Nem jazz CD-ről van szó, a zene, amit a korongon hallunk csak távoli rokonságot tart a jazzel. Ha tart egyáltalán, ez nézőpont kérdése… Mert abban az esetben, ha valaki az rögtönzést tartja a jazz legfőbb jellemzőjének, mondhatni lényegének, az talál jazzes elemeket ebben a zenében. Olyan muzsikáról beszélünk egyébként, amelyben csak sejthetjük bizonyos passzusokról, hogy improvizatívak, illetve, hogy egy rögtönzött szakaszra épülnek, de a sejtés sosem erősödik meggyőződéssé, minekután a kompozíciók különös szerkezete – mondhatnánk akár egyfajta szerkezetnélküliséget is – nem ad lehetőséget a felismerésre, hogy „na, itt ez most egy rögtönzés”.

Zavarba ejtően, sőt, bizonyos részein már-már behízelgően szép ez a zene. A két hölgy, a zongorista Hania Rani, és a csellista Dobrawa Czocher a lemezborító szerint azoknak ajánlja ezt a muzsikát, akik „mélyen éreznek”. És igen, van egyfajta különös, pszichadelikus atmoszférája ennek a zenének. A két muzsikust egyébként egy vonósnégyes, illetve egy hegedűs (Kornelia Gradzka) egészíti ki időnként.  És azt is feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Hania Rani nemcsak zongorán, preparált zongorán, hanem cselesztán, no meg szintetizátorokon is játszik. Valamint énekel egy keveset. Egyébként ő a legismertebb a közreműködők közül. Gdanskban született, 1990-ben. Arc poeticája szerint zenéje a befelé figyelés muzsikája, a lélek finom rezdüléseire válaszoló hangok harmóniája.

A lemez tulajdonképpen egyetlen folyam, nincsenek benne élesen elkülöníthető szakaszok, mondjuk úgy számok. Még a felszabadultabb részek is hordoznak valamilyen, finoman szitáló, szlávos bánatot. Visszafogottság jellemzi ezt a zenét, még a drámai részek fortissimója is nagyon kontrollált. Ritmus, amilyet a jazzből ismerünk, nincs lemezen, amit hallunk, az a repetitív zenefolyton ismétlődő tempója, bonyolult szerkezeti és harmóniai megoldásokkal sem találkozunk, ez a CD ugyanis a minimalizmus jegyében született.

Az „Inner Symphonies” modora és karaktere leginkább a Christopher Nolan 2014-ben bemutatott, „Interstellar Space” című filmjének zenéjére emlékeztet. A szerző, Hans Zimmer el is mondta egy-egy nyilatkozatában, hogy a nagy, bombasztikus filmzenékkel szemben ő bensőséges muzsikát szeretett volna komponálni. Elvégre a szeretetről, mint a kozmoszt uraló „láthatatlan anyagról” szól a film – legalábbis legmélyebb rétegeiben. Különben a skandináv jazz bizonyos előadói is igyekeztek ebbe az irányba gravitálni, és főbb vonalaiban hasonlóak – hogy a térségünkben maradjunk – a szlovák jazz-zongorista, Valér Miko felvételei is. Akinek van rá lehetősége, hallgassa meg például Miko „Vibrations, States, Emotions” című CD-jét!

Jól látható és érzékelhető, hogy amit a Rani-Czocher duó csinál, az egy szélesen kibontakozó, új zenei irányzat része. Meglepően népes ez a szcéna, és egyre nő ennek az irányzatnak a népszerűsége. Vajon bűnösen leegyszerűsített az a gondolat, illetve felismerés, hogy így válaszol a zene a világ egyre ziláltabb, kaotikusabb állapotára?

Persze senki sem szereti az ilyen sztereotípiákat, de mit csináljunk, ha egyszer van, mert kell, hogy legyen benne valami igazság. Ahogy kezdtük: a mű reagál a valóságra. Az alkotások nem Földtől távol, a kozmosz hidegében születnek.

Deutsche Grammophon, 2021

1. Ouverture
2. Con Moto
3. Whale’s Song
4. Scream
5. There Will Be Hope
6. Anima
7. Demons
8. Malasana
9. Dunkel
10. Spring

Közreműködik:

Hania Rani - zongora, billentyűs hangszerek
Dobrawa Czocher - cselló