Sonny Rollinsszal készített interjújával emlékezünk Pallai Péterre

A fiatal magyar jazz-zenészek a tanuló fázisban mindent elkövetnek, hogy utánozzák bálványaikat, de eljön az idő, amikor éppoly elszántan és nagyon tudatosan törekszenek arra, hogy ne hangozzanak úgy, mint a példaképek. Egy tizenéves szaxofonos mondta nekem, hogy pontosan ezért már egyáltalán nem hallgatja Michael Brecker zenéjét. Ön is átesett ezen pályája elején?  

Sonny Rollins: Nem. Én soha nem próbáltam nem odafigyelni másokra. Ez nem volt része az én tanulási folyamatomnak. Más idők jártak akkoriban. Nagyon sok zenész játékát követtem figyelemmel, és ebből tudatosan senkit sem zártam ki.

Fiatal zenészként a negyvenes évek második felében tudatosan törekedett saját jellegzetes hangzásának és frazírjának kialakítására, vagy az menet közben alakult? 

Sonny Rollins: Fiatal koromban nem törekedtem egyéni hangzás kialakítására. Egyszerűen kialakult a saját hangzásom. Ez a jazz improvizatív természetéből fakadt, nem pedig egy tudatos erőfeszítés eredménye volt.

Valószínűleg eleve elrendeltetett, hogy ön zenész lesz. De gondolkodott-e valaha is azon, milyen zenei utat járt volna be, ha nem Harlemben nő fel?

Sonny Rollins: Sok szempontból szerencsés, hogy Harlemben születtem, és éppen abban a korszakban. A nagy zongorista, Fats Waller az elsők között volt, akit ott hallhattam. Gyakran jártam templomba, ahová a nagymamám vitt magával. Ott a jazzhez sok szállal kötődő gospel stílusban énekeltek és játszottak. Az egész környéket áthatotta az élő jazz, a fekete muzsika szelleme. Louis Jordan és Coleman Hawkins volt a bálványom. Alapjában véve már 7-8 éves koromban tudtam, hogy jazz-zenész leszek és semmi más.

Elképzelhető, hogy a kritikusok részéről manapság túl nagy nyomás nehezedik a fiatal zenészekre, hogy túl korán tanúsítsanak „eredetiséget”? 

Sonny Rollins: Egy teljes délutánt tudnék eltölteni azzal, hogy a kritikusokat kritizáljam, de gondolom, rájuk is szükség van. Egyébként nem hinném, hogy ilyen nyomásról van szó. A muzsikusoknak meg kell legyen az elkötelezettségük az iránt, amit játszanak, tekintet nélkül arra, hogy mit mondanak róluk, és tekintet nélkül arra, hogy elfogadottá válnak, avagy sem. Bízniuk kell benne, hogy a játékuk eléggé markáns lesz ahhoz, hogy kiállja a kritika próbáját, és hogy a piacon is kuriózumként tudjon megjelenni.

A negyvenes-ötvenes években gyakran kellett táncoló közönségnek is játszania, hiszen a jazz régebben táncolható műfaj volt. Manapság a legtöbb jazzklubban rossz szemmel néznek arra, aki táncolni kezd. Tiszteletlenségnek tartaná, ha bizonyos számokra az ön koncertjén a közönség táncba kezdene?

Sonny Rollins: Boldoggá tenne, mert imádom, ha az emberek táncolnak. Egyáltalán nem vélném oda nem valónak vagy udvariatlannak. Történetesen nemrég adtam jótékony célú koncertet egy vacsoraközönség előtt egy kórház javára, egy kisebb helyiségben a környékünkön. Tehát nem egy szokásos koncertteremben. Az emberek táncoltak, én pedig tényleg nagyon jól éreztem magam, mert a pályám elején megszoktam, hogy táncoló közönségnek játszom. Ha az ember hallgatni akarja a muzsikát, akkor hallgassa. Ha táncolni akar rá, akkor táncoljon.

A zenéjéből gyakran kiérezhetők a karibi gyökerek. Ez egyedül annak köszönhető, hogy szeretett édesanyja a Karib-szigetekről származott, vagy talált valamit a calypsóban, amely az anyai örökségtől teljesen függetlenül is megmozgatta?

Sonny Rollins: Édesanyám gyakran vitt olyan helyekre, ahol calypsót játszottak, és volt egy csomó calypso-lemeze is. Tehát nem csak örökség: sok különböző helyen hallottam, és már nagyon fiatalon belém ivódott.

