Volna, aki bankigazgatónak nézné. Más híres építésznek, akinek nevét hipermodern irodaházak, szanatóriumok és lakóépületek teszik halhatatlanná. Arra talán egyetlen bámészkodó se gondolna, hogy Európa egyik legjobb klarinétművésze böngészi ott azt a svájci újságot. Pedig sose lehet tudni. Magam is ültem 1983-ban egy padon a Burg parkjában egy énekesnek tanuló lánnyal, előttünk a sétálók tömege. Kérdezi a lány, tudom-e, ki az a sármos idősebb úr, akinek fényképezőgép lóg a nyakából. Fogalmam sincs, válaszolom. Nos, ő Rudolf Schock, a világhírű tenorista, magyarázza a zenei dolgokban tájékozott ifjú hölgy.

         Dudás Lajos nevét nem felhőkarcolók, hanem lemezek és koncertek teszik felejthetetlenné. Több olyan albuma létezik (nekem az épp negyven esztendős Urban Blues és a tizenöt éve felvett, de csak 2016-ban kiadott Brückenschlag ilyen), amelynek a legszűrtebb ízléssel összeválogatott exkluzív, ínyenc igényeket kielégítő lemezgyűjteményben is biztosított helye van. Ezek persze szubjektív választások, mások talán a Nightlightra vagy a Jazz And The Cityre voksolnának, megint mások pedig a Cl-4 klarinétkvartettre, erre a 80-as években aktív, különleges jazz-kamarazenekarra emlékeznek a legszívesebben Lajos pályájáról.

         A klarinétművész karrierjét figyelők alighanem mind tudják, hogy hosszú évekkel ezelőtt a Bódeni-tó partján fekvő Überlingenben telepedett le, s azóta két szerelem határozza meg az életét: a tó és a zene. Úgy is mondhatnánk: két helyen érzi otthon magát a muzsikus: a tó partján és a zenében. Úgy mondják, 1941-ben született (külleme alapján az 1951 sokkal hihetőbb volna), úgyhogy egy ideje azon gondolkodik, befejezi az aktív zenélést, de aztán „utolsó” lemezkiadványát mindig olyan siker övezi, annyit játsszák a rádiók és annyi szép bírálatot kap a nemzetközi jazzsajtóban, hogy mégis visszakozik, újabb fellépéseket vállal, olykor még Magyarországra is elvetődik állandó munkatársával, Philipp van Endert düsseldorfi gitárossal. Dudás zenei elképzeléseinek tökéletesen megfelel ez a kvintettet helyettesítő duó, melyben a gitáros effektjei három másik hangszert – dobot, bőgőt és szintetizátort – is pótolnak.

         A klarinétos tehát időnként búcsúhangulatba ringatja magát, érzésem szerint ezt az atmoszférát közvetíti új lemeze, a The Lake And The Music alkonyi borítóképe is. „Abendlich strahlt der Sonne Auge” – mondja a tasakon látható fotó. A tíz számból álló gyűjtemény azonban rácáfol e Dämmerung-érzésre. Dudás nem az introvertált, a reflektorok elől szégyenlősen a sarokba húzódó zenészek egyike. Nem tagadja, szívesen hallgatja régebbi lemezeit, mert ma is örömét leli a legtöbb előadásában, még akkor is, ha jelenleg épp másként játszana egy-két részletet. Élvezi hangzó életművét, de a mindenkori munkatársai játékát is. Ezért aztán szívesen állít össze antológiákat régi nagylemezei és cédéi anyagaiból. Sose nevezi e gyűjteményeket „best of”-nak, mert ez a könnyűzenében és jazzben meghonosodott kifejezés mindegyik efféle kiadványára igaz lehet. A Some Great Songs két különállóan megjelent része épp annyira „legjobb”, mint a mostani válogatás. Ettől persze még lehetne elmúláshangulata a lemeznek, de annyi vidámság, furfang és fiatalos ötlet járja át az interpretációkat, hogy aligha érzékeljük rajtuk a búcsúintés gesztusát.

         Milyen elégedettséget érezhet egy előadóművész, aki ennyi saját best songs közül válogathat!

