Ezt különösen az Opus kínálatának nyomon követése igazolja, hiszen ők nem a vélt vagy valódi „világsztárok” felléptetését tekintik küldetésüknek, sokkal inkább a hazai és külföldi progresszív törekvéseket felmutató együttesek és szólisták bemutatását. Ennek jegyében került sorra a New York-i jazz szcéna manapság kifejezetten a figyelem központjában álló személyiségének Mary Halvorson gitárművész/komponistának koncertje hatos felállású csapatával. Nem kis érdeklődés előzte meg fellépésüket, hiszen ilyen – több barátom részéről is „élvezhető avantgárdnak” aposztrofált – zenei produkcióval nem túl sűrűn találkozhatunk. Magam is örömmel konstatáltam, hogy régi ismerős hozza el most saját csapatát, hiszen közel 10 évvel ezelőtt, 2015 tavaszán a Müpa Fesztivál Színházban volt szerencsénk megcsodálni Miss Halvorson figyelemreméltó játékát az Anthony Braxton - Diamond Curtain Wall Quartetben. Ráadásul a hazai forgalmazó jóvoltából idejekorán (még a hivatalos megjelenést megelőzően) megkaptam Cloudward c. lemezüket, amelynek bemutató koncertjére került sor az Opusban január 25-én, mégpedig igen élénk érdeklődés mellett.

Az, hogy ez a végtelenül egyszerű és szerény, egy matematika tanárnőre emlékeztető kistermetű, szemüveges 44 éves hölgy mekkora egyénisége a MUZSIKÁNAK, az nemcsak hangszeres játékából derült ki, de abból a tényből is, hogy a teljes zenei anyagot ő jegyezte. Nem véletlen, hogy a jazzirodalomban is több helyen elsőként komponistaként tartják számon és „csak” második helyen szerepel gitárművészként.  Ezt az is jól illusztrálta, hogy a koncerten is meglehetősen kevés kifejezetten saját szólója hangzott el olyannyira, hogy ha nem tudjuk, hogy ez az ő együttese, eszünkbe sem jutott volna, annyira egy volt az egyenlők között (nem is beszélve a zeneszerzői tevékenységéről)! Sajnos nem konferáltak, egy szó nélkül játszották végig az egész programot, még a zenészek bemutatása is csak az utolsó szám és a ráadás között történt. Igaz, hogy a koncertet követően mindegyikükkel módunk volt beszélgetni, de a szigorú menedzsment még a koncert közbeni fotózást sem engedélyezte.

 Steve Dollar - Wall Street Journal

A hat művész voltaképpen a „középgeneráció” képviselője, akik a világ jazz-fővárosában, New Yorkban tevékenykednek, azokban a körökben, amelyek a leginkább progresszív irányzatokat követik. Így aztán a hasonló koncepció egy táborba szólítja a szextett egyik-másik tagját, amikor is különféle formációkban találkoznak, koncerteznek és alkalmasint lemezeket is készítenek. Maga az itt megjelent hatos formáció abszolút új keletű, ebben a felállásban mindössze kétéves. Mindenekelőtt el kell mondani (anélkül hogy elképesztő mennyiségű információhalmazzal árasztanám el az olvasót), hogy ez a hat művész a mai jazz legprogresszívebb köreihez tartozik. A ma már oly’ könnyű tájékozódás révén, a koncert előtt is mindegyikükkel kapcsolatban igyekeztem minél többet megtudni. Az is azonnal kiderült, hogy mindegyikük már az Amaryllist megelőzően is évek óta játszottak egymás formációiban, avagy más-más együttesekben. Ezen kívül valamennyien komponálnak és hangszerelnek is, ami ugyancsak jellemzője a fiatalabb generáció képviselőinek. (Nem is tudom, hogy a közönség soraiban hányan voltak tisztában azzal, hogy milyen „nagy emberek” játszanak a szextett számára duplára növelt pódiumon?)

De nézzük röviden a „stábot”: a hölgyeket előreengedve, pláne, hogy egyikük a zenekar vezetője, komponistája és „spiritusz rektora” Mary Halvorson (Brookline, Mass., 1980), akit nem véletlenül neveznek a gitár Charles Mingusának. Gyermekkori hegedűtanulmányok után 11 évesen felfedezte a gitárt, ebben része volt annak, hogy megismerte Jimi Hendrix munkásságát. Az egyetemen biológusnak készült, de Anthony Braxtonnal megismerkedve fedezte fel, hogy mennyire fontos a legszélesebb zenei spektrum felhasználása a művészetben, a tradíciók tisztelete mellett a határok tágítása. Játékában a klasszikusok hatása éppúgy tetten érhető, mint a folk, a flamenco, a jazz, de akár a rock is. Az Amaryllis Sextet mellett a 2019-ben alapított Thumbscrew nevű triójával is járja a világot és készíti lemezeit. (Michael Formanek bőgő, Tomas Fujiwara dobok). 13 saját nevén megjelent album mellett 55 további lemezen játszik. A koncerten szinte alig észrevehetően használta az elektronikát, néha egy kis visszhangosítást, egy zenei frázis ismétlését saját játéka kíséretében. Persze módja volt a hangzás olyan megváltoztatására is, mintha egy másik hangszert használt volna, pl. a nagy sikert aratott rock számban. 

A másik hölgy a mexikói eredetű vibrafonos Patricia Brennan (Veracruz), akinek négyévesen már felfedezték zenei adottságait, apja salsa lemezeit és anyja Jimi Hendrix és Led Zeppelin felvételeit hallgatta.  Nagymamája hivatásos zongoraművész volt, aki tanítani kezdte. 17 évesen került az Egyesült Államokba egy egész Amerikát átfogó tehetségkutató akció révén. Olyan progresszív zenészekkel került kapcsolatba, mint Wadada Leo Smith, Reggie Workman és Vijay Iyer. Az Amaryllis mellett John Hollenbeck 19 tagú nagyzenekarának és Michael Formanek Kolossus együttesének is tagja. Vibrafonjátéka a koncert egyik csúcsa volt, annál is inkább, mivel a hangszer is oly’ ritka, mind a hazai, de még a nemzetközi jazzszíntéren is.   

