fbpx

Gender-problémák I. rész // Körkérdések női jazzmuzsikusokhoz

2021. november 30.

A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)

Szó sincs itt nőuralomról; épp ellenkezőleg. A nőnek maszkírozott, valójában azonban nem nélküli fétis szentsége a nők irracionális alávetettségéről szóló híradás. A plakátokon, csomagolópapírokon, könyvborítókon, magazinok címlapján, valamint a filmeken és a mindennapi élet ezer más pontján látható tökéletes nő – írja Germaine Greer – „a kozmetika, a világosítás, a fényképezés, a nyomda, a retusálás és a kompozíció embertelen diadaláról árulkodik”. Mary Wollstonecraft pedig a nők jogairól írva már 1792-ben felismerte, ami ma, több mint kétszáz évvel később is nehezen cáfolható: „A nőt azért hozták létre, hogy a férfi játékszere, csörgője legyen, és mindig csörögnie kell a férfi fülébe, amikor az, félretéve a józan értelmet, úgy dönt, hogy szórakozásra vágyik.” A Wollstonecraft-féle éles kritikában a nőt babának (fétis!) tekintő, öncsecsemősítő férfi idiotizmus legalább annyira a hamis genderkép része, mint az az öncsaló feminitás, mely a képes magazinok által kínált női sztereotípiák és az egyformaságra vagy épp a felszíni változatosságra épülő szezonális divat diktátumai alapján talál ki valakit, akit önmagának hisz.

A nőkkel szembeni előítélet egy ma is tapasztalható jellegzetes formája szakmai megalázásuk, illetve szakemberként való részleges vagy teljes elutasításuk.

Az efféle előítéletek a gyáraktól az akadémiákig, sőt, nemzetközi csúcsintézményekig bárhol előfordulhatnak.* Jellemezhetik az iskolai életet épp úgy, mint a művészetek világát. Ahogy arra e könyv Alice Coltrane-ről szóló fejezetében néhány bekezdés is utal, a jazztörténet se mentes a nők háttérbe szorításától. A legutóbbi évtizedekig alig találunk női instrumentalistákat a műfaj történetében, inkább csak énekesnőket, szexista jazzterminológiával: „hip chick”-eket, akiknek, mint közismert, mindig is egészen más volt a státusza, mint a hangszeres művészeké. A mondott előítéletek ugyan a legtöbbször valami igazolhatatlan általánosító-inferiorizáló állításon (a női gyengeség, szakmai tudás hiánya, alacsony szellemi nívó stb.) alapulnak, bázisuk mégis a női nem megvetése.

Végigtekintve a jazztudomány közel százévnyi termésén megállapítható, hogy nagyon kevés szakíró közelített e zenéhez gendertényezők figyelembe vételével. Miközben viszonylag sokan voltak, akik elismerték a női jazzelőadók és komponisták jelentőségét, olyan kutató alig akadt, aki felvetette volna a kérdést, meghatározó faktor-e ezen női művészek életművében a genderkérdés, illetve, még tágabban: értelmezhető-e a jazz a feminista kritika eszköztárával. A zenei „nőprobléma” (mely valójában inkább „férfiprobléma”) kutatói olyan további kérdésekhez is eljuthattak volna, melyek tágabb kulturális keretben vizsgálják, miért és hogyan voltak akadályoztatva a nők jazzkarrierjük építésében a műfaj első évszázadában. Ritka volt az a szociológus szemléletű zenekritikus, aki Susan McClaryhez hasonlóan felvetette volna, hogy a zene (így a jazz is) nem passzív visszatükrözője a társadalomnak, hanem olyan nyilvános fórumnak tekinthető, melyen a genderszerveződések különböző modelljei (valamint a társadalmi élet számos más aspektusa) megméretnek.
Sokat elárulnak a jazz nőszemléletéről vezető muzsikusok önéletírásai. Miles Davis és Charles Mingus könyvei a férfiasság reprezentációit rendszeresen összekapcsolják a nők megvetésével. Ez számunkra, akiket elsősorban nem a jazz-zenész mint magánember személye, hanem a művész, valamint egy speciális művészet mibenléte érdekel, főként annyiban fontos, amennyiben e művek (a Miles: An Autobiography, illetve a Beneath the Underdog) szemlélete egy sajátos szexista hegemóniát tükröz, amelyben jószerivel fel sem vethetők genderkérdések, mivel a nők alsóbbrendűségét és kiközösítettségét evidenciának tekintő körülmények természetesnek tűnnek. Következésképp óvatos és elfogulatlanságra törekvő nyelvi-stilisztikai, valamint szociológiai elemzések tudnák csak kimutatni az említett írásművek, s tágabban az egész zeneipar nőszemléletének hibáit és ellentmondásait. (részlet a Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvből, mely a Gramofonnál jelent meg)

 * A minap az Európai Parlamentben hangzott el finoman szólva előítéletes vélemény a nőkről a nemek közötti egyenlőtlenségről szóló vita közben. Az egyik konzervatív lengyel képviselő kijelentette: a nők “gyengébbek, kisebbek és kevésbé intelligensek, mint a férfiak. Ezért nekik kevesebb fizetés jár. Ezen nincs mit tovább magyarázni.” Állítását példával is igyekezett igazolni: “Tudják maguk, hány nő van a világ 100 legjobb sakkozója között? Megmondom én maguknak: egy se.” Mint ismeretes, a sakkos példa teljesen elhibázott (ld. Polgár Juditot). Az Európai Unióban a nők a mai napig alulreprezentáltak a politikában, és kevesebb esélyük van jelentős gazdasági erővel bíró pozíciót szerezni. A lengyel képviselő ellen vizsgálat indult. A hetvennégy éves politikusnak már több botránya volt, egy alkalommal náci karlendítéssel köszönt Brüsszelben.

