Sonny Stitt ifjabbik Edward Hammond Boatnernek született, de szülei válását követően nevelő apja nevét vette fel. A zene egyébként a génjeiben volt. Édesapja énekes, zeneszerző és zenetanár volt, a fivére klasszikus zongorista, édesanyja pedig zongoratanár. A válást követően édesanyjával és annak második férjével a Michigan állambeli Saginawba költöztek. Sonny eredetileg zongorázni és klarinétozni tanult, de a Coleman Hawkins stílusára hajazó tenorszaxofonos, „Big Nick” Nicholas gyakran volt a család vendége, mint ahogy a zseniális, de túl fiatalon elhunyt tenor-sztár Wardell Gray is. Stitt tőlük kapta az első szaxofon órákat. Ennek dacára altszaxofonon kezdett játszani. Fiatalkorában egy zenekarban találta magát Wilie Cookkal, Ellington későbbi trombitásával, aki azt mondta róla: „amikor ivott, Sonny úgy játszott, mint Johnny Hodges, de amikor nem, akkor Benny Carter stílusában fújt.”
1941/42-ben főleg Michigan és New Jersey államokban turnézott különböző zenekarokkal. A turnék során akadt össze Thad Jonesszal, aki azidőtájt szintén a szárnyait bontogatta. New Yorkba is elkerült, ahol megmérettetett a bebop stílus egyik bölcsőjének tekintett Minton's Playhouse jam sessionjein is. New Yorkban gyakran Bud Powell családja adott neki otthont.
Stitt hangzását ma már csak a negyvenes évek derekától lehet elemezni, mert korábban nem született vele felvétel, de a szájhagyományban már korábban kialakult a nézet, miszerint Charlie Parkert utánozta. Stitt egész életében átokként hordozta ezt a véleményt és mindent elkövetett, hogy rácáfoljon. Stitt és Parker 1943-ban egy Kansas City-i jammelésen találkozott először egymással. A legenda szerint a jam sessiont követően Parker megjegyezte: "Te teljesen úgy hangzol, mint én." Stitt válasza állítólag ez volt: "Nem tehetek a hangzásomról, ez az egyetlen stílus, amit játszani tudok." Tény, és ezt maga Stitt mondta el Parker életrajzírójának, Robert Reisnernek, hogy ő már korábban is hallotta és kedvelte Parkernek a Jay McShann zenekarral készült felvételeit. Ezzel együtt, ha az ember belegondol, hogy Stitt Wardell Graytől is tanult, sőt Bud Powelléknál is alkalma volt belekóstolni az új muzsikába, valamint, hogy az újítás szelleme teljesen áthatotta a negyvenes évek első felét, egyet kell, hogy értsünk a modern jazzdob atyamesterével, Kenny Clarke-kal, amikor ezt mondta: "Ha Bird (Parker beceneve - szerk.) nem létezett volna, még mindig ott volt Sonny Stitt."

1945-ben a fiatal szaxofonos bekerült az énekes Billy Eckstine zenekarába, ráadásul az előző évben az Eckstine-éktól megvált Parker helyébe. Egy évre rá már a másik nagy modernista ikon, a trombitás Dizzy Gillespie együttesében játszott. Az egészen rövidke kis altszaxofon szóló, ami majd Milt Jackson vibrafonját követi, valóban nagyon hasonlít Parker stílusához.

DIZZY GILLESPIE SEXTET: One bass hit No.2  (1946)

Gillespie, Jackson, Stitt és persze a bőgős Ray Brown mellett a másik két sztár a zongorista Al Haig és a dobos Kenny Clarke volt. A következő évben, 1946-ban készített Stitt először a maga neve alatt lemezt. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy "saját együttesével", mert ilyen valójában nem is létezett. Stitt egyik beceneve jazz körökben ugyanis "Lone Wolf", vagyis magányos farkas volt, ugyanis egész pályafutása során alsónemű gyakorisággal váltogatta zenésztársait és szakadatlanul turnézott. Ezen a felvételen olyan élvonalbeli partnerek csatlakoztak hozzá, mint a trombitás Kenny Dorham, a zongorista Bud Powell, a bőgős Al Hall és a dobos Kenny Clarke.

