Nem is tudnám összeszámolni, hogy napjaink tenorkirálya hányszor járt hazánkban, de lemezeinek száma sem csekély... Egy biztos, hogy most már több mint 20 éve az ECM művésze és új albumai olyan rendszerességgel jelennek meg a müncheni kiadónál, mint valaha, a műfaj fénykorában a legnagyobb ikonok LP-jei, amelyeket már minden rajongó lelkesen várt. Most ismét a világhírű Marcin Wasilewski trióval készített kitűnő lemezével lepte meg rajongóit.

Az új évezred egyik nagy felfedezettje, aki nemcsak kiemelkedő zongoraművész-zeneszerző, de szokatlan neve miatt is az érdeklődés homlokterébe került, az indiai (közelebbről tamil) származású, de már Amerikában született Vijay Iyer (1971). És ha ráadásul nem a „megszokott” zongoratriója élén, hanem egy éppen harminc évvel idősebb afro-amerikai trombitás, Wadada Leo Smith (1941) társaságában készít duólemezt, az mindenképpen felkelti a zenebarátok figyelmét...

Kezdem egy kis személyes mondandóval. Alapvetően szeretem a belga\flamand, illetve a katalán kultúrát, zenéket. A belga kapcsolódásom családi eredetű, anyukám gyerekként Gent-ben (ejtd: (g)Hent) nevelkedett, mintegy 4 évig, és ezt a kapcsolatát haláláig megtartotta. Én is jártam egykori családjánál. (A katalán kapcsolatom csak pusztán szimpátia…) Viszont a fentnevezett genti - Laughing Bastards - zenekart sohasem hallottam élőben, eddigi lemezeiket sem ismerem. Ez az első találkozásunk…

Az idén 85 éves, még rendkívül aktív „nagy öreg” és a tőle évtizedekkel fiatalabb – a kortárs jazz élvonalához tartozó – három „középgenerációs” muzsikus 2021-ben, a Covid-járvány közepén egy New York-i stúdióban készített egy modern maistream „szerzői” lemezt, amely csak most jelent meg.

A legendás jazz-zongorista, Keith Jarrett különös kölni koncertjének történetét eleveníti fel a Köln 75 című film, amely a promóter, Vera Brandes szemszögéből meséli el a világ legtöbbet eladott szólóalbumának, The Köln Concert-nek a megszületését. A cím nem véletlen: 50 éve, 1975-ben történt a korszak egyik legikonikusabb lemezfelvétele Kölnben.

A jazz történetében akadtak már eddig is kiemelkedő együttműködések gitárosok és vibrafonosok között. Elég ha a ’60-as évek Grant Green – Bobby Hutcherson felvételeire, vagy a ’70-es, ’80-as évek Pat Metheny – Gary Burton lemezeire gondolunk. A két hangszer harmonikusan kiegészíti egymást… persze ha jó kezekbe kerül. Jelen esetben ez adott. Megjelent a Juhász Gábor Trio feat. Holló Aurél: Stories From The West Side című lemez, amit május 22-én este a Fonó Budai Zeneházban fognak a művészek dedikálni a koncert után.

A 2000-ben alapított Balázs Elemér Group a legújabb, januárban megjelent lemezének bemutatójára készül.

A több mint egy évtizede a legnívósabb zenei díjak záporában ázó ifjú jazzdíva, Jazzmeia Horn a magyar fővárosba látogat a MOMkult prémium koncertsorozata, az UPSOUND meghívására. A koncertsorozat merészen friss, már-már vakmerő, de nagyon is hiánypótló vállalása, hogy nemzetközileg elismert, de itthon kevésbé ismert előadókat juttat pódiumhoz. Jazzmeia Horn európai turnéjának budapesti állomásán a Jazz.hu minden olvasójának ott a helye.

Egyre kevesebb lemezkritika jelenik meg hasábjainkon, mivel a hazai piac túl kicsinek bizonyul ahhoz, hogy a külföldi lemezkiadók többsége fizikai változatban elküldje nekünk a termékeit. A terepet ma már a fizetéses megosztók uralják, mint például a Spotify. Munkatársunk, Pallai Péter, aki továbbra is híve a jazz fő áramlatának, amit „jazzes hangzású jazzként” szokott emlegetni, néhány, a Spotifyon fellelhető idei albumra hívja fel a figyelmét a hozzá hasonló ízléssel rendelkezőknek.

Miközben a műfaji határok olykor megszűnni látszanak, szerencsé(nk)re még akadnak olyan együttesek és produkciók, amelyek a hagyományos, ha tetszik a konvencionális értelemben vett jazz művelői. Remélhetőleg nem sérti a legmodernebb irányzatok jeles képviselőit, amikor is – bármely sértő szándék nélkül – a „jazz-szerű” jazz megtartását és további művelését szorgalmazzuk. Tesszük ezt annál is inkább, mert a több mint százéves műfaj megismerését aligha a legprogresszívabb törekvéseknél ajánlatos kezdeni!

Oláh Tzumo idén betöltötte a 45-ik életévét. Ez azért érdekes, mert emlékszem arra a 18 éves fiatalemberre, aki Babos Gyula zenekarában (a CD-n „Cumó” néven) ült a billentyűs hangszerek mögött és már akkor érezhető volt, hogy fogunk még hallani róla. Az azóta eltelt időben az álmok valósággá váltak.

Az idén immár 70 éves Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, érdemes- és kiváló művész pályáját az első próbálkozásai óta követem és nagyra értékelem. Sohasem felejtem el, hogy a Kassák klubban a bőgős Vajda Sándor együttesében tenorozott, mégpedig Fekete István (trombita), Réti János (zongora) és Baló István (dobok) társaságában. Sanyi barátom és társai a modern magyar jazz élharcosai voltak, jómagam pedig abban lehettem segítségükre, hogy kották hiányában a „kagylózásra” kényszerült Sanyi számára a legkiemelkedőbb amerikai LP-ket adtam kölcsön, hogy a repertoárt bővíthessék és a nagy mesterek zenei megoldásait elsajátíthassák.

A Koncz Kriszta Group debütáló albuma messzire repít és közel hoz: a személyiség legbelső magját utazza körül. Egyszerre köti össze az Univerzum legtávolabbi pontjait fénysebességgel cikázva múlt és jövő között; és van jelen véges-végig valahol a tökéletes középpontban, egy fűszál növekedésének szemlélődő lassúságával reflektálva minden pillanatra a jelenben és minden pillanatban a jelenre. 

A szerkesztőség nevében is szégyellem magam, hogy első alkalommal csak most foglalkozunk érdemben ezzel a csupa nőből álló, nagyszerű zenekarral. A Nemzetközi Nőnap alkalmával előjönni egy ilyen zenekar méltatásával azt a benyomást kelti, mintha a női jazz együttes olyan kuriózum lenne, amelyet csak ilyenkor illik előhúzni a talonból. Kis hazánkban ez sajnos valóban így van még, de az Artemis már a tizedik sikeres évét tapossa. Tény, hogy a nemzetközi tekintélynek örvendő kanadai zongoristanő, Renee Rosnes egy francia producer kérésére a 2016-os Nemzetközi Nőnapra hozta össze a zenekar első inkarnációját és vitte európai turnéra, de ez semmit nem von le a zene értékéből.

Azzal kezdeném, hogy perzsa származású jazz-zenészről még soha nem hallottam. Persze nem a skatulyába szorítás a lényeges, azaz nem kell valakit mindenáron valamilyen zenei kategóriába sorolni.