A BMC új lemezére is hajlamosak vagyunk - és leszünk is nyilván - azt mondani: ez szabad zene. Fabrice Martinez, Laurent Bardainne és Thomas De Pourquery jegyzi a Droles De Dames című CD-t, mindannyian kipróbált és felkészült jazz muzsikusok, akik számtalan formációban tűnnek fel amúgy, spontaneitás ügyében tehát nem lehet őket zavarba hozni. Ám miféle spontaneitásról is beszélünk tulajdonképpen?

A lemez első számú meglepetése, hogy a rajta szerepelő muzsikusok játékuk során a harmóniák és a melódiák mélységes tiszteletéről tesznek bizonyságot. Csak az érzelmileg különösebben felfokozott és dinamikusabb részeknél térnek ki ebből a keretből, méghozzá úgy, hogy azért nem sértik fel a lemez eredeti zenei szövetét, nem tagadják meg eredeti logikáját, ezek a részek teljesen természetes módon nőnek ki a melodikusabb passzusokból, majd térnek vissza – kellő fokozatossággal – ugyanoda.

Úgy tűnik egyébként, hogy a lemezen nincsenek számok –bár a hátsó borító szerint kilenc külön kompozícióról kellene beszélnünk – összefüggő zenei folyamnak tűnik az egész lemez, ha valami mégis fragmentálja az elhangzó anyagot, akkor az ötletek sokasága. Voltaképpen a felkapott ötlet a valódi rendezőelve itt mindennek, az ötlet, amelyhez nemcsak igazodnak a társak, de ki is egészítik, sőt, tovább is gondolják, merészen új fordulatot adva a játéknak. Érdekesek és izgalmasak azok a tónusok, amelyek alapvetően a szaxofon, az énekhang és trombita viszonyrendszerében születnek, és amelyeket elektromos effektusok fűszereznek. Izgalmas lemezről beszélünk, bár agyunk vagy tudatunk más részével kell hallgatni ezt a produkciót, mint amivel „hagyományos” jazz felvételeket hallgatunk.

A teljes, illetve abszolút értelemben vett spontaneitás azért dől meg az efféle előadások esetében, mert a zenészek memóriája köztudottan nagyon jó. Azaz kizárt, hogy ne emlékeznének, és ne vennének elő – már csak önkéntelenül is – néhány olyan megoldást és fordulatot, apró zenei töredéket, amely korábbi előadásaik vagy éppen gyakorlásaik során elraktároztak. Mint nekik tetsző elemet. A másik, hogy a zenészek – nyilván az itt szerepelő három muzsikus is – rendszeresen játszanak, ismerik egymás zenei habitusát, gondolatait, logikáját, vissza-visszatérő ötleteit, kezdeményezéseit, és ez óhatatlanul is megmutatkozik a trió előadásában. Nincs ezzel probléma, ettől még lehet állandóan változó, merészen formálódó, sőt, újraformálódó jellege minden egyes előadásuknak, mint ahogy van a hagyományos jazz produkcióknak is, még ha közel sem ilyen meghatározó mértékben.

A kérdés persze mindig az ilyen és ehhez hasonló esetekben, hogy milyen irányban fejlődhet tovább – esetünkben a trió -, és egyáltalán: mit jelent számukra fejlődés? Illetve beszélhetünk ilyen esetekben szükségszerű fejlődésről, vagy a fejlődést eleve magában hordozza az előadásról előadásra újraformálódó, azaz mindig változó produkció?

Nyilván az utóbbiról lehet szó, mert a trió által megrajzolt kereteket már nem lehet hová tágítani. Sőt, ha jobban belegondolunk, itt már valóban nincsenek is keretek, csak bemérhetetlen tágasság van. 

BMC, 2021

1. Dancing in the Dark (Awaking of the White Night)
2. Time
3. The Sign part 1
4. The Sign part 2
5. The Sign part 3
6. Mr. Galaxy
7. Night of the Strangler
8. Magic Fire
9. Antique Angels

Fabrice Martinez – trombita, szárnykürt
Laurent Bardainne – analóg szintetizátor, tenorszaxofon
Thomas de Pourquery – ének, altszaxofon