THE BEBOP BOYS: Good kick (1946)

Stitt altszaxofonjátéka itt kétségkívül Parkerére hajazik, habár nem kapjuk ugyanazokat a hangzuhatagokat, tagoltabb a játéka és nincsenek meg azok az első hallásra disszonánsnak ható fordulatok, amelyek a "Bird" játékát jellemezték. A szó hétköznapi értelmében melodikusabb volt Parkernél. Majdnem hit kérdése, hogy Stitt stílusa magától alakult így, vagy Parkert utánozta. Én az előbbi feltételezésre vagyok hajlamos, hozzátéve, hogy a maga korában Parkert hithűn utánozni is óriási teljesítmény volt, annyira megelőzte a korát.

Stitt ballada játéka is Parkerére emlékeztetett. A következő példa Detroitban készült, ismeretlen helyi zenészekkel, csak a vibrafonos, Milt Jackson tartozott közülük az élvonalba. Parkert és Stittet egyaránt jellemezte, hogy még a fehér slágerkomponisták által szerzett balladákon is átsütötte játékukat a blues érzés.

SONNY STITT: Stardust (1948)

Noha azidőtájt a legnagyobb zenészek is folyamatosan turnéztak, de még hozzájuk képest is Stitt fáradhatatlan vándormuzsikus volt, aki a jam sessionökön élte ki magát. Komoly megmérettetés volt vele játszani.  A zongorista Dolo Coker, aki gyakran összekerült Sonnyval az ötvenes években, mondta róla: "Istenigazából próbára tett. Bemondott egy bluest, amit aztán képes volt 12 hangnemben variálni. Igazi erőpróba volt vele bármilyen hangszeren játszani."

Stan Getz-t szoros barátság fűzte Sonnyhoz, de ő is azt mondta: "Sonny nem hagyott nyugodni, nagyon meg kellett dolgoznod azért, hogy ne hagyjon ott a startvonalnál." Sajnos azonban ezekről az epikus élő erőpróbákról nem maradtak felvételek.

A negyvenes évek legvégét és az új évtized elejét Sonny Stitt börtönben töltötte kábítószerfogyasztás miatt.

Az évtized végére Stitt annyira megelégelte a Parkerrel való összehasonlításokat, hogy megpróbálkozott a tenorszaxofonnal. Ez nyerő ötletnek bizonyult, mert a mélyebb hangfekvésű hangszert sikerült másképp megszólaltatnia, játéka önazonosabbá vált. A következő felvételen a bebop iskola elitjével halljuk: Bud Powell zongorán, Curly Russell bőgőn és Max Roach a dobokon.

SONNY STITT, BUD POWELL: Sonny side (1949)

Stitt szólói tenoron egyszerűbbek, mondhatni dúdolhatóbbak voltak Parkerénél. 1949-ben lényegileg már azt játszotta, amit 3-4 évvel később "hard bop"-ként emlegettek. A negyvenes évek végén, és az ötvenes évek elején sok mindennel próbálkozott, így a baritonszaxofonnal vagy az afro-kubai jazzel is. Egy ideig Miles Davis együttesében játszott, de a trombitás hamar megszabadult tőle Stitt akkori túlzott alkoholfogyasztása okán. Noha sikerült leszoknia a heroinról, de a mámort attól fogva a szesz szolgáltatta számára.

Ezzel együtt rengeteget koncertezett, utazott és állítólag több lemezfelvételen szerepelt, mint bármely más jazz-zenész.

Sonny Stitt szerette a két tenoros frontember plusz ritmus szekció felállást. Ez nagyon illett a benne lakozó versenyszellemhez. Kedvenc partnere és egyben egyik legjobb barátja Gene Ammons volt, akivel még 1945-ben, Billy Eckstine zenekarában került össze. Érdekes módon, legalább is lemezen, nem annyira a versengés uralta a játékukat, inkább egymást inspirálták. A következő felvételen Ammonsé a mélyebb tónusú szaxofon, és ő nyit.

