Őszintén megvallom, kicsit aggódtam, hogy „húzónév” hiányában nem lesz jó ház. Ráadásul a húzónév hiányára még rátett egy lapáttal, hogy a Chelsea aznap este hazai pályán játszott, márpedig a 606 Chelsea-ben van, ahol meccsnapokon a dugók elképesztőek. Hogy mindennek dacára mitől lett majdnem telt ház, az előttem is rejtély, annál is inkább, mert a közönség magyar kontingensét legfeljebb 15%-ra becsültem. Megint csak a forgalmi rémálom dacára, minden zenész időben ott volt a próbán. A már említett Matt Anderson mellett Misha Mullow-Abbado bőgőzött, aki a legismertebb zenész volt a gárdában és aki már Jónás Rezső és Szabó Dani társaságában is megismerkedett a magyar zenei virtussal, sőt november 1-én is ő játszik majd a BJC-ben a Szabó Dani és Iain Ballamy nevével fémjelzett brit-magyar „szupergrup”-ban, amely koncertről helyszíni lemezfelvétel készül. Sophie Alloway volt a dobos. Angliában nem olyan ritka jelenség nő a doboknál, mint nálunk, de azért itt sem gyakori.

De térjünk a lényegre. Herbie Hancock középtempójú Dolphin Dance-a volt a nyitószám és ennek az újdonsült kvartettnek már jóformán minden erénye kibontakozott ezen a dalon. Matt Anderson gyönyörű, öblös tónusú tenorján nagyszerűen artikulált, nem darált, nem voltak fölösleges hangok és az improvizációján hallható volt, hogy kiváló komponista. Misha ugyanolyan gazdaságosan bőgőzött, de úgy, hogy minden hang számított. Sophie ebbe a felfogásba illeszkedve diszkréten kísért.

A Miles Davis által híressé tett Solar ritmikai meghajtását jóformán mindvégig Misha bőgője szolgáltatta, amit Sophie roppant intelligensen színezett, gyakran ötletesen megfordítva a két hangszer hagyományos szerepét.

Apropó „hagyomány”. Balázs elmondta a közönségnek, hogy az általa szokottnál hagyományosabb felfogásban fognak játszani. Az angol szó erre a „traditional”. Ez érdekes gondolatokat idézett fel bennem, mert az én fiatalkoromban a klasszikus New Orleans-i jazzt hívták „traditional jazz”-nek (röviden: „trad”). Úgy látszik, azóta a „hagyományos” jazz a műfajnak az a válfaja, amely markáns témákon alapul, miközben a rögtönzés még az átlagos zenebarát által is követhetően kötődik a témához. Minden esetre ez a felfogás nagyszerű választásnak bizonyult mind a közönség, mind pedig e sorok írója számára. Matt Anderson ezt megtoldotta olyan kifejezetten tematikus rögtönzéssel, melynek a szó hétköznapi értelemben vett dallamossága a néhai Paul Desmondéra emlékeztetett.

Balázs a lelkét és romantikus érzéseit öntötte ki a You Don’t Know What Love Is c. örökzöld balladában. Fantasztikus szépség áradt a zongorából, amihez tökéletesen illett Misha elégikus, szintén mélyen átérzett bőgő szólója. Sophie diszkréciója és nagyon finom dinamikája tette tökéletessé az élményt.

A Dizzy Gillespie klasszis, a Con Alma egymást váltogató, élvezetes, laza szólók sora volt és a sort az első rész végén Balázs saját albumáról való nagyszerű, ambiciózus darabja, a Reassurance zárta, ahol fergeteges szólót produkált anélkül, hogy az akár egyszer is merő darálásba torzult volna.

A közönség és a zenekar is nagyon bemelegedett. Annak dacára, hogy a klubba tömegközlekedéssel nem túl könnyű eljutni, ráadásul parkolni is nehéz, nagyon kevesen mentek el a szünetben.

A második részt Herbie Hancock tempós One Finger Snap-je indította be. Talán itt került az együttes a legközelebb a hard bop idiómához, de a zongora és a szaxofon szólók annyira dallamosak és jóformán kompozíciószerűek voltak, hogy a téma ellenére hirtelen az volt az érzésem, hogy ez a zenekar klasszikus cool stílusban játszik. Az ezt követő Bill Evans klasszis, a Waltz For Debbie ritmikai élmény volt számomra.  Nem a szám címe által is jelzett ¾-es ütemben nyitottak, noha az volt az érdekes, hogy Matt tenorjátéka alá nyugodtan odatehették volna a keringő ritmusát, de e nélkül egész más hangsúlyokat kapott maga a téma is. Nagyon sok finom ritmusváltás történt a szám közben és épp ezért a bőgősre nagyon nehéz szerep hárult, ha szólózni is akart, márpedig Misha szólózott, de úgy, ahogy azt tanítani kellene. Matt játéka pedig rávilágított arra, hogy a néhai Paul Desmond és Bill Evans mennyire egyívásúak voltak, mert itt az ő zenei örökségük dominált.

Balázs My Life And You c. szerzeménye egy inkább romantikus klasszikus darabhoz illő, gyönyörű bevezetővel kezdődött és utána mindnyájan elmerültünk a zongorista gyönyörű, gazdag dallamvilágában. Matt átérezte és elkapta ugyanazt a hangulatot. Tökéletes volt a ráérzése, ő is egy megindító zenei költeményt adott elő.

Sonny Rollins ezt követő, lendületes Oleo-ja ellenpontozta a romantikát. Itt érdekes módon Balázs romlatlan bebopot, míg Matt visszafogottabb coolt produkált, de a kettő inkább erősítette, semmint ütötte egymást. Misha pedig élve boncolta az adott harmóniákat olyan összhangban Sophieval, amely mindkettőjük hallatlan érzékenységét dicsérte.

Nekem az utolsóelőtti számon, az On Green Dolphin Street-en esett le a tantusz, hogy majdnem mindvégig Matt tematikusan, Balázs pedig harmonikusan rögtönzött, csak pont ezen a számon Balázs is megmaradt a témára való szellemes variációknál. Coltrane Moment’s Notice-ával fejeződött be a koncert. Itt jutott Sophie szólórészhez, ahol valósággal megdaloltatta a dobszerelést és azt az érzést hagyta bennünk, hogy bárcsak többet hallhattunk volna tőle.

A koncert végén a közönség valósággal lerohanta a zenészeket. Nagyon nagy siker volt és abban reménykedem, hogy Balázs, Matt, Misha és Sophie is rövidesen „húzónév” lesz, mert bőven kiérdemlik.

London, 606, 2024. október 3. 

 Fotó: Irk Réka