Filmművészet és jazz nagyjából egykorú, de a hetedik művészet és az amerikai fekete zene találkozásainak története csak a húszas évek végén, a hangosfilm megjelenésével, a The Jazz Singer vászonra kerülésével veszi kezdetét. Sok filmtörténet úgy tudja, ez volt az első hangosfilm, és sajnos nem a zenéje, hanem e történeti mozzanat révén emlegetik máig a szakkönyvek. A rasszista blackface minstrelsy régi szokásának megfelelően feketére maszkírozott Al Jolson egy hamis revüvilágot közvetít az erre fogékony közönség felé: nem a feketék valós életét mutatja be, hanem azt a művi környezetet, amelyet a fehér hollywoodi filmesek képzeltek erről a déli egzotikumról. A jazzénekes főszereplőjének annyi köze van a kor valódi jazz-zenéjéhez, amennyi a feketék déli világát tárgyazó coon songoknak a jazz age északi klubjaiban énekelt dalokhoz – nagyon kevés.

A hangosfilmben jelenet és aláfestő zene sokkal szorosabban tartozott össze, mint a korábbi, élőzenével párosított némafilmekben. E hangi harmónia azonban csak akkor valósulhatott meg, ha zene és dialógus megfelelő arányban, értelmes szinergiában egészítette ki egymást. Sajnos a korai amerikai jazzfilmek ritkán tudták ezt a fajta harmóniát elérni, mivel a dialógus, maga is új jelenség a filmművészetben, sokszor került ellentmondásba az illusztratív zenékkel. Az igényes zeneanyag és a gyatra párbeszéd közötti össze nem illés a korabeli nézőknek talán nem mindig tűnt fel, de a mai közönség számára egy efféle művészi anomália komoly kihívást jelent.

Nem sokkal a The Jazz Singer után, 1929-ben már fekete szövegkönyv-íróval dolgozik a Hallelujah rendezője, King Vidor. Hiába: a rendezés ugyan sokkal jobb, mint a Jolson-filmé, de a forgatókönyv ismét hamis, hollywoodi módra stilizált képet ad az afro-amerikaiak életéről: olyan sztereotípiák kísértenek a filmkockákon, amilyeneken a revüszínházakban évtizedekkel korábban még jókat nevettek a fehér szupremációban hívő nézők. Hasonló hamis általánosítás jellemezte a feketék naiv keresztény hitével foglalkozó Zöld mezőket 1936-ban. Az 1929-es Saint Louis Blues szintén csalódás: túl keveset szerepeltetik benne Bessie Smith-t, bár kétségtelen, hogy a film készítői igyekeztek képileg hitelesen megragadni a bluesérzés lényegét.

A swingkorszak jazzfilmjei a fehér muzsikusokra fókuszáltak: a Hollywood Hotel Benny Goodmanre, a Napfény a jégen Glenn Millerre. Amikor feketéket profilírozott egy korabeli jazzfilm (Goin’ Places), az afro-amerikai énekes-muzsikus szereplőket (Louis Armstrong, Maxine Sullivan) szolgaszerepben léptették fel. Az említett filmben Armstrong például lovászfiút alakít. A háború idején forgatták a talán legőszintébb korai amerikai jazzfilmet, a Stormy Weather-t, mely egy harlemi jazzmuzsikus életéről szól. Hiányzik a csapnivaló, a zenének teljesen ellentmondó forgatókönyv, és olyan sztárok bukkannak fel a képeken, mint Fats Waller, Cab Calloway, illetve Lena Horne. Az 1942-es Kunyhó az égben a fekete jazz sztárszereplők (Louis Armstrong, Duke Ellington, Lena Horne, Ethel Waters) ellenére meg sem közelíti a Stormy Weather színvonalát.

A háború után se javultak meg az amerikai jazzfilmek forgatókönyvei és látványvilágai. Elrettentően giccses operettkulisszák között forgatták a Bathing Beauties-t Harry James és Xavier Cugat édeskés zenéivel, valamint egy Strauss-keringő hangjaira bemutatott vízibalettel. Azok is csalódottan távoztak a mozikból, akik az 1946-os New Orleans-tól várták a jazzfilm nagy forradalmát. A filmkészítők nem használták ki a témában rejlő óriási lehetőségeket, pedig a kockákon felbukkan Louis Armstrong szupersztár kisegyüttese, valamint a Woody Herman nagyzenekar (a fehér jazz képviseletében). Ismét sikerült a fehéreket és a feketéket indokolatlanul szembesítő forgatókönyvvel előállni, a forradalmi áttörés elmaradt. Ahogy Howard Hawks A Song Is Born című vígjátéka (Louis Armstrong, Charlie Barnet, Tommy Dorsey és a Golden Gate Quartet szereplésével) se lépett fel komolyabb újító forgatókönyvvel. A jazz nem sokkal több felszínes egzotikumnál Anthony Mann The Glenn Miller Story-jában: a nézőnek az az érzése, hogy a rendező különösebb személyes érdeklődés vagy lelkesedés nélkül vágott bele a témába, s ezért műve is szükségképp felszínes maradt. Elsőként talán Kertész Mihály The Young Man with a Horn című filmje kérdezett rá a régi dilemmákra: honnan származik a jazz? Milyen emberek játsszák? Mi jellemzi ezt a fajta különleges amerikai zenét?