Az improvizáció alapjául gyakran választott olyan melódiákat, amelyekhez más jazz-zenészek ritkán vagy egyáltalán nem nyúltak volna hozzá. Gondolok itt a „There’s No Business Like Show Business” című dalra a Worktime albumon, vagy valamivel később Irving Berlin slágerére, a „Count Your Blessings”-re.  Hogy akadt rá ezekre a dalokra? És miért döntött úgy, hogy megjazzesíti őket? 

Sonny Rollins: Gyerekkoromban, a harmincas–negyvenes években rengeteget jártam moziba. A film és a rádió volt akkor az egyik fő szórakozás. Sok zenés filmet is játszottak, a rádióban pedig gyakran lehetett jazzt hallani, s mindkét forrásból jöttek a „Nagy amerikai daloskönyv” számai, amelyeket ma standardeknek hívunk. Iszonyatos mennyiségű melódia ragadt meg a fejemben. Néhány ilyen szám esetében később rájöttem, hogy kiváló alapot szolgáltatnak a rögtönzés általam művelt válfajára.

Gunther Schuller „tematikus improvizáció”-nak nevezte az  ön rögtönzési módszerét. Vagyis az ugródeszkát az improvizációhoz nem az akkordmenetre alapuló rögtönzés, hanem maga a téma, a melódia variálása szolgáltatta.  Ez hogy alakult ki? 

Sonny Rollins: Ennek a kialakulása az előző kérdésre adott válaszomhoz köthető. Imádom a dallamokat, a belső hallásom kifejezetten melodikus. Harmóniákban is gondolkodom, de a rögtönzésem kimondottan a melódián alapul. Lehet harmonikusan is improvizálni, vertikálisan, ahogy mondják. Én inkább lineárisan játszom, ami se nem jobb, se nem rosszabb, mint bármely más megközelítés. Mint mondtam, gyerekkoromban beleszerettem a dalokba, és mivel nem zongoráztam, mindig a dallamokra koncentráltam, játszottam ugyan harmóniákat is, de azok a dallamokból fakadtak számomra.

Ez a játékmód nagyobb kihívást jelentett, több gondolkodást, nagyobb felkészülést, mint a harmonikus rögtönzés? 

Sonny Rollins: Sajnos meg kell mondanom, miután oly sok játékmód létezik, számomra ez volt a legkönnyebb, a legegyszerűbb módja az önkifejezésnek. Az akkordmenetre történő rögtönzés ennél sokkal technikásabb módszer, amit külön meg kellett tanulnom, amikor játszani kezdtem. A melódiák viszont a fejemben voltak. Minél bonyolultabbá vált a jazz, annál fáradságosabb lett a harmóniai rögtönzés.

Saját szólóiba gyakran humorosan sző bele passzusokat más dalokból. Ilyenkor ön tudatosan és szándékosan humoros? Egyáltalán lehet szó humorról, amikor az ember játszik? Az ön játékmódja intenzív összpontosítást igényel, ugyanakkor hallatszik, hogy szórakoztatja a játék. Megfér egymással a humor és a koncentráció?

Sonny Rollins: (nevet) Hogy is magyarázzam ezt?... Amikor koncentrál valamire az ember, általában lemegy a tudatalatti szintjére. Az improvizálás feltétele, hogy a muzsikus elsajátítsa az alapokat, biztosan megtanulja nemcsak a dallamot, hanem annak a harmóniáit is, aztán amikor rögtönözni kezd, minderről meg kell feledkezzen, és hagynia kell, hogy a tudatalattija kerekedjék felül. Ekkor jön az improvizáció. Az én lényem, személyiségem alapjában véve humoros, és talán ez tör utat rögtönzés közben a tudatalattimból. Mégis azt kell mondanom, a zenei humor gyakrabban tudatos, mint tudatalatti. Őszintén szólva, még soha nem gondolkodtam erről.

Egyszer azt mondta, jó dolog, ha az ember mérgesen lép a pódiumra, mert az jót tesz a zenének. Engem például nagyon megfogott a 2001. szeptember 11-i tragédia alkalmából adott koncertjének a hangulata, amelyet persze csak a „Without a Song” című felvételről ismerek. Tudom, hogy autóba ült és maga vezetett több száz kilométert New York poklából, hogy elkészíthesse a felvételt. Akkor mit érzett? Dühös volt?

