A Háló Közösségi és Kulturális Központ Semmelweis utcai nagyterme azért (is) ideális jazz szempontból vizsgálva, mert váratlanul, hirtelen adódó koncertek is könnyen beiktathatók a sokféle kulturális rendezvény közé. Természetesen erre nincs lehetőség az olyan klubok esetében, mint az Opus vagy a BJC, nem is említve a nagy koncerttermeket, intézményeket (Müpa, Zeneakadémia, Magyar Zene Háza, Erkel színház, MoM stb.) ahol több hétre vagy hónapokra lekötött programok vannak.  Ennek előnyét élvezhettük pl. két éve, amikor Juhász Gábor meghívására a Hálóban lépett fel az amerikai énekes, Ray Brown Jr., aki Ella Fitzgerald adoptált fia. Így aztán a szokásos – minden hónap első keddjén – sorra kerülő jazzkoncert mellett ez a rendhagyó esemény is fórumot kaphatott a közelmúltban egy vasárnapi estén.
Emlékeztetném olvasóinkat, hogy már számos alkalommal  „sirattam” a vibrafon mifelénk kissé elhanyagolt helyzetét, és íme, most két nagyszerű zenész játékát is élvezhettük. Igaz, hogy a „munkamegosztás” úgy alakult, hogy a magyar fél (Ricsi) a David Freemantől kapott remek Musser vibrafonján, míg az amerikai partner (Arthur) szinte az egész koncerten marimbán játszott. Ez azonban éppen előnyös volt, mert még színesebbé tette az egész produkciót.

Szaniszló Richárdot (1977) igazán nem kell bemutatni, hiszen a több mint őt éve létező honlapunkon számos alkalommal számolhattunk be változatos koncertjeiről. Játszott Makoto Ozone, híres japán-amerikai zongoraművésszel a Magyar Zene Házában, Al Di Meolával a Szegeden és a Müpában, többször is kísérte Kanizsa Gina énekesnőt, nem is említve „csak” hangszeres koncertjeit pl. júniusban éppen a Hálóban varázsolta el a közönséget kvartettjével, majd az Opusban a Vörös László vezette Red Stones együttes szólistája volt.  De sokoldalúságára jellemző, hogy ugyancsak idén nyáron a Millenárison egy varázslatos táncest zenei kíséretét is az ő kvartettje adta. Kedvenc hallgatnivalóim sorába tartozik Ricsi „Hands of Passion” c. lemeze (Cseke Gábor /zongora/ és Pusztai Csaba /ütőhangszerek/ közreműködésével). Zeneszerzői tehetsége is kiemelkedő, hiszen az említett lemezén is saját kompozícióit játssza. De a Háló-koncerten is meggyőződhettünk minderről pl. az "Ima" (Prayer) c. kompozíciójának gyönyörű interpretációja során vagy a Dave Samuels emlékére született „Song for Dave” c. darabot hallgatva.

Az amerikai Arthur Lipnert (1958) is jegyzik a nemzetközi „jazz-tőzsdén”. Kitűnően játszik vibrafonon és marimbán, mi több a latin zene szerelmese lévén még steel dobokon is (a karibi térség népszerű hangszerei, behangolt olajoshordók, amelyek a karneválok, és más tömegrendezvények fontos kellékei). A sokoldalú művész nemcsak kiemelkedő hangszeres és komponista, de zenepedagógusként is számon tartják: több módszertani könyvet írt és most mutatta be első szépirodalmi művét (novellák és versek) „Vibes in Verse” címmel.

A koncert remek hangulatban zajlott. Az amerikai vendég kellemes orgánuma és eléggé könnyen érthető mondanivalója orientálta a közönséget az előadott zenét illetően. Beszélt a két hangszer közötti különbségről, ez különösen a marimbára vonatkozóan volt fontos, hiszen nálunk ez az instrumentum még a vibrafontól is sokkal ritkább. Latin-amerikai élményeiről is szó esett, főleg a brazil zenét dicsérte, de mexikói útjáról is esett szó. A világ minden részén tanított és tartott workshopokat, vagy turnézott Kínától Oroszországig.

A két ütős frenetikus játékát csak a hazai ritmustandem kísérte: Bögöthy Ádám basszusgitáron és Hidász Tamás dobokon. A hangszerelések Lipner munkái voltak, kivéve persze Ricsi szerzeményeit, amelyeknek ő volt az arranzsőrje. Hangszerelői szempontból a hallgatóságnak alighanem a közismert sztenderd, a „Cheek to Cheek” Lipner-féle újraértelmezése volt nagyon érdekes, mivel annak témáját és harmóniamenetét minden jazzbarát ismeri. Lenyűgöző, hosszan „futó” volt minden darab, hiszen még a ráadásokkal is csak kétszer négy szám került sorra. Nagyszerű, mondhatni kolosszális zenefolyamnak voltunk tanúi, ráadásul igazán szokatlan hangszerösszeállításban. Viszont amit mindig kiemelek Ricsi játékával kapcsolatban az az, hogy ő nem azt a xilofon-szerű vibrafon-soundot produkálja, amelyet a korábbi időkben a legnagyobbak is képviseltek (Lionel Hamptontól még akár Milt Jackson-ig is), hanem a Gary Burton által elindított éteri hangzásvilágot. Valahol egyszer azt a találó jellemzést olvastam a Modern Jazz Quartet koncertje kapcsán, hogy nem is olyan modern jazz kvartett, hiszen ami 1952-ben „kiérdemelte” az elnevezést, az már 1996-ban kicsit másképpen hatott… Természetesen a hangszer minősége sem közömbös: Ricsi igényességére jellemző, hogy az egyébként kiváló Premier vibrafonját egy Dave Friedmanntől kapott Musser-re cserélte.

Ami a kötelező show-t illeti a koncert legvégén volt hangszer csere (Lipner vibrafonozott, Ricsi marimbán játszott), aztán mindketten a marimbán, de ott is helycserékkel… Végül is nem mindennapi élményekkel gazdagodva tértek haza azok a szerencsés zenebarátok, akik nem sajnálták a vasárnap esti kimozdulást. Mert ugye, „az élő zene varázsát semmi sem helyettesíti”!

Az elhangzott számok:

I. félidő

1. Lime Juice (Arthur Lipner)
2. Cheek to Cheek (Irving Berlin)
3. Bala Com Bala (Joao Bosco)
4. Prayer (Szaniszló Richárd)   

II. félidő

1. First Day (Szaniszló Richárd)
2. Song for Dave (Szaniszló Richárd)

Ráadás:
Ladies in Mercedes    (Steve Swallow)
Spain    (Chick Corea)

Közreműködtek:

Szaniszló Richárd   vibrafon   (marimba)
Arthur Lipner    marimba   (vibrafon)
Bögöthy Ádám    basszusgitár
Hidász Tamás    dobok

Háló Jazz Klub, 2024. október 20. 

 Fotó: Jókúti György, Schön György