fbpx

Immanuel Wilkins – The 7th Hand

2022. máj. 20.

A második lemezénél tartó huszonnégy esztendős, Philadelphiában élő altszaxofonos nemcsak virtuóz stílusművész, hanem miközben kortárs jazzt játszik, szokásos kvartettjével sok szállal kötődik a jazz régi hagyományaihoz is.

Ízig-vérig afro-amerikai művészi produkcióról van szó, mely a stiláris kapcsolódásokon túl annak a mélyen vallásos fekete attitűdnek is szellemi örököse, mely, ugyan egységes irányzatnak semmiképp se volt mondható, a műfaj meghatározó műveinek sorát hozta létre a Jazz at Vesperstől (George Lewis) az A Love Supreme-ig és az Ascensionig (John Coltrane), illetve a Black Christ Of The Andestől (Mary Lou Williams) az In This House, On This Morningig (Wynton Marsalis). A fentiekből is következően Wilkins új lemezén, mely egyetlen, héttételes szvitből áll, a blues és a gospel alaprétegként van jelen, a keresztény (a déli fekete baptista) elkötelezettség pedig a koncepciótól a mesterségbeli fogásokig mindent áthat a szaxofonos művészetében. Már a címben szereplő 7-es szám is világos bibliai konnotációval bír: jelenti a teremtés teljességét és az emberi erőfeszítés határait – a hetedik napon a munkás megpihen. A természetesen csupa saját szerzeményből álló szvit kapcsán az album filozófiai-teológiai kérdésfeltevéseit boncolgatja a kísérő szöveg szerzője, a költő Harmony Holiday is. A folyóban való keresztelési ceremóniát ábrázoló borító értelmére pedig maga a zenész mutat rá egy helyen, amikor azt nyilatkozza, zenéjével olyan teológiai kérdésekre keresi a választ, mint hogy mi tekinthető megszenteltnek vagy, hogy kit lehet megkeresztelni.

Wilkins először négyévesen lépett hangszerével közönség elé templomi gyermekmuzsikusként. Omega című első, szintén saját darabokat tartalmazó lemezét, melyen egy négytételes, még a Juilliard School of Musicban komponált szvit hallható (Blue Note) a New York Times 2020-ban az év jazzalbumának nyilvánította. Az azóta eltelt két évben nem sokat változott a muzsikus esztétikája, talán csak az improvizáció spiritualitása kap nagyobb hangsúlyt, mint az első lemezen, együttese pedig változatlan felállásban játszik. És nemcsak a lemezen, hanem élőben is: Wilkins Micah Thomas, Kwebu Sumbry és Daryl Johns* társaságában lépett fel a 2021-es Newport Jazz Festivalon. S miközben kvartettjével saját projektjein dolgozik, Wilkins sidemanként is hallat magáról: Orrin Evans, Johnathan Blake, James Francies és Joel Ross albumain vállalt szerepet az utóbbi hónapokban.

De hogyan is épül fel a The 7th Hand? A nagy ívű, mintegy órás kompozíció poliritmikus swinggel kezdődik: az Emanation nyilvánvalóan a kifejezés teológiai értelmére reflektál: a dolgok szükségszerűen áramlanak ki az istenség lényegéből. A tekervényes téma beboposan sebes és Wilkinsen kívül Micah Thomas zongoristára is komoly szólószerepet testál. Meglepne, ha Thomasnak előbb-utóbb nem készülne saját albuma is. Másik legerősebb szólója a Shadow című tételben hallható, itt bravúros a szaxofonossal játszott laza unisonoja. A Shadow az album középpontja, alapját egy Wayne Shorter-szám (Fall) képezi Miles Davis Nefertitijéről. 

A Don’t Break, melyből szintén nem hiányzik az említett unisono, a kvartetten kívül felvonultatja a Farafina Kan ütősegyüttest (Kweku Sumbry dobos gyakori partnereit), s ezzel nyugat-afrikai ízekkel, törzsi ritmusokkal dúsul a finoman kezelt funk. Wilkins egyébként könnyedén lép át egyik idiómából a másikba – bluesból soulba, onnan swinges lüktetésű jazzbe, és így tovább.

A himnikus, kicsit gospeles Fugitive Ritual, Selah ismét csak bibliai kapcsolódású, hiszen a pontosan nem ismert értelmű „Selah” több zsoltár végén megtalálható a Szentírásban: talán zenei iránymutató felkiáltás, de az is lehet, hogy „örökké” jelentésű áldó formula.

Ekkor lép a képzeletbeli színpadra Elena Pinderhughes fuvolista, aki új tónusokkal, textúrákkal, lírai mélységgel gazdagítja a Witnesst és a Lighthouse-t. Az első tétel az album sűrű textúrájú balladája, éteri magasságokat idéző tónusokkal (fuvolán és mellotronon). A Lighthouse a ballada ellenpontja, ahol Wilkins és csapata viharos sebességre kapcsol.

Kicsit hosszabb magyarázatot igényel a szvit zárótétele, a közel harmincperces Lift. Elképzelhető, hogy a cím Coltrane Ascensionjének szinonímája, de magam azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a szó James Weldon Johnson Lift Every Voice and Sing című költeményére utal vissza, melyhez később a költő fivére, John Rosamond Johnson írt zenét. A dal afféle afro-amerikai nemzeti himnusszá nemesedett az utóbbi száz esztendőben. Ima és hálaadás; könyörgés szabadságért. Képisége Mózes második könyvét idézi fel, a szolgaságból való kivonulást és „az ígéret földje” felé vándorlást. Kétségtelen, ez a lemez egyetlen teljességében improvizatív, egyben legfigyelemreméltóbb, de messze legmegközelíthetetlenebb tétele a szaxofon sikoltásaival, kiáltozásával, vonóval és pengetett bőgővel, perkusszív, szabad zongorafutamokkal. A rövid zörejjel bevezetett darab expresszionizmusa Coltrane mellett Albert Ayler bizonyos felvételeire és Pharoah Sanders Love In Us All című albumának B oldalára is visszamutat. Ez a jelentékeny előadás az első hat „emberi” tételhez viszonyítva úgy hangzik, mintha a hetedik napon a földi munkások helyett a Szentlélek kezdett volna munkába.  

* A bőgős nem keverendő össze Miles Davis, Madonna, Sting és Herbie Hacock, 1993 óta pedig a Rolling Stones basszusgitárosával, Darryl Jones-zal!

 

Blue Note, 2021

 

  1. Emanation
  2. Don’t Break
  3. Fugitive Ritual, Selah
  4. Shadow
  5. Witness
  6. Lighthouse
  7. Lift

 

Közreműködik:

Immanuel Wilkins: altszaxofon
Daryl Johns: bőgő
Kweku Sumbry: dob
Micah Thomas: zongora 
Elena Pinderhughes: fuvola
Farafina Kan Percussion Ensemble  

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V