Zbigniew Namysłowski a lengyel jazz aranykorát hozó nagy generációnak egyik legemblematikusabb képviselője volt. A hetvenes években Krzysztof Komeda, Tomasz Stańko, Michał Urbaniak, Zbigniew Seifert, és persze sorolhatnám tovább a neveket, európai jazzhatalommá tették Lengyelországot, és ezt kissé irigykedve figyeltük mi is. A híres varsói jazz jamboreekra a magyar fiatalok tömegével zarándokoltak, és a Báthory Expressz fülkéiben minden koccintásnál skandálták a „Polak, Węgier, dwa bratanki” kezdetű rigmust. Ezeken a fesztiválokon olyan világsztárok léptek fel a lengyel zenekarok mellett, amelyekről akkor álmodni sem mertük, hogy valaha Budapesten viszontlátjuk őket. Amellett, hogy ezek a koncertek, és az azokat követő jam sessionök a kortárs jazz áramlatába vitte a tehetséges lengyel zenészeket, hozzá kell tennem, ott az ötvenes években sem volt tiltott a jazz, bár ahogy klasszikus zenei képzést kapott Namysłowski egyik találkozásunkkor elmondta, tanulni abban az időben náluk ugyanúgy csak autodidakta módon lehetett. Kérdésemre, hogyan találkozott először a jazzel, elmondta, ahogy nálunk is sokan, ő is Willis Conover jazzóráját hallgatta ‘56-‘57-ben. Mint mondta, nagyon jó iskola volt. „Mindent játszott swingtől a bebopig, és modernebb stílusokat is, ez volt az első jazziskolám, és az utolsó! Aztán az első sopoti fesztivál után, az első lengyel jazz fesztivál után, néhány lemez is megjelent a piacon és mehettünk külföldre játszani és lemezeket venni, nálunk ez könnyebb volt.” - tette hozzá. Hogy miért volt Lengyelországban engedékenyebb a diktatúra nem fejtette ki, mindenesetre Jerzy Matuszkiewicz dixieland zenekarával már ’57-ben Nyugat-Európában turnézhatott, és ő volt az egyik első lengyel, aki jazz-zenészként az 1960-as évek elején eljutott a műfaj szülőföldjére, az Egyesült Államokba. Az egykori NSZK-ban Kőszegi Imre zenekarával turnézott, és Szakcsi Lakatos Bélával is sokszor játszott együtt. A jazz idővel a tiltott kategóriából átkerült a tűrtbe, az Andrássy úti Lengyel Kultúra boltjában hozzájuthattunk a lengyel jazz általunk is ismert muzsikusainak lemezeihez, köztük Namysłowski 1973-ban megjelent ikonikussá vált "Winobranie /Wine Feast/" című albumát, amely sok korombéli jazzrajongó gyűjteményének első igazán nagy fogása lett. Hozzáférhető volt, a zsebpénzből is tellett, és világszínvonalú kortárs jazzt hallhattunk, amire vágytunk.

Mindig nagyon örült, ha Magyarországra jöhetett és játszhatott akár a saját együttesével, akár magyar zenészekkel, és akár mint zsűri elnök. A 2015-ben első ízben kiírt Csepregi Gyula szaxofon verseny zsűri elnökeként hosszas mérlegelés után ő adta át a győztesnek, Soso Lakatos Sándornak a díjat. A díjjal járt, hogy Soso másnap a BJC-ben játszhatott Namysłowski koncertjén.

A következő évben a Pesti Vigadóban volt szerencsém találkozni vele, mikor a lengyel-magyar barátság rendezvénysorozat zárónapján, fiával, a harsonás Jacekkel, és magyar részről Tzumoval, Egri Jánossal és Balázs Elemérrel lépett fel. Kérdeztem a pár hónappal azelőtti versenyről is. Boldog volt, hogy lehetősége volt meghallgatni nagyon jó szaxofonosokat, és mint hozzátette, tényleg nagyon jókat, úgyhogy azt hiszi, Magyarország ma valóban Európa élvonalához tartozik. Aztán elkezdődött a koncert, és nem tudtam, utoljára hallhatom játszani.

Namysłowski munkásságát számos díjjal honorálták, a Lengyel Köztársaság elnöke a Polonia Restituta Lovagkeresztjével tüntette ki. Elköszönt tőle Rafał Trzaskowski, Varsó főpolgármestere is, akinek édesapja egykori muzsikustársa, Andrzej Trzaskowski zongorista volt. Diszkográfiája több mint 30 szerzői albumot tartalmaz, amelyek közül több az egész világon ismerté vált, és sikert aratott. A "Winobranie" és a "Kuyaviak Goes Funky" lemezét minden idők legjobb lengyel jazzalbumaként tartják számon. Zenéjének üzenete azokhoz is elér, akiket nem a nagy lengyel generáció lemezei vittek a jazz felé, játékát hallgatva a fiatalabbak is megérthették, miről beszélnek elérzékenyülve a szüleik. A család közleménye meghatóan zárul, kérnek minket, hallgassuk meg egyik lemezét, és közösen emlékezzünk Zbigniew-ről.

Fotó: Somogyvári Péter