         A felcsendülő trackek magját egy trió (Dudás, Endert és Kurt Billker dobos) képezi, hozzájuk csatlakoznak alkalmi vendégek – bőgősök, ütősök, illetve egy-egy német szólista egyéb hangszereken (Karl Berger és Gerd Dudek). Nemzetközi stáb egyetlen amerikai résztvevővel (Leonard Jones), aki viszont igen jó ajánlólevelekkel szolgálhat. A chicagói bőgős 1964-ben megismerkedett Muhal Richard Abrams zongorista guruval, az Experimental Band vezetőjével, és 1965 júniusában belépett az akkor még csak egy hónapja létezett AACM-be. Valaha a Chicago Symphony Orchestra bőgősétől tanulta a mesterséget, úgyhogy nagyszerűen alkalmazkodik a legkülönbözőbb stílusokhoz.

         A mostani gyűjteményben megtalálható Dudás Lajos több állandó repertoárdarabja (pl. Seress Rezső örökzöldje, a Gloomy Sunday), valamint egy sor standard darab, mely megannyi jazzantológia szerves része (a Sweet Georgia Brown-tól az A Foggy Day-ig), de ott vannak elrejtve a jól ismert melódiák között a klarinétos szubjektív választásai is, Zoller Attila és Tommy Vig egy-egy szerzeménye, két olyan, szintén külföldre szakadt magyar jazzmuzsikus kompozíciója, akikről bízvást állítható, hogy Dudás és nemzetközi zenekarai szintjén zenéltek és komponáltak.

         A makulátlan technika, a szellemes újítások a feldolgozásokban, az előadások dinamizmusa mind olyan jellegzetessége ennek a válogatásnak, amelyről nem kell sokat beszélni, hiszen rengeteg kritikus rávilágított már angol, német és magyar nyelvű szaklapokban. Dudásnak különös érzéke van ahhoz, hogy a standard jazzrepertoárt is frissen tartsa, például izgalmasan új ütemrendben valósítsa meg. E zenék barátai között bajosan képzelhető el bárki, akit ne ragadna meg valamelyik furfangosan tolmácsolt evergreen, vagy, mondjuk, Sonny Rollins és Horace Silver egy-egy szerzeményének szellemes újraértelmezése.

         Dudás különböző európai kiszenekarai kétharmad részben amerikai zenét játszanak e válogatáson, mégis jól érzékelhető az előadások európaisága. Ezt dicséretként mondom. A klarinétos zenei nyelve mindvégig európai maradt. Arra már fiatalon ráébredt, hogy a nagy amerikai swingklarinétosok nyomába szegődni nem érdemes. Saját világot teremtett, melyben alkalmasint Bach, Bartók vagy Webern is helyet kapott, akárcsak egy-egy kelet-európai népi táncdallam. A muzsikus az avantgarde és a freejazz-hatások alól se akarta kivonni magát, így annyiféle ihletforrás találkozik előadásaiban, hogy zenéjének főszólamát nehéz volna megnevezni. A Brückenschlag Webernhez írt intermezzói épp annyira tükrözik művészi szemléletét, mint a The Lake And The Music jellemzően 3-6 perces darabjai.

         Roppant gazdag életműve (felnőtt korának szinte minden egyes évére jut egy-egy album) már rég monográfiát érdemelt volna. Könnyen lehet, hogy ezt a munkát egy német kutató írja majd meg. Bízzunk benne, hogy ez esetben akad majd egy vállalkozó magyar könyvkiadó és egy értő műfordító, aki gondoskodik róla, hogy az újabb magyar zenehallgató generációk is megismerkedhessenek ezzel a kivételes zenei œuvre-rel.

 Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban; Deseő Csaba, Dudás Lajos, Máté J. György

Fotó: Reiner Jäckle, Máté J. György, Somogyvári Péter

JazzSick Records, 2020

1. The Lady is a Tramp
2. Sweet Georgia Brown
3. A Thousand Dreams
4. Gloomy Sunday
5. Out of Nowhere
6. All of Me
7. A Foggy Day
8. Filthy McNasty
9. St. Thomas
10. But I…?

Közreműködnek:

Dudás Lajos - klarinét
Philipp van Endert  - gitár
Kurt Billker – dob
Szudy János  /  Jochen Büttner – percussion
Gerd Dudek – szaxofon, fuvola
Karl Berger – vibrafon
Leonard Jones / Vitold Rek / Martin Gjakonovski – bőgő

További információ: https://www.el-dudas.de/