Kétségtelen, hogy szinte észrevétlenül a világ legnagyobb jazzmuzsikusait (is) láthatjuk hazai színpadokon. Azért használom az „észrevétlenül” kifejezést, mert nemcsak az igazán „sztárolt” hírességek tűnnek fel a fővárosban, de sokszor olyan „márkás” előadók is, akikről a még mindig meglehetősen mostoha sorsú hazai jazzsajtó nem tud hírt adni. Nos ilyen volt a tavaly januárban az Opusban fellépett amerikai gitáros hölgy, Mary Halvorson Amaryllis nevű szextett formációja, akik Cloudward c. albumukat mutatták be.
Nem kell bizonygatnom, hogy amikor értesültem arról, hogy nemrég újabb albummal jelentkezett Miss Halvorson (ráadásul ugyanazzal a felállással, mint a koncerten!) első dolgom volt megkeresni a hazai forgalmazót, hogy írhassak az új lemezről. Meg is kaptam a lemezt, amely az About Ghosts címre hallgat és amelynek csak egyik száma az albumnak címet adó kompozíció, de természetesen mind a nyolc zenedarab (mint korábban is) a zenekarvezető hölgy szerzeménye.
Előjáróban még azt a fontos információt is közlöm a kedves Olvasóval, hogy Mary Halvorson ismét az Opus vendége lesz a közeljövőben, (szeptember 24-én) mégpedig a kortárs jazz egy másik kiemelkedő New York-i együttesével, a Tomeka Reid Quartettel. Gondolom, hogy már a helyszín és az együttes megnevezése is egyértelmű utalás arra, hogy a progresszív jazz kiemelkedő előadóművészeit láthatjuk-hallhatjuk majd hamarosan. Hogy különleges zenét fogunk hallani, ehhez elég „adalék”, hogy Tomeka Reid csellós. De itt és most Mary Halverson saját együttesének új lemezét tárgyaljuk.
Mary Halvorson is a legmodernebb jazzirányzatnak az egyik legjelentősebb képviselője, amit kortárs improvizatív zenének titulálnak. Jómagam éppen tíz éve találkoztam először művészetével, amikor is a Fesztivál Színházban Anthony Braxton kacifántos nevű Diamond Curtain Wall Quartetjével lépett fel, mégpedig általam „fogyasztható avantgárdnak” aposztrofált zenei programmal. Persze a nálunk már korábbról is jólismert Braxtonra koncentráltunk (többször szerepelt magyar színpadon: 1982 Mediawave Győr, 1984 Debrecen), sőt Szabados Gyurival lemezt is készített (Szabraxtondos, 1984.) A Müpa koncertet követően csak ő jött ki dedikálni. (Ez nem volt csoda, mert ki ismerte a többieket, nem is említve a tavaly megismert Miss Halvorson hihetetlen szerénységét.) Azért azt el kell mondanom, hogy gitárjátékára már akkor is felfigyeltem, biztosan az is közrejátszott ebben, hogy – ismerjük el – a hangszeres jazzben alig akadnak hölgyek.
Aki veszi a fáradságot, hogy némi információt olvasson anyanyelvünkön a lemezen játszó szextett tagjairól, az elég, ha „visszalapoz” a 2024. február 1-jén „Friss szelek a jazzben” címmel megjelent koncertbeszámolómhoz, ami egyben a Cloudward c. lemez ajánló írása is volt. Azt mindenképpen elmondanám, hogy Mary Halvorson a magasan jegyzett jazz muzsikusok közé tartozik. Keresett művész, aki olyan nagy nevek társaságában szerepel, mint Tim Berne, Anthony Braxton, Bill Frisell, Jason Moran, Marc Ribot, John Zorn vagy a most hozzánk érkező Tomeka Reid. De az is sokat elárul rangját illetően, hogy az About Ghosts album két vendégművésze is a New York-i jazzelitbe tartozik. Kettőjük közül Immanuel Wilkins az ismertebb, de Brian Settles pályája is felfelé ívelő. Az amerikai fővárosban született afro-amerikai tenorszaxofonos-komponista mentorai Stanley Turrentine és Reggie Workman voltak. Ő is a progresszív orientációjú jazzkörökhöz tartozik, így aztán nem csoda, hogy a dobos Tomas Fujiwara vagy pl. Michael Formanek együtteseiben is feltűnik.
Érdekesség a lemezen a változó felállás, ugyanis a szextett három számban (1,2,5) oktetté bővül a két vendégművész: Immanuel Wilkins alt- és Brian Settles tenorszaxofonos révén, egy-egy tételben szeptett játszik, mégpedig Wilkins (4) vagy Settles (8) jóvoltából. Ily módon „csak” három olyan darab hangzik el, amelyet „csupán” az Amaryllis szextett ad elő (3,6,7). (Az Opusban csak a szextett játszott, de az tökéletes volt, ez persze csak az én privát véleményem.)