Sonny Rollins: Nem. Akkor nem dühöt éreztem. Amikor arról beszéltem, milyen mérgesen színpadra lépni, olyasféle eseményekre gondoltam, amelyek az adott pillanatban történtek. Ilyenkor általában közvetlenül a koncert előtt konfrontálódom valakivel, vitába keveredek valamiért röviddel a fellépés előtt. A szeptember 11-i tragédiára én nem dühvel reagáltam, noha nem messze tőlem történt az esemény, és láttam embereket, akiket valóban iszonyatos düh töltött el a sokk hatása alatt. Saját érzéseim ennél sokkal összetettebbek voltak. Sokkhatás alatt álltam én is, mint sokan mások, de nem neveztem volna magamat dühödtnek.

Megértem, hogy miért nem volt dühös szeptember 11. után. Amikor viszont valóban mérges, akkor képes balladát, szerelmes dalt játszani?

Sonny Rollins: A méreg nem lehet akadály. Amikor az ember interpretál egy szerzeményt, a zene felülír mindent. Felülírja a mérget, felülírja a boldogságot. Amikor az ember játszik, akkor a zene kerül fókuszba, ezért ugyanúgy tudok balladát játszani, ha mérges vagyok, ha nem. Noha továbbra is úgy érzem, hogy általában jobban játszom, ha az elején valami felmérgesít.

Az amerikai zenei szakíró és kritikus, Gary Giddins írt önről néhány érdekes mondatot, amit szeretném, ha kommentálna. „Rollinsnak mindössze két szaxofonos jelentett komoly kihívást: John Coltrane egy nagyon rövid ideig és maga Rollins örökkön-örökké. A probléma nem is abban rejlik, hogy Rollins, mint a legtöbb művész, önmagának a legkeményebb kritikusa, hanem abban, hogy a többi kritikus mindent, amit Rollins 1960 óta játszik, állandóan az azt megelőző öt évben általa elért történelmi teljesítményekhez méri.”

Sonny Rollins: Ez valószínűleg így is van. A kritikusok mindig arról az öt évről beszélnek, amikor feltűntem, és nevet szereztem magamnak. Az én természetem olyan, hogy örökké elégedetlen vagyok magammal. Abban az említett öt évben folyamatosan tanultam, így örülök, hogy sikerült rányomnom arra a korszakra a bélyegemet. Vérbeli jazz-zenész vagyok, nem tudom kétszer ugyanazt ugyanúgy eljátszani. Tehát azért kapom ezt a kritikát, mert ma már nem úgy játszom, mint 1960 előtt. De hát nekem állandóan mozog az agyam. Mindig valami újat akarok játszani. Talán nem is újat, hanem jobban akarom magam zeneileg kifejezni. A jazz is olyan, mint az élet. Minden nap más. Egyébként lehet, hogy a kritikusoknak tetszett, amit 1960 előtt játszottam, de én elégedetlen voltam magammal.

Amikor 1959-ben több mint két éven át nem vállalt fellépéseket, nem készített felvételeket, naponta vagy éjjelente egyedül gyakorolt a Williamsburgh hídon. Azért tette, hogy radikálisan  megújítsa a zenéjét?

Sonny Rollins: Nem. Az volt a célom, hogy technikailag tökéletesítsem a játékomat. Egész életemben megszállottan gyakoroltam. Manapság is mindennap gyakorlok. 1959-ben tudtam, hogy többre van szükségem. Felismertem a technikai hiányosságaimat, nagyobb technikai tudásra törekedtem, ezért vonultam vissza a nyilvánosságtól. Ezt sokan azzal magyarázták, hogy akkor jelent meg Ornette Coleman és Coltrane is a színen. Tény, hogy ők akkor tűntek fel, de én nem miattuk gyakoroltam, hanem azért, hogy ki tudjam zeneileg fejezni, ami bennem rejlik. Engem nem az izgatott, hogy más mit játszik, hanem az, hogy én mire vagyok képes. Önmagamat akartam tökéletesíteni. Ennyi az egész.

1967 és 1972 között egyáltalán nem készített felvételt. Miért hagyta ki ezt az öt évet?

