A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)

Magyarországon nem számíthat akkora visszhangra ez a lemez, mint Amerikában, mégpedig azért, mert hazánkban alig-alig ismert az alapanyag, melyből McMurray, az öblös hangú tenorszaxofonos (egyesek szerint Grover Washington Jr. avatárja) dolgozott.

Közismert tény, hogy az első magyar nyelvű jazzkönyvet Molnár Antal zenetörténész írta, és a Dante Könyvkiadó jelentette meg 1928-ban, Jazzband címmel. Kevesebben tudják, hogy ugyanebben az évben tette közzé a Debreceni Szemle szeptemberi számában Füredy F. Gusztáv A jazz problémáiból című írását, melyről Simon Géza Gábor egy helyen azt mondja: „az egyik legkorábbi terjedelmes magyar írásmű a műfajról”.

E cikk apropója a Craft Recordings új kiadványa John Coltrane „másik oldaláról”, vagyis pályájának ama korai, ha nem is a legkorábbi szakaszáról, amikor a nevét még csak másokat kísérő sidemanként, illetve több figyelmet érdemlő co-leaderként ismerhették az érdeklődők. Főként az 1956-1957-es évekről van szó: ekkor keletkeztek azok a felvételek, melyeket Coltrane Miles Davis, Sonny Rollins, Thelonious Monk, Red Garland, Tadd Dameron és Art Taylor oldalán rögzített. Ez a lemez amolyan „bevezetés” a korai John Coltrane tanulmányozásába, nyomatékosítva a két legfontosabb zenei kapcsolatát az 50-es évek második felében – Miles Davisszel és Thelonious Monkkal, s kiegészítve alkalmi zenei találkozásokkal – Garland, Dameron és Taylor albumain.

Egy egész világ választja el egymástól Bill Evans és John Coltrane zenéjét, abból a szempontból azonban mégis összehasonlíthatók a muzsikusok, hogy mindketten fiatalon haltak meg (Coltrane 41, Evans 51 évesen), viszonylag kevés idejük maradt az alkotásra, de amikor végigtekintünk pillanatnyilag ismert, publikált életművükön, mindig meghökkenünk termékenységükön, valamint zenéik magas színvonalán.

Egy név, melyet minden (főleg idősebb) jazzrajongó ismer, és egy közel hat évtizedes zeneszerzői-előadói pálya, mely gyaníthatóan már jóval kevésbé ismerős. Egy szólista, akinek virtuóz trombitajátékára sose figyelt fel eléggé a közönség – talán főképp azért, mert ez csupán járulékos elem volt a szokatlan kanyarokat vevő, a sokszor kortárs irodalmi anyagra épülő, és a klasszikus zene, a jazz és a jazz-rock alkotta háromszögben kifejtett művészi tevékenységben.

Rövid, személyes megjegyzéssel kell kezdenem: amikor nemrégiben a kezembe került Stephan Micus új lemeze, némileg meglepődtem: azt hittem, már visszavonult. Utoljára a 80-as évek végén hallgattam a zenéit ECM-nagylemezekről, azóta elvesztettem a nyomát, s régi lemezeit se hallgattam újra. Három évtizede, fiatal felnőttként bizony elvarázsolt a német muzsikus egyszemélyes egzotikus világzene-együttese, különösképp a The Music of Stones album (1986), melyen – kissé egyszerűsítő fogalmazásban – köveket ütögetett az ulmi katedrálisban, és mi, hallgatók hol harangoknak, hol kő xylofonoknak, hol pedig egyszerűen csak rezonáló köveknek hallottuk, ami szólt.

Nem tudni, miért hevert ez a kései Davis-koncertanyag kerek harminc esztendőn keresztül egy polcon kihasználatlanul, de ne is kutassuk ennek okait. Sokkal fontosabb számunkra, hogy a trombitás egyik utolsó élő felvétele immár itt van, hallgatható, és nem is rossz minőségben.

Brad Mehldau kortárszenei műve egy rövid témából, tizenegy, numerikusan jelölt variációból, valamint egy kádenciából és egy utójátékból áll. Az album tartalmaz még egy ráadásdarabot is „X” és „Y” Variációk címmel, szóló zongorára. A Variációk egy melankolikus témára, legalábbis a Téma eredetileg Kirill Gerstein orosz-amerikai zongoraművész számára készült 2013-ban. Mehldau és az Orpheus Kamaraegyüttes abban az évben több kontinenst érintő turnén mutatta be a pianista nem éppen jazz-zenészre valló szerzeményét. A turné csúcspontja a Carnegie Hallbeli fellépésük volt.

Három héttel ezelőtt, július 1-én került a magyar mozikba (Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházba) a Frank Zappa (1940-1993) életét és munkásságát bemutató új portréfilm, Alex Winter színész/rendező alkotása. Winter bizonyára maga is tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik: másfél-két óra alatt képtelenség bemutatni egy ilyen szerteágazó, óriási életművet, ráadásul úgy, hogy – ez nyilvánvaló a képsorokból – a rendező feltett szándéka, hogy Zappát, az embert is közelebb hozza a nézőkhöz.