Ray Brown: „A jazz teljes életforma” – interjú a száz éve született bőgőssel
Ray Brown bőgős. Ő a bőgős. Ennek elégnek kellene lennie. Elég is. Megtiszteltetés bemutatni egy olyan muzsikust, aki bőgősök nemzedékeire hatott – vágatlanul, a saját szavaival.
Ray Brown száz éve, 1926. október 13-án született. A Fred Jungnak adott beszélgetésben pályája kezdetét idézi fel: pittsburghi helyi zenekarokból indult, majd Buffalo, egy big band, végül Dizzy Gillespie és Charlie Parker együttese következett. A fiatal bőgősnek már az is felfoghatatlan élmény volt, hogy egy teremben játszhatott Gillespie-vel és Parkerrel; Bud Powellt pedig teljes, saját hangú muzsikusnak hallotta köztük.
Brown a Jazz at the Philharmonic turnéit a zene és az utazás nagy lehetőségének tekintette. Az Oscar Peterson Trióban töltött másfél évtizedről azt mondja: Peterson igényes, nehéz zenéje fegyelemre és gyakorlásra kényszerítette őket. Amikor saját triójához írt, Duke Ellingtontól tanulta meg, hogy a zenészek adottságait kell felismerni, és úgy komponálni, hogy azok a lehető legjobban érvényesüljenek.
A beszélgetésben Milt Jacksonról, Gene Harrisről és Benny Greenről is meleg szavakkal beszél. Énekes kísérőjeként a figyelmet, a tiszta intonációt, a repertoár és a dalszövegek ismeretét tartja alapvetőnek. A fiatal bőgősök közül John Claytont és Christian McBride-ot emeli ki, akikkel a Superbass formációban is játszott.
Arra a kérdésre, mit jelent számára a jazz, Brown így felel: nem egyszerűen szó vagy műfaj, hanem teljes életforma; olyan erő, amelyet érezni és élni kell. Szerinte a zenét nem a pénzért, hanem a lehető legjobban kell szeretni és művelni.
A fordítás AI segítségével készült.
Fotó: MagyarJazz archívum
