A trió formációban rejlő lehetőségeket továbbfejlesztő KCB Collective 2012-ben alakult, a kollektíva legfiatalabb tagja, az 1974-ben Koppenhágában született szaxofonos, Benjamin Koppel kezdeményezésére. 2015 májusában "The Koppel Colley Blade Collective" címmel meg is jelent első CD-jük, de mivel mindhárman napjaink legkeresettebb, legsokoldalúbb jazz-zenészei közé tartoznak, a közös project, ahogy a Trio Midnight hazai példája is mutatja, sokszor háttérbe szorul. Útjaik szerteágaztak, de a barátság maradt, így a hosszabb-rövidebb szünetek ellenére mikor ismét összeállnak, ahogy idei európai turnéjukon is, ott tudják folytatni, ahol abbahagyták.   

Benjamin Koppel nemzedékének egyik legtöbbet díjazott zenésze, 2011-ben Franciaországban a Chevalier de L'Ordre des Arts et des Lettres művészeti-díj átadásakor még lovaggá is ütötték, ennek ellenére a hármas legkevésbé ismert tagja. A klasszikustól a jazzen át a pop műfajig több méltán híres muzsikust adó lengyel-zsidó felmenőkkel rendelkező zenészcsaládban született szaxofonos a híres dán klasszikus zeneszerző, Herman D. Koppel unokájaként, és a legnagyobb dán beatzenészként ismert Anders Koppel fiaként, már gyerekkorában megismerte a zene sokszínűségét. Ebből a gazdag örökségből merített eddigi munkássága során, ma már több mint ötven lemezfelvétellel a jazz, soul, pop és klasszikus zenében nemzetközi szinten is nyomot hagyva maga mögött. A fiatal zenészek külföldi tanulmányait finanszírozó Jacob Gade-ösztöndíjnak köszönhetően New Yorkba költözött, ahol a kubai szaxofonos, Paquito D'Rivera tökéletesítette technikáját. Többek között olyan sztárok koncertjein és felvételein játszott, mint Phil Woods, Kenny Werner, Jim Hall, Joe Lovano, Randy Brecker, Miroslav Vitous, és persze Palle Danielsson, no és Németh Feri, de emellett szólistaként számos szimfonikus zenekarral is fellépett. 2014-ben, a Budapest Jazz Club és a koppenhágai The Standard klubközi VIKING-MAGYAR mini-fesztiválján pedig Szőke Niki vegyes csapatában játszott.

A trió rangidőse, az 1963-ban született Scott Colley, a Jim Hall, majd a Donny McCaslin Trio bőgőseként is járt már Budapesten, de pályafutását nem feltétlenül ezért kísérte nagyobb figyelem hazánkban. Colley 11 évesen kezdett basszusgitározni, a középiskola elvégzése után ösztöndíjat kapott a California Institute for the Arts-ba, közben szorgalmasan Charlie Haden, és a Los Angeles-i Filharmonikusok bőgőse, Fred Tinsley magánóráira járt. 1986-ban tűnt fel Carmen McRae turnéin és lemezein, rá két évre diplomázott, és ahogy jazz-zenészek életrajzaiban sokszor olvasható, New Yorkba költözött. Itt aztán gőzerővel robbant be karrierje, saját formációi mellett közreműködött Chris Potter, Andrew Hill, David Binney, Antonio Sanchez, Joshua Redman, Pat Metheny, Abbey Lincoln a jazz történetében mérföldkőként jegyzett lemezein, és még sorolhatnám a végtelenségig a jazz meghatározó művészeinek névsorát, de talán ennyi is elég meggyőzően illusztrálja, hogy Scott Colley kétségkívül a világ bőgős elitjében is a legkeresettebbek közé tartozik.

Brian Blade igazán jó évadot zárt, a világ legrangosabb jazz magazinja, a Down Beat szokásos szavazásain mind a kritikusok, mind az olvasók őt választották az év dobosának. Blade is többször fellépett már fővárosunkban, például 2017-ben a MOM Sportban ugyancsak a GetCloser szervezésében, Chick Corea Grammy-díjas „Trilogy” lemezének bemutatóján. Még abban az évben visszatért a BJC-be is, ahol a Wayne Shorter ritmusszekciójában több évtizede együtt játszó Danilo Pérez, John Patitucci, és Brian Blade hármas „Children of the Light” trió néven azonos című lemezét mutatta be. Az 1970-ben Louisana államban született, többek között Kenny Garrett, Joshua Redman, Mark Turner, Brad Mehldau zenekarában játszó dobos rendkívül sokszínű, kategóriákon átnyúló pályafutása lemezekről is világszerte nyomon követhető a mai napig, és ezek a lemezek minden komoly gyűjteményben kötelező daraboknak számítanak. Saját, Fellowship nevű zenekara is figyelemre méltó sikereket ért el, 2009-ben pedig a „Mama Rosa” című albumán nagyanyjának és családjának szentelt dalokkal énekes-dalszerzőként is megmutatta tehetségét. Nem véletlen, hogy a kritikusok által a XXI. század egyik legfontosabb dobosának aposztrofált Brian Blade hazai dobos körökben is etalonnak számít.