Ha a jazzfilmet a műfajt ünneplő filmalkotásként képzeljük el, valószínűleg napjainkban is társtalan remekműnek számít Bert Stern és Aram Avakian Jazz On A Summer’s Day című, az 1958-as newporti fesztiválon forgatott filmje, mely valóban a jazz eulógiája – a „cselekmény” szintjén érdekesen vágott fesztiválfilm; alaposabb vizsgálattal azonban felfedezhetjük, hogy egy egész zenei műfaj akkori jelenének kaleidoszkopikus bemutatása. Nemcsak a jazz sokszínűségének, de a hatásában rejlő roppant változatosságnak is ünnepe ez a film.

Az 50-60-as évek fordulóján az európai film fiatal nagyjai is felfedezték maguknak a jazzt. Louis Malle volt az egyik úttörő 1958-ban, amikor Jeanne Moreau főszereplésével készített film noirjában (Felvonó a vérpadra) Miles Davis zenéje szólt, mesteri egységben az éjszakai Párizsban magányosan bolyongó lányt követő kamerával. Andrzej Wajda 1960-ban bemutatott Ártatlan varázslók című filmjének zenéjét a lengyel jazz kimagasló korabeli alakja, Krzysztof Komeda írta, aki ráadásul a képeken is feltűnik zenekarával. Komponistaként szintén Komeda jegyezte Roman Polanski egyetlen lengyelországi filmjét, egy pompás kamaradarabot, a Kés a vízben-t (1962), s miután a rendező emigrált, első, Londonban játszódó külföldi filmjéhez is jazzistával íratta a zenét (Chico Hamilton). És a jazz, mint a játékfilm fontos minősége a későbbi években is többször felbukkant a vásznakon, a brit Alfie-től (Sonny Rollins zenéjével) Malle Szívzörej-éig, melyben egy jazzrajongó kisfiú a főszereplő.

És ezzel el is érkeztünk tárgyunkhoz, a Boom! című, zenei meglepetésekkel teli albumhoz. A válogatók harminchárom olasz filmzenei számot gyűjtöttek össze az 1959 és 1969 közötti időből, abból a premisszából kiindulva, hogy ebben az évtizedben a jazz számított az olasz filmzenék slágerstílusának. Ez talán kicsit túlzó megállapítás, de a gyűjtemény így is arról győz meg, hogy a korabeli olasz filmekben nagy szerepet kapott az amerikai mintára játszott, de alkalmanként mediterrán ízekkel gazdagított jazz. Megalapozatlannak tűnik a lemezt kísérő szövegnek azon megállapítása is, hogy e filmzenei jazzstílus kialakulásában Olaszország óriási gazdasági felvirágzása játszott meghatározó szerepet. Reálisabb magyarázatnak tűnik, hogy a gazdasági fellendüléstől úgyszólván független stiláris divatról van szó, akár a „spagetti western” esetében: Sergio Leone és mások megmutatták, hogy a vadnyugati filmnek van létjogosultsága Hollywoodon túl is, sőt, az olasz forgatókönyv-írók még az amerikai tucatwesternek dramaturgiai hibáit is képesek kigyomlálni a forgatókönyvekből.

A jazz-filmzenékben elmaradt a stiláris megújítás, de ez egy pillanatig se rontja el élvezetünket. A többnyire két-háromperces előadások nagy része West Coast mintákat követ, de a korabeli ízlésnek megfelelően a bossa nova is képviselteti magát egy-egy számban. Ízlésesen megformált darab a legtöbb, tömör, de karakteres hangszerszólókkal. Valamennyi szólóhangszer (a klarinéttól a zongoráig és a trombitától a vibrafonig) kezelője remekül érti e zenei világot, még akkor is, ha a gondosan kicentizett szerzemények előadásában gyakran hallani azt a bizonyos európai pedantériát vagy makulátlanságot, amely az amerikai mesterek laza swingeléséből hiányzik. Vagyis stiláris átvételről, utánzásról van itt szó, de annak nagyon élvezhető fajtájáról. Az olasz muzsikusok érezhetően tudásuk legjavát nyújtják, sőt, a megszólaltatott zene élvezetét is kihallani játékukból, arról nem tehetnek, hogy az amerikai swingeléshez vagy Amerikában kell születni, vagy a helyszínen hosszas gyakorlással ellesni azt a legnagyobbaktól.