Sonny Rollins: 1967-re elegem lett a lemeziparból. Rettenetesen kommersz lett az egész, és a jazz ellen fordult. Általánosságban kiábrándultam a zeneiparból, ahol rendszeresen próbálták megrövidíteni az embert, mint ahogy az valószínűleg ma is történik az iparnak abban a kis hányadában, ami megmaradt. Ez volt az egyik ok. A másik pedig az, hogy egy időre elmentem Indiába jógát tanulni. Ez idő tájt nagyon foglalkoztatott az önművelés lehetősége.

Amikor végül megint visszatért a lemezkészítéshez, egy rövid ideig flörtölt – jobb szó híján – a „fúzióval”. A Harlem Boys nagyon jó példája volt ennek. Mi adta ehhez az ösztönzést?

Sonny Rollins: Számomra semmi problémát nem jelentett ebben a groove-ban játszani, amely nélkülözte a jazz pulzálását. Nagyon eklektikus zenész vagyok. Szeretem a hip-hopot is. Minden műfajban van zene, ami tetszik, és van olyan, ami hidegen hagy. Volt valami ebben a backbeat-es muzsikában, ami tetszett nekem. Nem azért játszottam, mert stílust szerettem volna váltani, hanem azért, mert találtam valami mást is, amivel ki tudtam fejezni magam.

Ha jól tudom, manapság főként nagykoncerteket ad és fesztiválokon játszik. Gondolom a klubokban való rendszeres fellépés már elég fárasztó lehet. Nem hiányzik önnek a klubok intim atmoszférája és a közvetlenebb kapcsolat a közönséggel?

Sonny Rollins: De igen. Hiányzik. Határozottan.

Most, hogy évek óta saját zenekara élén játszik, jóformán változatlan felállásban, ez nem fosztja meg önt a más zenészekkel való aktív művészi kontaktustól? Nem hiányzik, hogy a saját belső körén kívül eső zenészekkel is találkozzon?

Sonny Rollins: Hiányzik, hogy más zenészekkel is összejöjjek, de hadd mondjam el, hogy most már vidéken élek, nem a városban. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy a hangszeremet a hónom alá csapva egyszerűen elmenjek valahová jamelni. Manapság afféle ikon lett belőlem, akivel sokan akarnának játszani, de nekem már nincs módom összeállni velük. Egyszerűen nem fér bele az életembe. Fiatal koromban mindenkivel játszottam. Ma már ez nem megy. Épp ezért nagyon élvezem, ha néha-néha mégis tudok más muzsikusokkal játszani.

Szabadidejében milyen zenét hallgat?

Sonny Rollins: Nem hallgatok zenét.

Hogyhogy? Miért van ez?

Sonny Rollins: (nevet) Nem tudom biztosan, hogy miért van így. Azt hiszem, már húsz éve nem hallgatok zenét. Olyan sok zenét hallottam már az életemben, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már nem akartam többet hallani. Ez nem jelenti azt, hogy ne értékelném, amit mások csinálnak. Természetesen értékelem. Amikor valamilyen fesztiválon módom nyílik más előadókat meghallgatni, mindig örömmel teszem. De tényleg nem tudom, miért nem hallgatok otthon is zenét. Lehet, hogy most már nem akarom, hogy bárki befolyásolja a játékomat.

A saját felvételeit visszahallgatja?

Sonny Rollins: Nem.

Én önt személyesen nem ismerem, de tudok annyit önről, hogy feltételezzem, még mindig vannak törekvései, beteljesületlen álmai. Mik lehetnek ezek?

Sonny Rollins: Tele vagyok ambícióval. A legfontosabb, hogy érvényesen tudjam kifejezni magamat a muzsikámmal, úgy, hogy az engem is kiteljesít, a közönséget is boldoggá teszi, és előreviszi a jazz ügyét.

Miként látja a műfaj jövőjét?

Sonny Rollins: A jazz mindig is erős tényező lesz a világban. Ez a természetéből fakad, mert a jazz a szabadság zenéje. Az emberi szabadságvágyat nem lehet korlátozni. A jazz a rögtönzésre épül, általa az ember azonnal ki tudja fejezni, amit gondol. Hogy merre fog fejlődni a műfaj, nem tudom, mert a zeneiparban most mindent áruvá tesznek. Fogalmam sincs, hogyan, milyen formában fogják eladni; erről elképzelésem sincs, de mivel része az emberi létnek, mindig velünk lesz.

Fotó: 606, Wikipédia