fbpx

Lehet a jazzre táncolni? - 3. rész

2022. március 03.

Közönségsiker szempontjából a jazz az 1930-as évek második felétől az 1940-es évek derekáig élte az aranykorát. Ez volt a swing korszak, a big bandek évtizede. Az elkülönített fúvós szekciókra bontott, főként táncoló közönségnek játszó nagyzenekarok uralták a terepet. De mi is volt a swing lényege? Szerintem senki nem testesítette meg jobban ezt a stílust, mint az ismeretlenségből, Kansas Cityből New Yorkba valósággal berobbant Count Basie zenekar.

"Charlie Parker zenéjére megszűntek az emberek táncolni, Coltrane-ére megszűntek hallgatni." A mondat első felét cáfolnám, a másodikkal nehezebb lenne vitatkozni. Tény, hogy vannak bebop számok, amelyekre csak akrobatikus adottságokkal lehet táncolni, de kérdem mindazoktól, akik tudnak vagy valaha is tudtak "kidobósat" táncolni, hogy erre miért is ne lehetne, amikor mi erre is táncoltunk:

CHARLIE PARKER: Hot house

Charlie Parker leghozzáillőbb partnere, a modern jazz trombitás alapító atya, Dizzy Gillespie, aki - természetéből fakadóan - életvidám, mókás, bohóckodásra hajlamos ember volt, de ugyanakkor jó üzletember is, saját nagyzenekarával szándékosan tette emészthetőbbé és táncolhatóvá az új muzsikát anélkül, hogy zenészként beáldozta volna az integritását. A következő rövidfilm első részében kombinálja a vezénylést, a lenyűgöző trombitajátékot egy kis demonstrációval, hogy ő táncolni is tud erre. A második részben két profi táncos mozog a bebopra. 

DIZZY GILLESPIE: Ooh Bop Sh'bam

A szaxofonos Charlie Ventura tudatosan tette táncolhatóvá és kevésbé elvonttá a bebopot a "Bop for The People" (Bebop a Népnek) irányzatával. Itt együttesét a scatre specializáló énekes duó, Jackie Cain és Roy Kral egészíti ki. Kicsit ötletesebben, de azért alapjában ugyanúgy lehetett erre is táncolni, mint a swing bármelyik válfajára. 

CHARLIE VENTURA, JACKIE CAIN & ROY KRAL: Euphoria

Illene még egy vizuális demonstrációval, bizonyítanom, hogy igenis lehetett táncolni a bebopra. Ez egy 1949-es francia filmjelenet: 

BEBOP SCENE IN 1949 FRENCH MOVIE

Innen kezdve pedig személyes élményekre szorítkozom. 1956 végétől igazolatlanul hiányoztam az országból. Londonban kötöttem ki. 18 éves voltam, de akkor már öt éve jazzrajongóként könyveltem el magam, noha csak 17-18 éves koromban kezdtem elválasztani a fejemben a jazzt a jazzes hangszerelésű tánczenétől. Mindkét műfajjal a nyugati adók műsorain találkoztam, melyek hallgatását eleinte büntették és az éterben zavarták, ahogy csak tudták. A jazz tiltott gyümölcs jellege eleve vonzóvá tette a korosztályom számára a műfajt.
Iskolai és kultúrházi táncokon jazzt csak elvétve játszottak, bebopot ott nem hallottam, de mindenre táncoltunk, amire lehetett és amivel bosszantani lehetett a közegeket, ameddig nem jött az igazgató vagy a kultúrház felelőse vagy rossz esetben a rendőrség. Amit Willis Conover 'Music USA' c. műsorában Dizzy Gillespie-től hallottam, javarészt eminensen táncolhatónak véltem. És ezzel nem voltam egyedül. Csak hát Gillespie nem játszott sem a Szilfa utcai kultúrotthonban, sem a Rákóczi vagy az Árpád gimnázium táncain.

Ezzel a háttérrel kerültem Londonba, ahol azonnal megpróbáltam tájékozódni. Akkor még hét jazzklub működött a Sohóban és környékén. Mindegyikben táncoltak. Az alábbi egy 1950-ben készült filmfelvétel, amely az Oxford Street-i 100 Clubban készült. A házi zenekart a trombitás Humphrey Lyttelton vezette, kulturált jó humorú ember, aki később TV műsorvezető is lett. Hét évvel később, amikor már – velem együtt – néhány lerobbant fiatal magyar menekült is a tiszteletét tette ott, nem sokat változott a kép:

HUMPHREY LYTTELTON AND HIS BAND AT THE 100 CLUB (1950) – film

Jogos a felvetés, hogy ezek a fiatalok nem bebopra táncoltak, hanem tradicionális New Orleans-i jazzre, amit tömören "trad"-nek hívtak. Az ötvenes évek közepén valósággal dúlt Angliában a "trad" reneszánsz. Magam is az akkor még "modern jazz"-ként elkönyvelt bebopot kedveltem, így hát elmentem a brit főváros akkori modern jazz szentélyébe, a Flamingo klubba, ahol - nagy örömömre szintén táncoltak, noha akik csak a zenét akarták élvezni, közvetlenül a pódium elé álltak, de amikor kedvük volt rá, akkor ők is nyugodtan táncoltak. Ugyanazt a társas táncot, talán kicsit más tartásban, mint amilyet a "trad"klubokban roptak. Csak sajnos erről nem találtam filmfelvételt.

 

Hogy hangzott a zene, amire a Flamingóban táncoltak? Az ott leggyakrabban fellépő együttes a Jazz Couriers volt két tenorszaxofonos frontemberrel, az akkor még nem klubtulajdonos Ronnie Scott-tal és Európa legjobb tenorosával, Tubby Hayes-szel, aki vibrafonozott is.

THE JAZZ COURIERS (RONNIE SCOTT & TUBBY HAYES): Star eyes

A másik jogos kérdés az lenne, miért hagyom figyelmen kívül az akkor tetőfokra hágó rock'n'roll őrületet? Egyrészt azért, mert odakint az én korosztályomból koránt sem mindenki rokizott, a jazzklubok még tele voltak, és az egyetemi rendezvények jelentős részében élő jazzre táncoltak, ami lehetett "trad", swing vagy modern, de főként az utóbbi. De azért érdemes megnézni ezt a rövidfilmet, hogy felmérhessük, mennyiben különbözött a rock'n'roll táncstílusa a jazzre járt lépésektől. Szerintem jóformán semmiben.

BILL HALEY: Rip it up

A tánc azonos a 30-as, 40-es évek Lindy Hop, jitterbug vagy boogie néven ismert stílusával. A jazz klubokban, legalábbis a londoniakban a tánc kezdett kihalni a hatvanas évek elején. Az utánunk felnövő tizenéveseket már nem lelkesítette a jazz, a twist pedig a társastánc lassú haldoklásának az előszele volt. A diszkók olcsóbbnak bizonyultak, mint az élő zenekarok gázsija, a hangerő pedig olyan mértékben megnövekedett, hogy a társastánc, melynek nagy előnye az volt, hogy az ember szót válthatott a partnerével, okafogyottá is vált. Másrészt pedig a megritkult jazzközönség eléggé sznob módon zárni kezdte a sorait, nem jó szemmel nézett a táncolókra, a jazzklubok pedig vendéglátással kezdték kárpótolni a kiesett jövedelmet, asztalok foglalták el a táncparketta helyét. A klubok jelentős része drága lett és elitista. De a jazzre igenis lehet táncolni. Befejezésül, hadd idézzek egy jazzóriást, Sonny Rollinst. Évekkel ezelőtt interjúvoltam a Gramofon magazin számára. Álljon itt az interjú idevágó része:

Gramofon: A negyvenes-ötvenes években gyakran kellett táncoló közönségnek is játszania, hiszen csak abban az időben kezdett elválasztódni egymástól a táncoló és a hallgató közönség. Manapság a legtöbb jazzklubban rossz szemmel néznek arra, aki táncolni kezd. Tiszteletlenségnek tartaná, ha bizonyos számokra az ön koncertjén a közönség táncolni kezdene?

Sonny Rollins: Lelket öntene belém és nagyon élvezném, mert imádom, ha az emberek táncolnak. Ami engem illet, egyáltalán nem vélném oda-nem-valónak vagy udvariatlannak. Történetesen nemrég adtam egy jótékony célú koncertet vacsoraközönség előtt egy kórház javára egy kisebb helyiségben, közel a lakásomhoz. Tehát nem a szokásos koncertteremben. Ez egy kis hely volt, és az emberek táncoltak, én pedig tényleg nagyon jól éreztem magam, mert én azon nevelkedtem, hogy táncoló közönségnek játsszak. Szerintem ez pont így jó. Ha az ember hallgatni akarja a muzsikát, akkor hallgassa. Ha táncolni akar rá, akkor táncoljon. Mindkét viszonyulásnak helyet kell adni. Sokan mondják, hogy nagyon táncolható zenét játszom. Tehát, nem hogy ellenezném, de bóknak venném, ha táncolnának a muzsikámra.

SONNY ROLLINS: St. Thomas

 

 

Kapcsolódó cikk: Lehet a jazzre táncolni? - 1. rész
Lehet a jazzre táncolni? - 2. rész

 

Fotó: Gramofon archívum , Youtube

 

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005