A hagyományos hanghordozók iránti csökkenő érdeklődés miatt a CD kiadók még utolsó(?) hajrába kezdtek, alkalmanként nem is az eredeti kiadó jelenteti meg a régi lemezeket, ilyen pl. a Craft Recording, ami a Concord team-jéhez tartozik, és mostanában egyre gyakrabban találkozunk vele, történelmi fontosságú lemezek újrakiadása terén. Legutóbb ilyen volt Natalie Cole Unforgettable c. albuma, megjelenésének 30-ik évfordulójára új „köntösben” megjelentetve.

Mindenesetre a Craft most a nagy múltú nyugati parti kiadó, a Contemporary alapításának 70-ik évfordulója alkalmából indított sorozatában DeLux dobozban hozta ki Ornette Coleman első két LP-jének hasonmás CD kiadását. Ez azt jelenti, hogy a borítók az eredeti LP hasonmásai (elől-hátul), így még a neves jazzkritikusnak, Nat Hentoffnak a hátsó lapon olvasható „liner notes”-ai is az eredeti változatban jelentek meg. (Persze a méretarányosság miatt nagyító nélkül ezt nem lehet elolvasni.) Az ilyen kiadásoknál gyakran azt a megoldást választották, hogy az eredeti liner notes-t vagy a kísérő füzetben, vagy közel LP méretű külön papírlapon publikálták. Nos, itt nem ez történt, elő a nagyítót!  A vaskos kísérőfüzetben viszont a Grammy-díjas zenetörténész, Ashley Kahn Ornette Coleman-ről szóló rendkívül érdekes tanulmánya olvasható – 44 oldalon, igaz, hogy a kis könyvecske lapjai CD méretűek.

A Los Angeles-i Contemporary kiadót 1951-ben Lester Koenig (1918 – 1977) alapította. A „label” negyedszázadon át a West Coast jazz bástyája volt, és olyan ikonikus zenészeket indított el pályájukon, mint Art Pepper, Chet Baker, Shelly Manne, Hampton Hawes, Teddy Edwards és a sor végtelen hosszan folytatható. Persze közte van Ornette is, aki ugyan két LP után az Atlantic sztármuzsikusa lett, mégis Koenig érdeme az, hogy felismerte a műfajt megújítani akaró művész zsenialitását és megadta a lehetőségét annak széleskörű megismertetésére. Bár Ornette-nek egy 1996-os interjújából kiderült, hogy Koenig-nek elsősorban Ornette kompozíciói tetszettek meg és általa válogatott zenészekkel akarta lemezre rögzíteni azokat. Szerencsére hagyta magát meggyőzni, hogy a szerző, a saját maga által összeállított muzsikusokkal vehesse fel az akkor már évek óta készen álló kompozícióit.

Mindkét lemez, a két jóbarát: az altszaxofonos Ornette Coleman és a „pocket trumpet”-en játszó Don Cherry együttesének produktuma: a merész című 1958-as „Something Else!” (Valami más!) és a következő évben kiadott „Tomorrow is the Question!” (A holnap a kérdés!). Érdekes, hogy az első LP-n még a modern jazzben megszokott kvintett felállás hallható, azaz Walter Norris zongorázik, Don Payne bőgőzik és Billy Higgins dobol. A másodikon már az a kvartett körvonalazódott, amely ettől kezdve zongora mellőzésével csinált forradalmat. (Olyannyira, hogy Ornette legközelebb vagy 35 év múlva, a 90-es évek közepén alkalmazott zongoristát Geri Allen személyében.) A „Holnap”-on tehát a két szólista mellett a lemezen hallható kilenc darab kétharmadán Percy Heath, az utolsó három számban pedig Red Mitchell bőgőzött. (Az eredeti LP-n könnyű volt szétválasztani a felvételeket: az első oldalon Heath, a másodikon Mitchell volt a bőgős.) A dobos pedig a West Coast zenészek egyik legendás képviselője, Shelly Manne. Mindkét lemezen kilenc-kilenc Ornette kompozíció hallható, mindkét lemezről két-két szám igazi jazz standard lett: az elsőről a „The Blessing” és a „When Will the Blues Leave?”, a másodikról pedig a „Tears Inside” és a „Turnaround”. A bátran zseniális komponistának is nevezhető Ornette két későbbi, sokak által játszott standardekké nemesült szerzeményét is megnevezném itt: ezek a „Ramblin’” és a „Lonely Woman”. Érdekes, hogy a szintén zseniális Charles Mingus, aki ugyancsak szeretett saját kompozíciókat használni, egyáltalán nem ódzkodott attól, hogy akár banális amerikai standardeket is repertoárjára tűzzön, igaz azokat erősen „Mingus-szosította”.

