Az ECM lemezkiadónak van egy sajátos hangja. Bevallom hozzám nagyon közel áll ez a kicsit esztétizáló, művészies hangütés. Sokáig garanciának éreztem az ECM áruvédjegyet. Keith Jarrett, Jan Garbarek, Oregon, John Abercrombie, Art Ansamble Of Chicago, Egberto Gismonti. Számomra egy védett világot jelentett az ECM. A jazznek szüksége van egy nyersebb, direktebb hangütésre is. John Scofield nem az ECM-nél adja ki a lemezeit, és ez valahol logikusnak is tűnt eddig számomra. Ez a lemez viszont egy tökéletes ECM lemez és egyben egy tökéletes Scofield lemez is. Scofield hangzása eltéveszthetetlen. Aláírás-szerű. Természetesen ez a lemez nem csak Scofield lemeze. Ez Scofield, Swallow és Stewart lemeze. Emlékszem mekkora galiba volt belőle, amikor a kétezres évek elején a BMC lemezkiadónak készítettünk egy lemezt a szupersztár Erik Truffaz-val, és a borítóra kicsit nagyobb betűkkel került Erik neve, mint ahogy azt az anyacégének képviselői helyesnek találták. Majdnem per lett belőle. Végül a BMC-nek be kellett vonni a borítókat a piacról. Újranyomtatták, és Erik neve nélkül kezdték forgalmazni a CD-t, természetesen bukva ezzel a francia piac tetemes részét, vagy épp egészét. Ebben az esetben úgy tűnik, John Scofield vállalta, hogy az ő nevével az első sorban jelenjen meg ez az album. Halvány gőzöm sincs, hogy az élvonalbeli játékosok között hogy megy ez. Azt már lehet tudni, hogy annak idején Miles Davis javaslatára, hogyan győzte meg George Avakian Bob Weinstock-ot, hogyan engedje el a Columbiához Davist a Prestige Records-tól, de ez már ötven éves történet. Jó sztori, érdemes elolvasni.  

Az ECM lemezek hosszú ideig nem voltak fenn a Spotify-on. Nyilván Eichert nem akarta fantasztikus életművét odadobni rossz feltételekkel, viszont ezzel az a furcsa jelenség jöhetett volna létre, hogy a jelenkori fiatal jazzrajongók, tanulók, akik már nem vásárolnak LP-t vagy CD-t, nem ismerték volna Keith Jarrett vagy John Abercrombie munkásságát, és még sorolhatnám a neveket. Vajon hogyan alakult volna a világ? Meg lehet érteni Brad Mehldaut Keith Jarrett nélkül, vagy Kurt Rosenwinkelt John Abercrombie nélkül? Talán mondjuk húsz év múlva nyilvánosságra kerülnek az ECM Spotify megállapodás részletei. Ha megérem, lelkesen olvasnám a dramatizált változatot. Tulajdonképpen nagyon szeretem a Spotify-t. Most, hogy felkeresett Irk Réka, hogy írnék-e az új Scofield lemez kapcsán, nem kellett gondolkodnom. A balatoni nyaralásban bekapcsoltam a Spotify-t és már hallgattam is az új lemezt.  

 Bill Stewart alkotó. Az nyilvánvaló, hogy John Scofield kerül szóba először a lemez kapcsán. Az is, hogy másodszor Steve Swallow, hiszen ő a szerző, a cím is a nevére utal. Hogy mégis miért gondolom, hogy Bill Stewart legalább annyira társalkotó? Kifejtem. A lemez igazi, hamisítatlan jazz lemez. Mondhatnám, hogy fősodorbeli, main stream, New York-i, de szinte felesleges még egy melléknevet társítani hozzá. Jazz és kész. És ez leginkább Bill Stewart érdeme. Én történetesen imádom a jazz leágazásait. Az etno jazzt, a jazz rock-ot, a fúziókat, a free jazzt. Scofield és Swallow erősen megmerítkezett a jazz leágazásaiban, karakteres hangzásukat, személyes hangjukat is sok szempontból ezeknek a merítkezéseknek köszönhetjük. Természetesen Stewart is játszott sok fúziós zenét, talán nyomot is hagyott a játékán, mégis az a benyomásom, hogy neki köszönhető, hogy ez a lemez jazz-ül szól, hogy beleilleszkedik abba a folyamatba, amiben a Ben Webster lemezek éppúgy benne vannak, mint a Kind of Blue vagy Ambrose Akinmusire. 

Ez a lemez nagy durranás. John Scofield ECM lemeze. Mégis annyira megnyugtatóan hétköznapi. Annyira magától értetődő. Annyira természetes.  

Értelemszerűen számos jazz gitárosért rajongtam, rajongok. A nagy öregek, Wes Montgomery, Joe Pass, Jim Hall mindig jelen vannak. A fiatalok is lelkesítenek. Gilad Hekselmann, Kurt Rosenwinkel, Jonathan Kreisberg. Számomra, talán generációs okokból a John Scofield, Bill Frisell, Pat Metheny generáció volt mindig a közvetlen példakép. Frisell a tépelődő, derűs művész. Metheny a megkérdőjelezhetetlen, magabiztos zseni és Scofield, a természetes ember.  

Nyilvánvaló, hogy mondjuk egy kelet-európai művészhez képest százszorosak, ezerszeresek a lehetőségeik, mégis az egyszerűséget választják. Gyönyörű kompozíciókat játszanak, egyszerre. Zenélnek. A játékukban benne van a sokszor tízezer óra gyakorlás. Bölcsesség. Lemezük példát mutat, reményt ad, és ahogy feleségem fogalmaz, derűt sugároz.  

ECM, 2020

1. She Was Young
2. Falling Grace
3. Portsmouth Figurations
4. Awful Coffee
5. Eiderdown
6. Hullo Bolinas
7. Away
8. In F
9. Radio

Közreműködnek:

John Scofield – gitár
Steve Swallow – bőgő
Bill Stewart – dob