A leghíresebbé vált „céhmester” életének kiragadott epizódja Kaliforniában kezdődik, nem véletlenül virít a nyitó képen a hegyoldalon a mindenkit poénkodásra késztető eredeti helyén a Hollywoodland felirat. A mi szerencsénkre a zene elsőosztályú, a filmes kivitelezésben már akadhat kifogásolni való, jobb lenne, ha egyenrangúak lennének, de a jazzt szeretőknek a zenéért így is érdemes megnéznie. Tehát 1931-ben Los Angelesben járunk, Armstrong Chicagóból „menekült” ide, mert a város egy idő után rossz hatással volt az egészségi állapotára és közérzetére, túl sok volt a gengszter, túl gyorsan kerülnek elő a kések, ide költözött hát, hogy egy másodrangú klubban szórakoztassa a közönséget. Nem vonzotta a turnézás lehetősége sem, elege lett abból az életformából, mikor ritkán ébredt kétszer ugyanabban az ágyban.  

Ne várjon senki valós, dokumentarista történetet, mert ez nem biopic. Az elhangzó dialógusokból összeáll egy kép, ami erősen elnagyolt és leegyszerűsítő rajz csak az életének egy periódusáról anekdotikusan és eufemisztikusan előadva, de Hollywood ezeket a forgatókönyveket szereti. Armstrong élete a valóságban nem hasonlított a tündérmesékre: a New Orleans-i születés a leglepusztultabb negyedek egyikében, a mélyszegénység, a börtön, az állami intézetben töltött idő, aminek egyetlen pozitívuma egy ajándék, ami megváltoztatja az életét: egy kornett (amit idővel trombitára cserél). Ettől kezdve csak játszik: utcán, klubokban, folyami hajókon, de ez már jazztörténelem. Robert Goffin életrajzi könyvét érdemes ráhangolódásként fellapozni hozzá, ahol elmeséli szórakoztatóan, hogy állít be a Matranga-féle mulatóba hozzá Joe „King” Oliver, hogy aztán pártfogásába vegye, de az is, hogy mikor évek múltán visszatér szülővárosába, az első trombitáját még mindig relikviaként őrzik.

1923-ban pont Oliver hívta Chicagóba, hogy legyen újra a Creole Jazz Band beltagja. Mikor odaér, akkor látja, hogy ott Olivernek sem jár ki a „King” titulus, komoly riválisok fújnak mindenütt. Zöldfülűként érkezik hát, és főleg az élő rádióadásoknak köszönhetően királyként távozik később. 1929-ig Louis a chicagói Black Belt klubjaiban zenélt, leggyakrabban a Sunset Cafe-ban lépett fel (de a felsorolásoktól most is tekintsünk el). Fontos esemény a pályáján, mikor a Vendome Színházban elkezdett együtt zenélni az Erskine Tate Orchestrával. Ekkor már összeáll a különleges stílus minden eleme, ami később védjegyévé válik, s amit a szélesebb közönség ma is a jazz szinonimájaként ismer és kedvel. Zenekarával, a Hot Five-val ekkor rögzítette a jazztörténet fontos felvételeit, amit mindenki próbált lekoppintani, csak nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszott: az újszerű improvizációs technikát, a különleges tónusokat, hangszíneket, az egekbe emelkedő szólókat, a tempóváltásokat, meg a „scattelést”, a halandzsa szöveggel előadott éneklést.

De a chicagói gengszterek úgy döntöttek, hogy újra Amstrong szórakoztassa őket kedvenc klubjukban. Előbb menedzsere, Red, egy minden hájjal megkent gazember környékezi meg, de sikertelenül. Utána a helyi rossz fiúkat küldik a nyakára, kábítószerbirtoklási ügybe keverik. A film szerint ez merő rágalom, de ne felejtsük, a „Song of the Vipers”-t, a marijuana közkedvelt himnuszát is Louis komponálta. De higgyük el, a mozi jobban szereti a jópofa meséket a valóságnál. Meg a hiszékeny nézőket is. Végül a Skylark-beli fellépés ígérete jobb belátásra bírja, bár már út közben kiderül, hogy ebből a szerződésből nem lesz semmi. Még ugyanabban a szállodában sem lakhat, mint a menedzsere. Mindenütt sok a pénz, fényűző lakásokban élnek a gengszterek, pazar mulatókba járnak drága autóikon szórakozni, előkelően öltözködnek, ami hálás lehetőség a díszlet- és jelmeztervezőnek. Az operatőrnek, kis túlzással csak annyi a dolga, hogy jó helyre tegye a kamerát. A mozi már száz éve is értett a színházakban jól bevált látványos kiállítású musicalek filmvászonra adaptálásához. Ez még a Skylarkhoz mérten lepusztult Chinese Palace esetében is, ahol Louis végül kiköt, nagyon mutatós jeleneteket eredményez. Satch pedig, mivel jól érzi itt magát, a tulajjal kölcsönös a szimpátia, felfuttatja a helyet. Kedvére brillírozhat a színpadon. Csak a gengszterek nem díjazzák ezt, amiért a tulajnak nem csak jó ügyvédre, de még jobb orvosra is szüksége lett hamarosan.

