aminek egy jazz+filmes sorozatban szerepelnie kell. Ternovszky Béla munkája, a Macskafogó harminchat éve készült. Ha szilveszterkor megkeresi valaki a netes kínálatban, vagy valamelyik csatornán felbukkan, akkor a gyerekek és a felnőttek is jól fognak szórakozni. A jazz kedvelőinek pedig segítünk, hogy most más szemmel – és füllel – lehessen megnézni. Mert a zenéje érdekes, és a komponista Deák Tamás lévén egyértelműen erős a jazz inspirációja. Ami nekünk jó jel.
A sorozatunk mottója a világ első hangosfilmjében, a Jazzénekesben hangzott el először: Még nem hallottak semmit. Most egy olyan alkotást veszünk górcső alá, amit viszont szinte mindenki ismer, mert igazi botrányfilm volt a maga korában. Zenéjét pedig - aminek fontos dramaturgiai szerepe van - egy kiváló argentin jazzszaxofonos komponálta.
„Filmzenét írni szórakoztató, de semmi sem tudja felülmúlni a koncert hangulatát, amikor egy jazz-zenész egy klubban közönségnek játszhat." Terence Blanchard
Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.
A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.
Ha egy sorozat helyszíne LA, ráadásul a jómódúak és az előkelőségek világa, akkor a bárokban, mulatókban, szalonokban a háttérben óhatatlanul megszólal a jazz. Eddig olyan filmek kerültek szóba a Film és jazz rovatban, ami zenészekről szól, vagy a jazz fontos dramaturgiai szerepet játszik benne. De hogy jön ide Columbo, a Los Angeles-i hadnagy, akit azért nem mellesleg mindenki ismer? A Film és jazz rendhagyó fejezete következik. Két olyan epizód is van, ahol dramaturgiai funkciója is van a jazz megszólalásának, ezért ha valaki belebotlik, vagy megkeresi, ilyen szemmel is érdemes figyelnie.