A marokkói Saléban felnőtt, s ma is ott lakó Majid Bekkas a táncművészeti egyetemet és a zeneakadémiát egyesítő rabati konzervatóriumban tanulta ki az ud-játék rejtelmeit, s vált világviszonylatban a tizenhárom húros, lantszerű hangszer egyik elsőrangú mesterévé. Mindig is érdeklődött a gnaoua nép által játszott gnawa zene iránt, ezért váltóhangszerként megtanult guembrin is játszani. A háromhúros „basszuslant” ugyanis fontos szerepet játszik a marokkói rituális muzsikában. Közben Bekkast a nyugati zenék is foglalkoztatták, nevezetesen a jazz és a blues, így került kapcsolatba amerikai és európai jazzistákkal, akikkel turnézott és lemezeket készített (Joachim Kühn).

De a gnawa transz-zene és a jazz kapcsolata régebbre nyúlik vissza. Elég, ha itt most csak Randy Weston, Ornette Coleman, Archie Shepp és Pharoah Sanders nevét említjük, akik mind belekóstoltak a szufi misztikus elemeket is tartalmazó gnawa kultúrába. Sanders például 1994-ben Bill Laswell Axiom kiadójánál publikálta The Trance of Seven Colors című albumát, melyet együtt jegyzett a gnawa zene egyik mesterével, Maleem Mahmoud Ghaniával. Az Essaouira medinájában rögzített felvételen szinte csak marokkóiak (főleg Ghania rokonai) játszanak.

A fenti két bekezdés már sejteti, hogy etnojazznek vagy világzenének nevezhető vállalkozással van dolgunk. Egy olyan gyűjteménnyel, amelyen marokkói vallásos dalok és Bekkas-szerzemények egyaránt megtalálhatók. Mint a népzenei lemezek esetében történni szokott, nyilván itt is az lenne a zene legelismerőbb (és legközhelyesebb) jelzője, hogy autentikus. Itt azonban erről szó sincs. A Magic Spirit Quartet valóban a gnawa hagyományból (spirituális tartalmú dalok, rituális költészet, tánc és zene) indul ki, de a létrejövő zene legalább annyira nyugati, mint keleties. A nyitó Aicha például különböző textúrákat villant fel a zenekarvezető szinte bluesosan szóló guembri-hangja felett, s a textúrák közötti feszültséget Stefan Pasborg groove-jai oldják fel, majd Goran Kajfeš szordínós, ambient trombitajátéka veszi át a főszerepet, bejelentve: jazzlemezt hallunk, sajátos marokkói ízekkel. Aki autentikus gnawa zenét akar hallgatni, jobb, ha Marokkóba utazik és a helyszínen tájékozódik. Az Aicha második része csak jelzi a transz-jelleget a felgyorsult tempóval és a zene kicsit pszichedelikus atmoszférájával. Az ezt követő Hassania is némileg ambient darab, amelyben Bekkas gitáron játszik. Ahogy haladunk előre a lemezen (Chahia Taiba; Mrhaba), úgy válik mind biztosabbá, hogy az albumnak két főszereplője van, Bekkas mellett a bosnyák-svéd trombitás Kajfeš, aki alkalmanként a 60-as évek végi Miles Davis világát idézi. A Mrhaba, melyben szintén fontos a trombitás szólista szerepe, különösen érdekes zenei élmény, mivel a jazzhallgató közönségnek ismerősen csenghet a melódia. És valóban: ezt a szabadon kezdett afrobeates számot már a Klaus Doldinger-féle Passport is eljátszotta 2006-os To Morocco című lemezén, de Bekkas kvartettjénél még fogyaszthatóbbá tette, valódi fusion-darabot varázsolva belőle, az arab szöveg megtartásával. Funky groove-jaival a Bania képviseli a gnawa hagyomány táncos vonalát. Ebben a számban talán a legdominánsabb a guembri jelenléte, mely ellenpontozza Bekkas énekét, az elektromos trombitát és a trap drumot is. Az albumot a robbanékony MSQ zárja, némileg keretes szerkezetet adva a gyűjteménynek.

Bár gyakran megtörténik a tradicionális keleti zenéket modern jazzel vegyítő lemezekkel, hogy az összetevők helyén zavaros zenei kotyvalék marad, itt érzésünk szerint nem ez a helyzet. Az arab zene jól megfér a skandi-jazzel és a fusion-elemekkel.

ACT, 2020

1. Aicha 
2. Hassania 
3. Bania 
4. Chahia Taiba 
5. Mrhaba 
6. Annabi 
7. MSQ 

Közreműködik: 

Majid Bekkas / ének, guembri, ud, elektromos gitár
Goran Kajfeš / trombita, elektromos trombita, ütőhangszerek
Jesper Nordenström / zongora, orgona, szintetizátor, spinét
Stefan Pasborg / dob, ütőhangszerek