Ornette fellépése erősen megosztotta a „jazztársadalmat”. Érdekes, hogy a szinte „intézménynek” minősülő Modern Jazz Quartet tagjai, mindenekelőtt John Lewis, támogatták Ornette törekvéseit, olyannyira, hogy a második, azaz a kvartett lemezen Percy Heath bőgőzött. Ugyanakkor a hagyományos harmóniai és ritmikai felfogás hívei – gyakran még a legnagyobbak is (mint pl. Cannonball Adderley vagy a legtekintélyesebb kritikus és szakíró, Leonard Feather meglehetősen lesújtó véleménnyel voltak zenéjéről. Másrészt azonban John Coltrane-től Gunther Schullerig, John Hammondtól Leonard Bernsteinig terjedt az elismerők tábora. A New York-i Five Spot-ban a két és fél hétre tervezett fellépésük két és fél hónap lett, és sorban jelentek meg olykor ismét csak merész című és remek zenét tartalmazó Atlantic albumaik:  a „The Shape of Jazz to Come”  (Az eljövendő jazz formája) vagy a „Change of the Century” (Az évszázad változása), de mindez az indító két Contemporary album után történt – és ma már jazztörténelem. Itt jegyezném meg, hogy Ornette fellépését illetően is megfigyelhető volt a művészet világában tapasztalható régi jelenség, (esetünkben a jazzben), hogy a zene megelőzte a hallgatóság túlnyomó részének befogadóképességét. Így volt ez a bebop indulásánál, Ornette, Eric Dolphy vagy Coltrane fellépésével kapcsolatban is. Aztán az idő igazolta, hogy ezeknek a zenészeknek volt igazuk.

 Feltétlenül kell szólni a korai időkben legfontosabb partneréről, Don Cherry-ről. Voltaképpen egy kisméretű kornetten játszott, amit ő „pocket trumpet”-nek nevezett, azaz zsebtrombitának. Ornette első hét albumán játszott, tehát a két Contemporary albumon is. Ő is a műfaj kiemelkedő figurája, természetesen itt nincs mód pályáját és jelentőségét elemezni. E sorok írójának nagy élménye volt Cherry prágai fellépése 1965-ben Gato Barbierivel és Karl Berger vibrafonossal. Azt talán nem sok hazai jazzbarát tudja, hogy Zoller Attila 1959-ben nemcsak együtt járt a Massachusetts állambéli Lenox School of Jazz iskolába Ornette Colemannel és Don Cherry-vel, de hetekig közös szobában is laktak. (Zoller is John Lewis támogatásával került az intézménybe.) És ez éppen a Contemporary lemezek születése idején történt. Mint Zoller maga mondta el Simon Géza Gábor jazztörténésznek, sokat beszélgettek elsősorban zenéről és Ornette jó tanácsa az volt, hogy „saját örökségedről nem szabad megfeledkezned és nagyon fontos úgy játszani, ahogyan érzel”. Egy másik magyar vonatkozású információ: Ornette 1995-ben a Párizsban élő Yoch’ko Seffer együttesével is készített felvételeket. Sajnos hozzánk sosem jutott el, Cherry – szerencsére – annál inkább.   

Ornette jelentőségét egyes jazzszakírók abban látták, hogy ő egymagában volt képes elindítani egy jazzforradalmat, miközben a legnagyobbak is egy-egy olyan kollektívához csatlakoztak, amely az érlelődő változás élcsapatát képezte. (pl. a bebop létrehozói: Gillespie, Parker, Monk stb.) Az biztos, hogy a közvélemény szemében ő a free jazz apostola, amit persze egy azonos albumcím is predesztinált. Mindenesetre a 20. századi jazz egyik legeredetibb újítója volt, és ez már a korai lemezeit hallgatva is megállapítható.

Something Else!  The Music of Ornette Coleman    (Contemporary)

• Invisible
• The Blessing
• Jayne
• Chippie
• The Disguise
• Angel Voice
• Alpha
• When Will the Blues Leave?
• The Sphinx

Ornette Coleman altszaxofon, Don Cherry trombita, Walter Norris zongora, Don Payne bőgő, Billy Higgins dobok.
Minden darab Ornette Coleman szerzeménye

Tomorrow Is the Question  The New Music of Ornette Coleman (Contemporary) 

• Tomorrow Is the Question
• Tears Inside
• Mind and Time
• Compassion
• Giggin’
• Rejoicing
• Lorraine
• Turnaround
• Endless

Ornette Coleman altszaxofon, Don Cherry trombita, Percy Heath bőgő (1-6), Red Mitchell bőgő (7-9), Shelly Manne dobok.
Minden darab Ornette Coleman szerzeménye