A trombitás Adam O’Farrill (Brooklyn, 1994) minden felmenője és rokona (a hölgyeket is beleértve) az afro-kubai zene megszállottja, elég, ha csak nagyapját Chico O’Farrillt említjük. A Thelonious Monk Intézet trombitaversenyének harmadik helyezettje, aki a post boptól az avantgárdig minden irányzatban otthon van, nem is említve a latin zenét. Hangszeres játéka mellett komponistaként és hangszerelőként is jegyzik. Fiatal kora ellenére a legkeresettebb trombitások közé tartozik.

A pozános a zenekar legidősebbje, Jacob Barchik (San Francisco, 1976), aki Litvániából 1910-ben kivándorolt nagyapjától örökölte szláv családnevét.  Elképesztő aktivitására jellemző, hogy hét saját néven megjelent lemeze mellett több mint nyolcvan albumon volt sideman! Játszott a Mingus Big Bandben is, Lee Konitz és Steve Turre együtteseiben is.

Az afro-amerikai bőgős Nick Dunston (Washington D.C., 1996), az együttes legfiatalabb tagja. A Berlinben élő afro-amerikai bőgős a jazzben ritkán használt vonósjáték nagy mestere. Sokoldalú művész, aki játszott a fiatal generáció összes képviselőjével Amerikában és Európában, a középgenerációból pedig olyan ikonokkal, mint Dave Douglas vagy Vijay Iyer. Meghökkentő szólói mind a koncerten, mind a lemezen rendkívüli élményt jelentenek. 

A japán-amerikai dobos Tomas Fujiwara (Boston, 1977) szintén a korábban említett progresszív zenei körök eminense. Saját nevén és sideman-ként 15 albumon szerepel, nem véletlenül az Amaryllis tagjainak lemezein is, vagy pl. saját 7 Poets Trio-ja a vibrafonos  Patricia Brennannel remekelt.

Mit is mondhatnék a koncertről és a lemezről? Az együttes igazi meglepetés volt számomra. Jó érzéssel töltött el, hogy alighanem létezik egy „kemény mag” a hazai jazzbarátok körében is, mert nemcsak, hogy zsúfolásig megtelt a klub, ami arra engedett következtetni, hogy vannak, akik már ismerték tevékenységüket, de élénk beszélgetés alakult ki a hat művésszel a koncert után.

Ha pár mondattal jellemezni akarnám ennek a nem mindennapi formációnak a művészetét, akkor az első annak az emocionális kifejezőerőnek az említése lenne, ami játékukból árad. A megkomponált és a spontán, improvizatív módon létrejövő zenefolyam csodálatos egységet alkotott, nem a sokat vitatott virtuozitás volt a fontos, hanem a darabok karakterének megfelelő szellemiség. A mainstream és az avantgárd olyan kitűnő arányérzékkel való kombinálása, amelyben minden hangszeres lehetőséget kapott improvizációs képességeinek bemutatására. S mindez a zenészek egymás iránti művészi alázata mellett valósult meg. Lebilincselő élmény volt.

Kiemelhetjük Halvorson változatos gitárjátékát amely a klasszikusoktól a jazzen át a rock hangzásig terjedt (ez külön-külön számokban értendő), Brennen csodás – Gary Burton játékára emlékeztető –  vibrafonszólóit, a két fúvósnak a legnagyobb trombitásokra és harsonásokat idéző közreműködését és lebilincselő szólóit, valamint a ritmustandem szenvedélyes kísérőjátékát és (főleg a bőgős vonós szólóit). Említést érdemel az is, hogy minden muzsikus kapott egy-egy számot, amelyben ő volt a főszereplő. A zenei anyag jó értelemben vett eklektikus felépítésű volt, a meseszép dallamoktól a free elemekig, a mainstream jazz szólóktól a kollektív rögtönzésig.   

 Végezetül arra hívnám fel olvasóink figyelmét, hogy ennek a koncertnek a helyszínen történő élvezete messze meghaladta a lemez meghallgatásával kapható élményt. Ez is igazolja a részemről annyiszor ismételt „szlogent”:  az élő zenét semmi sem helyettesíti. A lemezen felcsendülő nyolc szám 47 perc terjedelmű, azaz átlagosan 6 perc jut egy tételre. Ez még egy trió esetében sem sok idő, hát még amikor hat olyan művész játszik, akik mindegyike képes hosszú szólókkal elkápráztatni a hallgatóságot. A szünet nélkül futott koncert, amely egyébként a lemez nyolc számához képest még két új számot és egy ráadást is magában foglalt, több mint kétszer olyan hosszú volt, mint a lemez, tehát átlag min. 10-12 percet kapott egy-egy szám. Persze ennek ellenére remek hallgatnivaló a lemez is!

CLOUDWARD

1. The Gate
2. The Tower
3. Collapsing Mouth
4. Unscrolling
5. Desiderata
6. Incarnadine 
7. Tailhead
8. Ultramarine

Minden szám szerzője  Mary Halvorson

Közreműködnek:

Mary Halvorson    gitár, zenekarvezető
Patricia Brennan   vibrafon
Adam O’Farrill    trombita
Jacob Garchik   harsona
Nick Dunston    bőgő
Tomas Fujiwara   dobok    

Fotó: Irk Réka, Steve Dollar - Wall Street Journal