Nos, a tavaly nyáron New Yorkban két nap alatt rögzített nyolc szám a kortárs improvizatív zene „gyöngysora”. Mint a Cloudward esetében, itt is minden tétel zeneszerzője Mary Halvorson. Az ő elképesztő aktivitásáról és sokoldalúságáról tanulmányt írhatnánk. Még olyan merész kirándulásairól is beszámolhatnánk, mint a svájci zongorista hölggyel, Sylvie Courvoisier-vel készített három duólemeze. (Nem túl gyakori kombináció, de emlékezzünk Jim Hall és Bill Evans Undercurrent c. albumára...) De hiszen a közeli Opus koncerten sem a saját együttesével játszik, hanem egy csellista vezette formációval!
A Brooklyn-i gitárművész a lemezen is annyira szerény, hogy jóformán alig-alig van kifejezett szólója, még jó, hogy ő a komponista (és gondolom a hangszerelő is). Ez a szextett zseniális, két rézfúvóssal és vibrafonnal, a két szaxofonossal pedig még színesebbek a felvételek. Az egész lemezt egy közeli barátnőjének és zenei partnerének dedikálja Halverson, mégpedig az idén januárban elhunyt Susan Alcorn (1953-2025) emlékének. Az avantgárd komponista és neves improvizátor a jazzben ritkán, de a country zenében annál inkább használt pedálos steel gitárnak volt a mestere. (Mi is láthattunk egy ilyen mestert Charles Lloyd együttesében Greg Leisz személyében.) Alcorn olyan neves free muzsikusokkal is játszott, mint Ken Vandermark, Joe McPhee vagy Peter Kowald. Halvorson szerepel Alcorn 2020-ban készült Pedernal c. lemezén is.
A lemezen elhangzó zenei matéria egységes egészet képez, nem csoda, hiszen egy szerzőtől származnak. Az album címadó (sorrendben ötödik) nagyon attraktív lassú számában a nyolctagú zenekar csodás hangszerkórusa (két réz- és két nádfúvós) előterében Halvorson gitárszólója igazolja a Down Beat listáin elért előkelő helyezéseit. Az első három számban is élvezhetjük a különleges gitárjátékot, bár összességében is elmondható, hogy Halverson egy az egyenlők között – szemben a gitárosok által jegyzett legtöbb albummal, ahol olykor kifejezetten idegesítő a dominanciájuk. Ugyanígy magasra értékelendő az ugyancsak remek, de nem tolakodó vibrafonjáték, amely már csak azért is lenyűgöző, mert a ritka hangszer ilyen modernista használata mostanában végre előtérbe kerül. Kedvenc hangszerem szempontjából az Eventidal (3), a nyúlfarknyi Polyhedral (7) és a záró Endmost (8) említendő. A fúvósok is remekelnek, a szextett két állandó rezese a hét és félperces Amaranthine c. számban szólózik a vibrafon és a gitár (és persze a ritmustandem) háttérjátékával, a tenoros a Full of Neon (1) és a Carved From (2) számokban brillíroz, de a címadó- (5) és a zárószámban (8) is jól szerepel. Az igazán híres altszaxofonos pedig elsősorban az Absinthian-ban (4) játszik figyelemreméltóan, de további három számban is erősíti a zenekart. A bőgős és a dobos is mestere hangszerének, erről személyesen is meggyőződhettem az Opusban és nem kevésbé a lemezen. Mindkettőjük teljesítményének illusztrálására éppen a záró tételt említhetném.
ABOUT GHOSTS – AMARYLLIS SEXTET Nonesuch – Magneton
- Full of Neon
- Carved From
- Eventidal
- About Ghosts
- Amaranthine
- Polyhedral
- Endmost
Minden szám szerzője: Mary Halvorson
Közreműködnek:
Adam O'Farrill trombita
Jacob Garchik harsona
Mary Halvorson gitár & „zsebzongora” (pocket piano, egy kisméretű elektromos billentyűs szintetizátor, de a Wikipedia szerint is a fogalom többféle újdonsült szerkezetre is vonatkozhat)
Patricia Brennan vibrafon
Nick Dunston nagybőgő
Tomas Fujiwara dobok
Immanuel Wilkins altszaxofon (1., 2., 4., 5.)
Brian Settles tenorszaxofon (1., 2., 5., 8.)
A felvételek 2024. június 20-21-én készültek a New York-i Sear Sound stúdióban.
