Lee nem akart soha beilleszkedni az amerikai filmbizniszbe - nyersen szókimondó, provokatív, szórakoztatóan frivol fenegyerek. A „Do the Right Thing” után csinálta, ami nagyot szólt. De itt nem a fekete düh mozgatta a történéseket. Két fontos szereplője van a mozinak: Brooklyn és egy jazztrombitás. Aki itt nő fel, megtanulja, hogy mindig résen kell lennie, mert akit át lehet, azt itt át fogják verni. Nem kispályás szélhámosok és szavukat egyáltalán nem betartó fenegyerekek világa ez. Lehet, hogy Tarantino ebben a moziban látta a majd a Ponyvaregényben felbukkanó brutális és cinikus behajtót alakító Samuel L. Jackson-t? Itt a társalgás három nyelven zajlik: érteni kell a New York-i szlenghez, a fegyverekhez és a jazzhez.
Nem fogják tanítani a forgatókönyvírást oktatók, mert például a gyakorlásra kényszerített kisfiú nyitó és záró jelenete erősen didaktikus. Vannak nem funkcionális ismétlődő jelenetek, és néhány a történetet elengedő időugrás is benne. De Bleek Gilliam (minden castingoló álma Denzel Washington alakítja) megszállott trombitás, formációja egyre sikeresebb. Akadnak persze problémái: valamit kezdenie kellene a szerencsejátékfüggő volt iskolatársával, aki a menedzseléshez nem konyít igazán (őt játssza Lee). Új megállapodást kellene kötnie a klubtulaj testvérpárral, de Moe és Josh Flatbush nem hajlik ilyesmire. Problémái támadnak szaxofonosával - Shadow-t Wesley Snipes alakítja (a castingoló összehozta minden idők legjóképűbb „jazzformációját”, akiket szeret a kamera). A szaxis a zenében fontosabb szerepet szánna magának – hol nincs rivalizálás tehetséges emberek között? Bleek magánélete is felvet kérdéseket, de ő szeret elsétálni, anélkül, hogy döntéseket hozna. Sikeres, tapadnak rá a nők, nem tud, de nem is akar választani Indigo és Clarke, egy tanárnő és egy énekesnő között. Szaxofonosa, Shadow használja ki ezt a helyzetet, ő szívesen vállalkozik a lehetőséget sem kapó énekes- és barátnő támogatására és megdöntésére is. Idővel el is éri a célját. Szóval zajlik az élet Brooklynban.
És közben remek jazz szól. Más a szeretkezéshez, más a veszekedéshez, bravúros funkcionális filmzenét komponálnak. A jazzklubok hangulata meg verhetetlen. Amikor telt ház előtt megszólal a „Mo' Better Blues”, na akkor mindenkinek futkoshat a hátán a hideg. A dalok szerencsére „koncertváltozatban” vágatlanul láthatók a filmben, ez adja az igazi különlegességét. Főleg, mert a Bill Lee komponálta dalt a Branford Marsalis Quartet játssza el Terence Blanchard trombitással kiegészülve. Csak érdekességként megjegyzem, hogy 1990-ben a Columbia kiadta a Branford Marsalis Quartet lemezét New Orleans jazz és neo-bop műfaji kategóriákkal felcímkézve, melyen Wesley Snipes, Denzel Washington, Cynda Williams neve is szerepel a vokalisták között. Olyan kuriózumok hallhat, aki felteszi, a Mo’ better blues mellett, mint a Gangstarr Jazz thing vagy a Say Hey, a Harlem Blues, a Knocked out the box, az Again never és a Beneath the underdog. Mivel a jazz osztályon felüli, ide írom a formációt is, akik rögzítették, és a filmben is közreműködtek: Branford Marsalis tenor- és szopránszaxofon Terence Blanchard trombita, Kenny Kirkland zongora, Robert Hurst bőgő, Jeff “Tain” Watts dobok.
A végén Shadow és Clarke meghívja saját formációjuk koncertjére Bleek-et, ahol Giant, a lecsúszott menedzser jegyszedőként igazítja útba, de pocsékul sikerül a fellépés, így megkeresi Indigót, hogy a tanárnő megmentse az életét. Tiszta Hollywood. Mondtam, hogy nem lesz tananyag.
Mo' Better Blues
amerikai, 129 perc, 1990
Stáblista:
Forgatókönyvíró és rendező: Spike Lee
Operatőr: Ernest R. Dickerson
Zeneszerző: Terence Blanchard és Bill Lee
Szereplők
Bleek Gilliam Denzel Washington
Giant Spike Lee
Shadow Henderson Wesley Snipes
Clarke Bentancourt Cynda Williams
Indigo Downes Joie Lee
Madlock Samuel L. Jackson
Bottom Hammond Bill Nunn
Fotó: www.imdb.com