SONNY STITT & GENE AMMONS: Blues up and down (1961)

Stitt ilyen párosításban összeállt Paul Gonsalvesszel, Eddie Lockjaw Davisszel és Booker Ervinnel is, de ezek közül egyik társulás sem működött úgy, mint Gene Ammonsszal. Szerencsétlenségére a hatvanas években, a rock hullám csúcsán teljesedett ki játékának ez a vonása. Sonny Stitt az ötvenes évektől már nem tartozott az újítók sorába, de roppant megközelíthető stílust alakított ki magának, amelyben sok volt a rhythm-and-blues elem is. Zenei filozófiája egyszerű volt. 1965-ben a kritikus Les Tomkinsnek adott hosszú interjúban, egyebek közt, ezt mondta:

“Nem várható el azoktól, akik napközben dolgoznak, hogy rendkívüli zenei érzékkel legyenek megáldva. (…) Ornette és Coltrane a maga módján játszik. Ennyi. Így hallják a zenét, így gondolkodnak, de ugyanazokat a hangokat játsszák, mint mi, csak másként. Lehet, hogy ők a holdra repülnek, nem tudom. Jó utat. Én a földön maradok. Szeretem, amikor az emberek a lábukkal verik a taktust, csettintgetnek az ujjaikkal és élvezik a zenét. Én nem akarok rejtvényeket produkálni.”

1966-ban már nem szégyellte a hasonlóságot Charlie Parkerrel. Nagyszerű emlékalbummal áldozott a nagy kortárs emlékének, természetesen altszaxofonon.

SONNY STITT: Koko (1966)

Méltó emlék. Nem nagyon tudta volna más szaxofonos ezt ebben a felfogásban előadni. Ezért tűnt szaxofonon ő a természetes választásnak, amikor a hetvenes évek elején összeállt a Giants of Jazz valóban “all star” csapata a bebop nagyjaiból: Dizzy Gillespie-vel a trombitán, Kai Windinggel harsonán, Thelonious Monkkal a zongoránál, Al McKibbonnal bőgőn és Art Blakeyvel a dobokon. Ez a csapat a világot bejárta, Magyarországra is eljutott. Érdekes módon ebben a társaságban Stitt, amikor szólózik, az előbbi példától eltérően nem nyúl vissza a negyvenes évek derekának nyaktörő virtuozitásához, hanem úgy játszik, mintha Ammonsszal jammelne, jóformán rhythm-and-blues stílusban.

THE GIANTS OF JAZZ (1971)

Érdekes módon a rákövetkező évben Stitt albumot készített saját neve alatt, amelyen nem csak ambiciózusabb, modernebb zenét produkált, de teljes csúcsformába lendült. A zongoristája itt Barry Harris volt, a bőgőn Sam Jonesszal és a dobon Alan Dawsonnal. Hatalmas késői virágzást jelentett ez a lemez. A címadó számot halljuk:

SONNY STITT: Tune up (1972)

Noha a befutott jazz-zenészek többsége, már csak anyagi okokból is, nagyon sokat turnézik, de ha tehetik és van rá igény, akkor saját együttessel. Stitt viszont eredendően magányos farkas volt, aki erényt kovácsolt abból, hogy bárkivel tudott játszani. Úgy érzi az ember, ha csak kísérletet tett volna, hogy időről-időre stabilabb zenei környezetben alkosson, még maradandóbb életművet tudott volna maga mögött hagyni, noha ikonikus státusza van mindmáig a pályatársak és a jazzkedvelő közönség körében is.  

A rendezetlen életmódnak, de leginkább az alkoholnak köszönhetően, szervezete fokozatosan legyengült és nagyon korán, 58 éves korában, 1982-ben távozott az élők sorából. Búcsúzzunk tőle egy megrázóan szép számmal, saját szerzeményével, amellyel ő tisztelgett hozzá hasonlóan túl korán távozott pályatársai: Lester Young és Charlie Parker emléke előtt.

SONNY STITT: Blues for Prez and Bird (1972)

 Emlékkoncert:

Lakatos Soso Quartet - Sonny Stitt Centenárium • Budapest Jazz Club • 2024. február 2. • 20:00

MAO Combo • Opus Jazz Club • 2024. február 13. • 20:00

Fotó:  Tom Marcello Webster - Wikipédia, Irk Réka, The Audiophile Man, Impulse