****

 

Az alábbi hat körkérdés gender-problémákat érint (a további öt kérdés a következő részekben lesz olvasható - a szerk.). Ma is aktív külföldi jazzénekesnőknek és hangszeres zenészeknek tettem fel őket, mert érdekelt, hogy a gender-kutatók véleménye mennyiben tükröződik gyakorló előadóművészek tapasztalataiban. A szükséges következtetéseket vonja le az olvasó. Annyit azonban hadd osszak meg az érdeklődőkkel, hogy a levélben megkeresett művészek nagy részének reakcióiból azt szűrtem le, hogy aktuálisnak és fontosnak tartják az efféle nyilvánossá tett kérdéseket, a véleménynyilvánítás minden lehetőségét. Úgy tűnik, a szaklapokban, könyvekben és más fórumokon még mindig túl kevés szó esik a nők helyzetéről a jazzben, vagy más előadóművészetekben.

 

1. Állíthatjuk, hogy egy fiatal nő, aki be akar kerülni a jazz világába, faji hovatartozástól függetlenül valószínűleg szembe találja majd magát gender-problémákkal?


KATHY KOSINS (amerikai jazzénekes, festőművésznő): Igen…találkozhatnak gender-problémákkal…Magam is még mindig folyton átélem ezt.

 


CAT CONNER (amerikai jazzénekes): Úgy hiszem, továbbra is létezik a női nemmel szembeni előítélet a jazzben, ahogy más zenei műfajokban is, bár azt gondolom, a dolgok azért lassan változnak.

 
ANNETTE GIESRIEGL (osztrák billentyűs és énekes): Különbséget látok énekesnők és női hangszeres zenészek között. Ami az utóbbiakat illeti, szerintem továbbra is állítható, hogy szembe kell nézniük gender-problémákkal. De ez ma már nem annyira nyilvánvaló, mint 10-15 évvel ezelőtt, amikor a nőket a nemük miatt elutasították, vagy erősen megkérdőjelezték a zenei képességeiket. Manapság már sokkal több a jó női muzsikus, nők és férfiak könnyebben válhatnak „barátokká”, „cimborákká” vagy kollégákká, ami fontos feltétel, amikor közös munkáról van szó. De még mindig van épp elég Männerseilschaft (férfi érdekszövetség). A jazzvilágot napjainkban is férfiak határozzák meg, s a nőknek, akik zenészként fejlődni szeretnének, rendkívül erősnek vagy szerencsésnek kell lenniük, hogy e világ részévé válhassanak.


DENA DeROSE (amerikai zongorista, énekes, grazi egyetemi tanár): Úgy vélem, a jazzbiznisz sokban különbözik a 10-15 évvel ezelőttitől. Sok női előadó taposta ki az utat a jelen generáció számára, miközben egy nehezebb, és a mainál még inkább férfiak által uralt jazzvilággal kellett megküzdenie. Az utóbbi néhány évben sokkal jobbak lettek a nők a maguk hangszerein, és férfiuralomról is egyre kevésbé beszélhetünk. De sajnos még ma is előfordul, hogy előbb szerződtetnek egy férfi zenészt…, ami azt jelenti, hogy bizonyos értelemben még napjainkban is a férfiak világa ez, akik különösebb indok nélkül a barátaikat szerződtetik. (Dena DeRose az első két kérdésre felelt ezzel a válaszával.)


DEBORAH LATZ (amerikai jazzénekes, zeneszerző, műsorszerkesztő, színésznő, producer): Igen, mondhatni. Ha visszatekintünk az 1900-as évek elejének amerikai jazzére, elsősorban férfi zenekarokat látunk. Bár a 20-as években Lil Hardin volt a Louis Armstrong’s Hot Five zongoristája, korábban pedig King Oliver zenekarában zongorázott Chicagóban. És természetesen további női előadók is akadtak a blues/jazz szcénában, akiket tiszteltek a férfi kollégáik. Ilyen volt Bessie Smith, Mamie Smith és Alberta Hunter. Ám a gender-problémák mégiscsak át- meg átjárták ezt a világot, ezt hallani a blues-szövegekben is.
Korunk jazz-„nőstényoroszlánjait”, akik komponisták, hangszeres művészek, zenekarvezetők, énekesek, tisztelik a szakmabeli férfiak, bár a női jazz-zenészek általános marketingjébe beletartozik a „szexi kinézet”, ami bizonyos mértékig képes tönkretenni e muzsikusok szakmai eredményeit. Néhány példa a sok közül napjaink jól ismert női
muzsikusaira: Bria Skonberg trombitás, Terri Lyne Carrington dobos, Esperanza Spalding bőgős, Cyrille Aimee és Cecile McLorin Salvant énekes. Azt gyanítom, hogy még a mai neves női jazzmuzsikusoknak is vannak tapasztalatai a szexizmusról. Ha nem a zenekaruk tagjai részéről, akkor általánosabban, a zeneiparban. Ez, sajnos, társadalmunk egyik népbetegsége.