De a filmnek vitathatatlanul legizmosabb része a zene. Hallhatjuk Louist még a „visszatelepülés” előtt Kaliforniában játszani, már az pazar, de a Chinese Palace esti koncertjei már a deluxe kategóriába tartoznak. Megszólalnak szép sorban a klasszikus standardek: a Benny Carter hangszerelte „The Saints", a „Wintermarchen" (Czilbulka); a „Ain't Misbehavin'" (Andy Razaf, Fats Waller, Harry Brooks), a „Chinatown, my Chinatown" (William Jerome, Jean Schwartz); a „When You're Smiling" (Mark Fisher, Joe Goodwin, Larry Shay); a „Louis Boogie" (John Fresca); a „When it's Sleepy Time Down South" (Leon René, Otis René, Clarence Muse); a „Wrap Your Troubles in Dreams" (Ted Koehler, Billy Moll, Harry Barris) és kakukktojásként a „Prelude Opus 28 No 4" (Frédéric Chopin) is.

Akad viszont két gyenge pont is, amire már céloztam: az „elsikkasztott” noir és a színészi alakítások. A noir elemei inkább jelzésszerűek és elbagatellizáltak. Mit jelent ez? El tudja valaki képzelni, hogy a fegyverekkel hadonászó rasszistákat egy poénnal le lehet szerelni, mint itt történik egy benzinkútnál?  Vagy komolyan vehető egy autósüldözés, mikor élet és halál a tét, ha közben vidám zene szól? Mikor pedig a maffia a közönség soraiba ültet egy másik trombitást, hogy elvegye a kedvét attól, hogy ott játsszon továbbra is, a „párbaj” vége az, hogy a kihívó kedvetlenül és durcásan visszaül az asztalához feladva a küzdelmet. Nem érezhető, hogy Armstrong egy pillanatig is igazán veszélyben vagy kiszolgáltatott helyzetben lenne. Pedig a gengszterek környezetében nem olyan derűs az élet. De legyünk igazságosak, a Van, aki forrón szereti pont ezzel lett klasszikus darab. De ott Marilyn Monroe, Jack Lemmon és Tony Curtis alakítja a menekülő zenészeket.

Itt nincs ilyen minőségi felhozatal. A rendező biztosra ment, és túlreprezentálta a hangvétel érdekében a komédiásokat a castingoláskor. Louis Armstrong maga is legalább ötven filmben játszott pályafutása során, de mindig jókedvű, a társaság középpontjában álló zenészt alakított - vagyis önmagát. James Stewarttal a Glenn Miller történetében (ami már szerepelt a sorozatunkban), Danny Kaye- vel a The Five Pennies-ben, Bing Crosbyval a High Societyben vagy Barbra Streisanddal a Hello Dollyban. Ben Vereen, aki Louist játssza, elég elrajzolt karakter, túl sokat nevet indokolatlanul, ha van rá oka, ha nincs. A menedzser Red is alapból komikus alkat. Még a szerelmi szálba is csempésznek tipikus burleszk jelenetet, mikor a hátsó ajtóhoz irányítják, mert csomagszállítónak nézik az udvarolni érkező Satchmót.  

A film láthatóan kerüli azt a témát, aminek igazán drámai ereje lehetne: hogyan élte meg Louis Armstrong a szegregációt. Pedig ő mondta Eisenhower elnökről, mikor komoly feszültséghez vezetett, hogy az Arkansas-beli Little Rock középiskolájába nem engedték belépni az oda beíratott fekete gyerekeket, hogy „nincs benne elég kurázsi”, hogy megfelelően kezelje a helyzetet. De ez nem az a film, ami az élet drámai arcáról akar mesélni.

Megelégedik a jó zenével. Az viszont tényleg minőségi.

Louis Armstrong - Chicago Style (1976, 75 perc)
Rendező: Lee Philips
Forgatókönyvíró: James Lee
Zeneszerző: Benny Carter
Operatőr: Richard C. Glouner

Fotó: YT