Ennek bizonyságaként elég volt a koncert előtt az első sor jobb oldalára egy pillantást vetni. Csízi Lászlót, Varga Bendegúzt, Richter Ambrust és Kalmár Zoltánt az orrot és szájat eltakaró maszkban is felismertem, mind a nézőtér jobb oldalán foglaltak helyet. A magyarázat egyszerű, Blade felszerelése a színpad rendezői jobb oldalán lett felállítva, így a nézőtérről innen lehetett legjobban megfigyelni bravúros játékát, és ahogy kreativitása tökéletesen ötvöződik Scott Colley improvizációival. Érdemes is volt minden mozdulatát lesni, mert ugyan láttam néhány zseniális dobost már, de ilyen finom eleganciával előadott laza virtuóz játékot még alig.

Azért a témákat sorozatban kínáló dán Benjamin Koppel amerikai sound-ja is figyelmet érdemelt. Sportnyelven írva, a teniszből ismert magas röptéket kínált, melyekből élvezetes labdamenetek alakultak ki, még végül a poént többnyire Blade ütötte be. A zenei dialógusok ritmusa elképesztő rétegeket bontott ki, melyekben a kortárs és free elemek ugyanúgy fellelhetőek voltak, mint a fősodor bop tradíciói. Bár a trió hangzása többször is Ornette Coleman legendás, 1965-ös stockholmi koncertjét idézte fel bennem, ráadásul az altszaxofon, bőgő, dob felállás is megegyezett, de vitathatatlanul friss, kortárs zenét hallhattunk. Napjaink jazz-zenéjében minden ágazat kellő súllyal, egyenrangúan képviseli magát, így a jazz rengeteg zenei válaszra irányuló soha véget nem érő keresése, és az erre adott különböző válaszok megtalálása az ő zenéjükben is megmutatkozott.

Mindhárom zenész kompozícióiból kaptunk ízelítőt, a műveket pedig Koppel, Colley és Blade az összjátékot és a közös zenei párbeszédet új szintre emelve kötötte össze. Zenéjük eljutott a közönséghez, és a tapsoknak engedve egy ráadás után inthettek búcsút.  

A szünet után az immár egy évtizede a világ legjobb trombitásai között számon tartott Ambrose Akinmusire első budapesti koncertje következett. Ő is, mint Blade, idén a Down Beat kritikusi, és olvasói szavazásán egyaránt hangszere kategóriájában a legtöbb szavazatot kapta. Kvartettjének törzstagjai közül a turnéra végül csak a bőgős, Harish Raghavan tartott vele, a zongorista Sam Harris helyett eredetileg Fabian Almazan került volna az utazó csapatba, de végül Micah Thomas érkezett Európába, a dobos Justin Brown helyét pedig Kweku Sumbry vette át.

A kaliforniai Oaklandben 1982-ben született Akinmusire nevének kiejtése szülőföldjén is nehézséget okozhatott, mivel saját honlapján is fontosnak tartotta fonetikusan leírni a helyes hangzást, amit ide is másolok, lehet gyakorolni: (pronounced ah-kin-MOO-sir-ee). Neve mindenesetre akár hibásan ejtve is egyre többször került szóba jazzkörökben. Már elég fiatalon, a Berkeley High School Jazz Ensemble trombitásaként felkeltette az iskolában workshopot vezető Steve Coleman figyelmét, aki egyből meghívta Five Elements zenekara soron következő európai turnéjára. A korán jött sikerei ellenére nem hagyta abba a tanulást, a nyugati partra költözve mesterképzést kapott a Dél-Kaliforniai Egyetemen, majd a Los Angeles-i Thelonious Monk intézetben folytatta tanulmányait. 2007-ben Akinmusire megnyerte a Thelonious Monk Nemzetközi Jazzversenyt és a Carmine Caruso Nemzetközi Jazz Trombita szólóversenyt, a világ két legrangosabb jazzversenyét. Ugyanebben az évben, 25 éves korában megjelent első, „Prelude to Cora” című lemeze is.