ANNE WOLF (belga jazz-zongorista): Többé ne foglalkozzunk azzal, hogy vannak férfiak és nők a jazzben. Muzsikusok vannak, és csakis muzsikusok; hasonlóképp fajok sem léteznek. Érted? Úgyhogy véleményem szerint nem érdemes a könyvben külön fejezetet szánni a kérdésnek.

 
ANDREA WOLPER (amerikai énekesnő, író): Azt hiszem, a legtöbb nő magánéletében és munkája során egyaránt találkozik valamiféle „gender-kérdésekkel”. Semmi okunk azt gondolni, hogy a jazzvilág mentes a társadalomban tapasztalható problémáktól.


CARLA MARCIANO (olasz alt- és szopraninoszaxofonos): Évekkel ezelőtt ez talán igaz volt, de napjainkra már nem áll. Ám ha alkalmanként és helyenként mégis előfordul, akkor azt hiszem, azért, mert még nem eléggé szoktunk hozzá a magas színvonalon játszó és tehetséges női muzsikusokhoz. Tagadhatatlan tény, hogy a jazztörténetben az énekesnőkön (akik, ne feledjük, döntő jelentőségűek voltak), valamint néhány zongoristán kívül igen kevés női hangszeres volt, aki a férfiak nívóján játszott. Véleményem szerint ez az egyenlőtlenségre vezethető vissza, arra, hogy a történelem során nők és férfiak nem kaptak azonos lehetőségeket. Ami mármost a zenét illeti általánosságban: egyes hagyományok és szokások a felelősek, például az a régi beidegződés, amely szerint a lányoknak szinte kivétel nélkül zongorán kell kezdeniük zenét tanulni, amennyiben nem énekesnőnek készülnek. Később leginkább hegedűsként, fuvolistaként vagy hárfásként tudtuk elképzelni a nőket, más hangszerek, így a szaxofon, a trombita, a harsona, a dob vagy a bőgő mindig is jellegzetesen férfihangszernek minősült. És azt se felejtsük el, hogy a jazz alig több mint száz esztendős, ami nem hosszú idő, és mintegy hetven évvel ezelőttig az olyan országokban, mint a hazám (Olaszország) a dolgozó nők kivételesnek számítottak (még akkor is, amikor a kor konvencionális gondolkodása szerint az általuk végzett munka remekül illett hozzájuk), a jazzről, és ráadásul szokatlan hangszereken játszó nőkről nem is beszélve!
A mai helyzet azonban nyilvánvalóan egészen más. Kétségtelen, hogy nagy változás történt, bár a női hangszeresek száma napjainkban is jócskán kisebb a férfiakénál. Természetesen most az énekesnőkről nem beszélek, csakis az instrumentalistákról. Nos, feltűnően megnőtt a számuk, különösen olyan országokban, mint az Egyesült Államok, Franciaország, Németország és az észak-európai államok. Olaszországban még ma is ritkaságnak számítanak, ahogy szerintem sok más országban szintén, de a változás, bár lassan, előbb vagy utóbb e helyeken is érzékelhető lesz.
Visszakapcsolódva ahhoz, amit az elején mondtam, hogy tehát nagyon kevés kiemelkedő hangszeres nő létezett a jazztörténetben, ebből az is következett, hogy csupán maroknyi nő követte a példájukat. Most, hogy sokkal több van belőlük, az elkövetkezendő generációk előtt sokkal számosabb követendő vagy legalábbis magukkal összemérhető példa áll majd. Bár azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ez a számbeli eltérés nemcsak a jazz világát jellemzi. Amikor például a nagy nevekre gondolunk a szobrászatban, festészetben és építészetben, illetve a híres komponistákra a klasszikus zenében, azt látjuk, hogy nők ritkán akadnak közöttük, ha mégis, az kivétel, de többnyire teljesen hiányoznak közülük. És sok más, nem feltétlenül művészethez kapcsolódó terület van még, amelyet most nem érintek, ahol a nők száma jóval alacsonyabb a férfiakénál.
Ahogy már korábban rámutattam, nyilvánvaló, hogy a dolgok, ha lassan is, de változóban vannak mindenhol, minden területen, mivel ahogy megy az idő, a nők egyre inkább tisztába jönnek képességeikkel, és, legalábbis a világ egyes részein, szabadon kiélhetik vonzalmaikat.

 

 

Folyt. köv. 

Kapcsolódó cikk:  Készíts salátát – Jazztörténeti esszék magas fokon

 

  

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
29