Hogy mikor ismertem meg Benny Golson nevét és művészetét nem tudom, de az biztos, hogy a Free c. lemezét a neves bőgős, Vajda Sanyi barátom mutatta meg nekem úgy 1965 tájékán. Sürgősen el kell mondani, hogy maga a főszereplő is úgy gondolta, hogy szükséges megmagyarázni az album címét (erre volt módja, hiszen – meglepő módon – ő írta a lemezborítón olvasható hosszú szöveget, az ún. liner notes-t). Ugyanis akkoriban éppen a free jazz „legmeredekebb” produktumai riogatták a konzervatívabb jazzkedvelőket mindenütt a világon, ezen az LP-n viszont remek, swinges mainstream modern jazz szólt. 1962 decemberében vették fel és a kvartettben Tommy Flanagan zongorázott, Ron Carter bőgőzött és Art Taylor dobolt, nem kifejezetten avantgárd zenészek.

A Fekete-Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestra sokirányú tevékenységét nem kell bemutatni a hazai jazzbarátoknak. Nagyzenekari munkájuk a hazai big bandek sorában alighanem az első helyezést érdemli, amelyben különleges helyet kapnak az olyan „projektek”, amikor a zeneszerzői vénával megáldott tagok kompozícióiból állítanak színpadra egészestés programokat. De van egy zseniális sorozatuk is, amikor a jazztörténet kiemelkedő lemezalbumait „rekonstruálják”, mégpedig a zenekari tagokból felállított olyan kisegyüttessel, amilyen az illető albumon játszott annakidején.

Megszokhattuk már, hogy a BMC a legprogresszívebb jazz irányzatok mellett a műfaji határokat feszegető és/vagy átlépő etno- vagy világzenei programoknak is helyet ad. Mindez vonatkozik nemcsak műsorpolitikájukra, de lemezkiadásukra is.  Ilyen vonatkozásban felejthetetlen élményként raktároztam el azt az öt évvel ezelőtti programsorozatot, amelyben pár napon belül öt olyan koncert követte egymást, amely egy kiemelkedő nemzetközi jazzfesztiválnak is dicséretére vált volna. A fényes sorozat a Joey Calderazzo trióval indult, majd a Gadó Gábor-Sébastien Boisseau-Balázs Elemér hármas vendégművésze Dave Liebman volt. Úgy látszik, hogy a triók domináltak, mert a Hans Lüdemann Trio, éppen egy afrikai balafon játékossal (Aly Keïtával) Trio Ivoire néven lépett a pódiumra. Aztán Joachim Kühn triója következett, amelyben a pianista két partnere a marokkói lant (oud) mestere Majid Bekkas és a spanyol dobos Ramon Lopez voltak társai. Végül Tóth Viktor Mahasimbavi Players nevű nemzetközi bandjében a „húzónevek” Bart Maris belga trombitás és az afroamerikai csodadobos, Hamid Drake voltak.

Évtizedekkel ezelőtt hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a jazz csak Amerikában, Európában és legfeljebb Japánban számíthat kedvező fogadtatásra.  Azért a csordogáló nemzetközi jazzirodalomból (elsősorban a hozzánk eljutó Down Beat jazzmagazinból) olykor értesülhettünk arról, hogy az amerikai külügyminisztérium, a State Department jóvoltából közismert amerikai zenekarok számára rendeztek koncertkörutakat  egzotikus országokba, olykor a vasfüggöny mögé is.

Jubileumi koncert az S4-ben a Háló All Stars együttessel.

Két nap, három koncert Al Di Meolával a MoM-ban

Természetesen Bill Frisell jelentette a „húzónevet” annak a gitárduónak a koncertjén, ami telt házzal került sorra a Müpa Fesztivál Színházban szerdán este. Ezt nem csak azért bocsátom előre, mert őszintén szólva alig van tudomásunk az északi világ zenészeiről még akkor is, ha az ECM kiadó jóvoltából meglehetősen sok skandináv muzsikus került képbe az elmúlt években. Mindenesetre a Frisellel fellépő izlandi basszusgitáros, bizonyos Skúli Sverrisson sem akárki: több mint száz lemezen működött közre az 1966. október 23-án született művész.   

Nemrégiben számoltam be honlapunkon a Linda Oh trió koncertjéről, ami ugyanebben a teremben került sorra.  Május 1-én este aztán egy remekül sikerült, teltházas lemezbemutatón vehettem részt ugyanitt.  A meghívást még március elején kaptam Micheller Myrtilltől a Hálóban, amikor is a Voice&Guitar (azaz Myrtill és Pintér Tibor) adott nagysikerű koncertet a Semmelweis utcai S4-ben. Legújabb lemezükkel is megajándékoztak akkor, amelyről időközben recenzióm is megjelent.  Myrtill népszerűségét bizonyította, hogy a legváltozatosabb korosztályok képviselői gyűltek össze ezen a szép tavaszi estén – kifejezetten ünnepi hangulatban. 

Ha lehet ezzel a kitétellel élni: világszínvonalon álló produkciónak lehettünk szem- és fültanúi a Müpa nagytermében május 4-én este, és ami igazán örömteli, nem pusztán a világsztár amerikai díva, Jane Monheit miatt, hanem – legalább ennyire – az őt kísérő, a maga nemében ugyancsak a legmagasabb nívót képviselő, tizenhét tagú Budapest Jazz Orchestra jóvoltából is! Biztos vagyok benne, hogy a teltházas koncert minden résztvevője így érezte. 

Nem mindennapi élményben volt része annak a kevés jazzbarátnak, akik ezen a hétköznap estén eljöttek a BMC nagytermébe, hogy egy különleges jazzkoncertnek legyenek tanúi az egyre aktívabb rendezőiroda, a Get Closer jóvoltából.  Már pár héttel ezelőtt is egyetértettem azokkal a jazzrajongókkal, akik ugyanitt Gwylim Simcock (Pat Metheny zongoristája) szólóestjén azon keseregtünk, hogy egy ilyen esemény másutt Európában teltházas koncert lenne.  Ráadásul Linda Oh, (azaz teljes nevén Linda May Han Oh) az est hős(nője) immáron visszajáró szereplő a magyar színpadon, igaz most lépett fel először saját formációja élén. Jómagam persze korábbi fellépésein is jelen voltam, sőt a Sound Prints c. lemezről, amelyben ő a ritmusszekció oszlopa, még ötpontos kritikát is írtam a Gramofon 2015 nyári számába.