Időben az első John Cage 4’ 33’’ című kompozíciója, melynek ősbemutatója 1952. augusztus 29-én késő este volt a New York állambeli Woodstocktól kicsit délre található Maverick Concert Hallban. E fészerszerű, a fényt a négy szárnyas bejárat fölé épített ferde ablakokon keresztül kapó épületben, valamint a hangversenyek idején a nyitott ajtók előtt hosszú, támlás fapadokon ülhet a közönség, magas fák árnyékában, mindenestül természetes környezetben. Az MCH már a Cage-bemutató idején is tekintélyes művészeti múltra tekintett vissza: 1916-tól rendeztek benne kamarazenei előadásokat.
Az „ős-performance”-nak tekinthető Cage-premier körülményei viszonylag jól ismertek. David Tudor pianista leült a fa emelvényre helyezett zongorához, lehajtotta a billentyűzet fedelét, majd figyelni kezdte a stopperórát. A következő négy percben két alkalommal nyitotta fel a fedelet, majd csukta vissza óvatosan, nehogy zajt csapjon. Közben a kottafüzetet is lapozgatta, ám abban egyetlen hangjegy se szerepelt. Amikor letelt a négy perc, harminchárom másodperc, a zongorista felállt és meghajolt – a hangverseny véget ért. Évekkel később Cage elmagyarázta: szó se volt totális csendről, a zongora némaságát természetes zajok (szél, esőcseppek, a távozó hallgatók neszezése) ellenpontozták. Aki tehát csak csendként fogadta be az előadást, félreértelmezte, rosszul hallgatta azt. Egy 1985-ös interjúban a zeneszerző azt is elmondta, egyes barátait végleg elveszítette a bemutató után: ők úgy gondolták, hogy a meg se szólaló zene nem lehet azonos a megszólalttal, a zeneszerző szabadsága nem terjed odáig, hogy egy „nem-zenét” adjon el szerzeményként, vagyis itt egy el nem végzett munkáról van szó, és ezt zeneműnek nevezni porhintés („pulling the wool over their eyes”). Az egykori barátok, tehetjük hozzá, a jelek szerint igen járatlanok voltak a modern művészet gesztusrendszerében, és azzal sem voltak tisztában, hogy a csend épp oly alapvető része a zenének, mint a megszólaló hangok. Ugyanakkor Cage a többek között a zen buddhizmus tanaiból kiinduló csendfilozófiáját 1961-ben írásban is rögzítette (Silence).
A másik megkerülhetetlen „csend-mű” Eugen Gomringer Silencio című konkrét költeménye, mely a Cage-bemutatót követő évben keletkezett. A 3/3/2/3/3 szavas sorokra osztott szöveg a nyelvi jelentést finoman keveri a vizuális hatással. A lingvisztikai aszketicizmus, vagy, ha úgy tetszik, minimalizmus jegyében fogant szöveget (képet) akár szonettként is olvashatjuk, ha egy-egy szót verssoroknak feleltetünk meg. A költemény középpontja azonban maga az üresség, a buddhista śūnyatā, a csend magva, a csendek által körbezárt Csend, a hiány, a fehér papír, mint jelentő.
A buddhista üresség-fogalommal vissza is kanyarodhatunk a Norvégiában élő japán zongoristához: egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat a kortárs jazzművészeket, akik hozzá hasonló elmélyültséggel kísérleteznek csendek és hangok mint egyenértékű zenei építőelemek alkalmazásával. Nincs tehát hierarchia, Tanakánál mégis úgy érezzük, egy hatalmas üres kiterjedés – a csend – képezi a szerzemények alapját, ebben a térben szólalnak meg a kitartott hangok, melyek soká rezonálnak, majd elhalnak. Talán így írható le ennek a kontemplatív-rögtönzött zenének az alapképlete a nyitó Ruins című szerzeményben. A hét kompozíciót tartalmazó gyűjtemény későbbi darabjaiban alkalmilag egy hagyományosabb zongorás trió tevékenysége szintén ki-kibontakozik, de az egész műsorra igaz, hogy csak alapos odafigyeléssel érdemes hallgatni – varázsa úgy hat igazán, ha a hallgató tevékenyen részt vesz az előadásban, mint végpont, ahol a rögtönzés jelentést kap.
A Subaqueous Silence, Tanaka első saját nevén jegyzett ECM-lemeze korábbi felvételeinél szabadabb, absztraktabb, viszont jóval kevésbé melodikus hangvilág. A trió legtöbbször minimalista kamaraegyüttesként szólal meg, olyan improvizáló társulásként, amely a csendeket is képes megtölteni közös energiákkal. Ezt elsősorban a hosszú címadó kompozícióban érezhetjük, a többi darab jellemzően egy zen apáca szigorával irányított három-négyperces tömör kísérlet, olyan kisforma, amelynek távoli rokonait a kínai és japán buddhista irodalomban is megtaláljuk (kóan, mondo).
Amikor a lemez felvételei készültek Oslóban (2019. június), Tanaka már egy évtizede a skandináv várost választotta lakhelyéül. Norvégiában végezte el a zeneakadémiát, és 2013-ban itt ismerkedett meg zenekara bőgősével, Christian Meaas Svendsennel. Per Oddvar Johansen dobos később csatlakozott hozzájuk, így állt össze a Tanaka-trió, mely egyfajta skandináv minimalizmus és egy szintén reduktív japán zenei nyelv (valamint filozófiai szemlélet) ötvözésével próbál egyéni hangot találni. Teljes sikerrel. A dísztelen és zord Black Rain vonós bőgőszólója például tökéletes ötvözetnek hangzik.
ECM, 2021
- RUINS
- BLACK RAIN
- RUINS II
- ICHI
- ZEPHYR
- TOWARDS THE SEA
- SUBAQUEOUS SILENCE
Közreműködik:
Ayumi Tanaka - zongora
Christian Meaas Svendsen - bőgő
Per Oddvar Johansen - dob