A gyűjtemény tele van ritkaságnak számító, illetve korábban kiadatlan darabokkal, s nemcsak a jazzben járatosabb zeneszerzőktől (Piero Umiliani, Piero Piccioni, Armando Trovajoli, Riz Ortolani), hanem olyan filmzene-specialistáktól is, mint  Ennio Morricone. Egy-egy olyan szám is akad a változatos gyűjteményben, amelyen az amerikai kontinensről érkezett mesteri szólista játszik: Chet Baker vagy Gato Barbieri. Utóbbi felbukkanása a válogatásban nem nagy meglepetés, hiszen a magyar mozinézők is emlékezhetnek az egykori freejazz-szaxofonos filmzenéjére 1972-ből, Az utolsó tangó Párizsban című Bernardo Bertolucci-rendezésből. Az amerikai és argentin muzsikus mellett remek olasz szólisták sorát hallhatjuk a trombitás Oscar Valdambrinitól, Nunzio Rotondotól és Enrico Ravatól a szaxofonos Gianni Bassoig, a zongorista Franco D'Andrea-ig és a dobos Gegé Munariig.

A lemez mindazokat meglepi majd, akik nem ismerik se a mára jellemzően elfeledett korabeli olasz filmeket, se a zenéiket. Váratlanul egységes válogatásról van szó jó hangminőségben, és a ritkaságok, illetve a különlegességek gyűjtői is elégedettek lehetnek az előadások magas színvonalával. Ahol ennyi nagyszerű jazzkompozíció született tíz év filmtermésében, ott valószínűleg sok, ebből az időből való elfeledett jazzkincs is új kiadásra vár még olyan albumokról, melyek nem filmzenének íródtak, hanem az erős olasz muzsikus mezőny képviselőinek értékes koncert- és stúdiófelvételeit rejtik magukban.

Decca, 2022

1.  Notte in Algeria (From 'I Piaceri Pribiti')
2. Oggi in Africa (From 'Alla Scoperta Dell'Africa')
3. Agosto Jazz (From 'La Voglia Matta')
4. Jumping (From 'Il Vedovo')
5. Ora Di Punta (From 'Mondo Cane No. 2)
6. Il Sorpasso (Titoli - Ripesa) [from 'Il Sorpasso]
7. Notti D'amore a Tokyo (From 'Le Dolci Notti')
8. Il Vedovo Bianco (From 'Amore Facile')
9. Tensione (From 'Audace Colpo Dei Soliti Ignoti')
10. Frenesia Dell'estate (Titoli) [from 'Frenesia Dell'estate']
11. Coppia in Crisi (From 'Le Ore Dell'amore')
12. Your Smile (From '3 Notte D'amore')
13. Il Treno Rosa (From 'Mille Peccati Nessuna Virtu')
14. Gardenia (From 'Sedia Elettrica')
15. In Fondo Alla Notte (From 'Una Bella Grinta')
16. La Strage in Amore (Titoli) [from 'La Strega in Amore']
17. 7 Monaci D'oro (Titoli) [from '7 Monaci D'oro]
18. Il Raggio Infernale (Titoli) [from 'Il Raggio Infernale']
19. Perry Scott Blues (From 'Sinfonia Per Due Spie')
20. Sexy Lucy (From 'Assicurasi Vergine')
21. Allegre Notti (From 'Letti Sbagliati')
22. Il Nero - M1 (From 'Il Nero')
23. Night Blues (From 'Gli Imbroglioni')
24. Miniswing Orientale (From 'Nudo Crudo E...')
25. Agente 077 - Sfidi Ai Killers (Titoli) [from 'Agente 077 Sfida Ai Killers']
26. Le Notti Della Violenza (Titoli) [from 'Le Notti Della Violenza']
27. Gangsters (From 'Bersaglio Mobile')
28. Giallo Club (From 'Chiamate 22-22 Tenente Sheridan')
29. Il Batticuore (From 'Il Mostro Di Venezia')
30. Concorso Per Giobani Attrici (From 'Letto Di Sabbia')
31. Milano Blues (Edit) [from 'Bianco, Rosso, Giallo, Rosa]
32. Atmosfera Di Night (From 'La Costanza Della Ragione')
33. Dea Di Un Sogno (Versione Tromba E Organo) [from 'Un Tentativo Sentimentale']
34. Ganrdenia (From 'Sedia Elettrica')