No de térjünk a lemezre, hangsúlyozva, hogy a borító és a CD zenei anyaga mély, spirituális rokonságban van egymással. Bár a hajdani osztrák író, Thomas Bernhard arra figyelmeztet Régi Mesterek című könyvében, hogy nem szabad elemezni, magyarázni a művészeti alkotásokat, mert ezzel egyben el is pusztítjuk őket, Sinikka Langeland új lemeze mégis követeli a szót, és annyira erős anyag, hogy akkor sem fog „megsemmisülni”, ha beszélünk róla.

Az énekesnő 1961-ben született Norvégiában, egyes források szerint azonban finn gyökerekkel is rendelkezik. Mindenestre hangszere, a citerák családjába sorolt kantele a finn folk tipikus instrumentuma. Bár Langeland több jazz lemezen is szerepel – többek között a bőgős Anders Jormin felvételein -, őt alapvetően folk énekesként ismeri a zenei világ. Az persze magától értetődik, hogy a jazzes kooperációk hatottak a játékára, és meg is jelennek abban, de a Wolf Rune egyértelműen folk lemeznek tűnik. Vigyázat, nem egyfajta world music alkotás, hanem olyan mű, amely ragaszkodik az adott térség hagyományaihoz, értsük itt most ez alatt a finn, a norvég, illetve általában a skandináv kultúrkört. A CD-t hallgatva önkéntelenül is beugrik a norvég szaxofonos, Jan Garbarek neve. Bizonyos felvételei, zenei megnyilvánulásai testvéri rokonságban vannak azzal, amit Langeland Wolf Rune-jén hallani. Az igaz persze, hogy a szaxofonos végül egyfajta jazzesített világzenét kreált Észak ősi, zenei hagyományaiból, olyat, amely a szintetizátort sem mellőzi, lásd például Visibe World című lemezét. De nem kell hűséges Garbarek rajongónak lenni ahhoz, hogy belássuk milyen messzire tolta ezzel a modern jazz határait, és milyen fontos ajtót nyitott ki a műfaj kísérletező kedvű muzsikusainak.  

A másik, rendkívül tehetséges előadó, akit nem lehet e helyütt említés nélkül hagyni, a szintén norvégiai születésű, számi, azaz lapp Mari Boine. Mélyen tiszteli Lappföld folklorisztikus tradícióit, ezekre építette fel saját, egyedi, zenei világát. De jól hallható, hogy más kultúrák kincseit is belopja kompozícióiba, sőt, a rock és a jazz bizonyos elemeit sem mellőzi. Mindebből érdekes, izgalmas, ritmikai értelemben is igen gazdag, sokszor kifejezetten dinamikus felvételek születtek. Ez tipikusan a világzene dimenziója.

Amit Langeland produkál a Wolf Rune-n, az más. Ő réved, tűnődik, emlékezik, visszaviszi hallgatóját a zene ősi rétegein túl is, egyenesen a teremtés szent pillanatáig. Erről árulkodnak a lemez dalszövegeinek angol fordításai is. Nemesen egyszerű, minden komplikációt kerülő zenéről van szó, amelyben Langeland önmagát kíséri hangszerén, a leírás szerint itt öthúros, tizenöt húros és harminckilenc húros kanteléken játszik. Határozott, de mégsem erőszakos és tolakodó hangja van ennek az instrumentumnak. Emberfia meg nem mondja, hogy Langeland mikor játszik „megírt”, illetve memorizált, azaz kötött passzusokat az elhangzó kompozíciókban, és mikor rögtönöz. Kell, hogy rögtönözzön, mert a folkban, de még úgymond annál előbb, a prehisztorikus idők zenei világában is perdöntő szerepe lehetett a rögtönzésnek. Sőt, a zene nyilván maga volt a rögtönzés, azzal együtt, hogy néhány tetszetősebb forma, dallamtöredék megragadt az énekesek vagy a hangszeresek memóriájában, és ezek aztán mindig ugyanannak a történetnek, balladának, fohásznak az előadásában bukkantak fel újra és újra.

Kevés olyan lemez van, amely olyan módon tisztítja meg a hallgató tudatát, és talán a tudatalattiját is, mint a Wolf Rune. Ez a zene az a tisztaság, az az egyértelműség, a teremtésnek az a fennkölt és megkérdőjelezhetetlen hatalma, amit a borító is sugall. Teljes az összhang a kép, Sinikka Langeland éneke és a kantele finoman csengő hangja között.

ECM, 2021

1. MOOSE RUNE
2. POLSDANCE FROM FINNSKOGEN
3. ROW MY OCEAN
4. KANTELE PRAYER I
5. THE EYE OF THE BLUE WHALE
6. WHEN I WAS THE FOREST
7. KANTELE PRAYER II
8. WINTER RUNE
9. DON'T COME TO ME WITH THE ENTIRE TRUTH
10. THE GIRL IN THE HEADLANDS
11. I SEE YOUR LIGHT
12. WOLF RUNE

Közreműködik: 

Sinikka Langeland  - ének, Kantele