Visszaköltözött New Yorkba, és fellépett Vijay Iyer, Aaron Parks, Esperanza Spalding és Jason Moran koncertjein, ekkor került Bruce Lundvall , a Blue Note Records akkori elnöke látókörébe is. Akinmusire a „When the Heart Emerges Glistening” albummal 2011-ben debütált a Blue Note kiadónál, amelyet aztán a máig legfrissebb, tavaly megjelent „On the Tender Spot of Every Calloused Moment” lemezt is beszámítva, négy követett, és gondolom, az ezen a koncerten körvonalazódott hatodik is a patinás kiadó gondozásában fog megjelenni. Az új paradigmákat folyamatosan kereső Akinmusire kvartettjével nem kizárt, hogy pár régebbi szerzeményét is játszotta újragondolva, de az egészet nézve egy új, több tételből álló kortárs zeneművet hallhattunk, a jazz nyelvén megszólaltatva. Ehhez a koncepcióhoz remekül illeszkedett a veterán Harish Raghavan mellett a két „újonc”, a híres Juilliard művészeti egyetemen tavaly Master of Music fokozatot kapott Micah Thomas, és a New School for Jazz and Contemporary Music egyetemen diplomázott multi-ütőhangszeres, Kweku Sumbry. Azért egyikük sem nyeretlen kétévesként csatlakozott Akinmusire zenekarához, mindketten játszottak az új szaxofonos csillag, Immanuel Wilkins „Omega” című lemezén, amelyről honlapunkon is megjelent ajánló. Thomas-t Aaron Parks generációja egyik legizgalmasabb zenészének tartja, Fred Hersch pedig megjegyezte játékáról, „minden eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy jelentős mértékben hozzájáruljon a jazz-zongora világához." Sumbry dobolásáról nem találtam ilyen méltatásokat, de minden szónál többet mond, hogy 21 évesen már Kenny Garrett, Joe Sanders, Cyrus Chestnut, Reggie Workman, Jason Moran formációiban játszott, és persze az is, hogy a dobos különítmény figyelve technikáját, maradt a jobb szélen. Sumbry dobolása nemcsak a szakmát nyűgözte le, egyöntetű vélemény volt, Blade után egy újabb zsenit láthattunk. Thomas nyugtalanul ötletes és futurisztikus játéka is mély nyomot hagyott, káprázatos szólóját nagy tapssal fogadta a közönség. A kvartett motorja, az indiai származású, chicagói születésű, New Yorkban élő Harish Raghavan is igazolta, nem véletlenül került annak idején a Thelonious Monk Nemzetközi Jazzverseny elődöntőjébe. A hindu mitológiában a főbb istenségek hangszerének tartott ütős hangszeren, a mridangamon kezdett játszani, és csak 16 évesen fordult a húrok felé. Kivételes ütemérzéke valószínűleg ebből ered, de megcsodálhattuk mesterien felépített szólóit is. Természetesen, mint mindig, ezúttal is a szólók kapták a legnagyobb tapsot, ám ezen a koncerten a zenéé lett a főszerep, a négy muzsikus virtuozitása mindvégig a zenét szolgálta.

Akinmusire az őt körülvevő világból, klasszikus és más műfajokból, az életből szűrt inspirációkat mesteri módon szőtte kompozícióiba, amelyek olykor költőien kecsesek, olykor pedig merészek és kíméletlenek voltak.

A MOM nézőterének sajnos csak egyharmada töltődött meg. Annak ellenére, hogy Akinmusire zenéje már csak változatossága miatt sem sorolható kategóriákba, neve mellett a legtöbb szaklapban, ismertetőben ott szerepel az „avantgárd” jelző. Ez a jazz közönség töredékének jelent vonzerőt, a többséget taszítja, fél tőle.

Az ismeretlen újtól való félelem ellen legjobb módszer a megismerés.

Ma már a világhálón számos lehetőség adott zenék hallgatására. Igaz, nem mindegyik ad könnyű mulatságot első hallásra, de kellő nyitottsággal befogadhatjuk ezeket a műveket, és rádöbbenhetünk, nem volt mitől félni. A kvartett végül a kis létszámú, de annál lelkesebb közönségnek köszönhetően egy ráadással búcsúzhatott első budapesti koncertjén.

 A koncert beharangozójában olvashattuk: „Azt mondani, hogy Ambrose Akinmusire a generációja egyik legizgalmasabb trombitása, alulértékelés. Ambrose Akinmusire nemcsak kiemelkedő hangszeres, hanem a zenéről koncepcionálisan gondolkodó, kísérletező muzsikus.” A koncert után erről mindannyian meggyőződtünk.

Úgy indultunk haza, hogy a GetCloser jazzfesztivál záróeseményén, Jan Garbarek és Trilok Gurtu Kongresszusi Központba tervezett koncertjén találkozunk. A koronavírus azonban újra támad, a korlátozó intézkedések újra szigorodtak, így a koncert elmaradt. Az eddig is csodálatos koncertélményeket adott idei fesztiválnak vége, de az ebben az évben esedékes GetCloser koncertek továbbra is szerepelnek a MOM műsorkínálatában. Reménykedjünk!

MoMKult, GetCloser, 2021. november 16

Fotó: Somogyvári Péter