Ez a munka már több mint két éve elkezdődött, feljegyzéseim (és olykor beszámolóim) szerint 2017. május 26-án, a – sokak szerint legnagyobb jazzlemez – Miles Davis „Kind of Blue” c. albumának „reinkarnációjával”. De még ugyanabban az évben John Coltrane egyetlen Blue Note albuma, a „Blue Train” is sorra került szeptember 28-án. Aztán a tavalyi  évben – többek között – olyan remekművek hangzottak el, mint Davis „Birth of the Cool”, Art Blakey „Caravan”, vagy Wayne Shorter „Speak No Evil” c. albumai, az idén pedig Gerry Mulligan „Reunion with Chet Baker”, Thelonious Monk Monk’s Music és Miles Davis „Seven Steps to Heaven” c. albumai. Nos, ilyen előzmények után rendkívüli várakozással ültünk be ezen a péntek estén az Opus kellemes zeneélvezetet biztosító klubtermébe, hogy néhány méter távolságból lehessünk tanúi John Coltrane kolosszális életművéből is kiemelkedő lemezének az „A Love Supreme”-nek felidézésében.  És már itt elmondhatom, hogy mivel az évtizedekkel ezelőtti nagylemezek időbeli terjedelme valahol a ¾ óra körül volt, a MAO kisegyüttesek minden alkalommal úgy készülnek, hogy a második szettet is az azon az estén megidézett jazzikon munkásságának szentelik. Nem volt ez most sem másképpen.

A ritmusszekció minden alkalommal azonos a MAO big band triójával: azaz Cseke Gábor (zongora), Bögöthy Ádám (bőgő) ás Csízi László (dob). Ehhez jönnek aztán „szükség szerint” a fúvósok, olykor még három-négy is, de többnyire a modern jazz leggyakoribb kvintett formációja, amelyben trombita és a szaxofon-család valamelyik tagja foglal helyet. A trombitás/szárnykürtös persze Fekete-Kovács Kornél, aki tegnap – érdekes módon – elsősorban a szárnykürtöt használta. De az első félidőben nem is játszott, hiszen a bemutatandó lemezt a klasszikus Coltrane Quartet adta elő: John Coltrane tenorszaxofon, McCoy Tyner zongora, Jimmy Garrison bőgő és Elvin Jones dob. A második részben aztán a kvintett játszott Coltrane szerzeményeiből, elsősorban is a Blue Train c. lemez repertoárjából. (A címadó Blue Train, a Moment’s Notice és a Locomotion hangzott el.) Hallhattuk még az ugyancsak hihetetlenül népszerű Coltrane-standard-et, az „Impressions”-t is.

Meglepetés volt, hogy az eredetileg meghirdetett „szereposztásban” éppen a főszereplő személyében volt változás, azaz Ávéd János helyett az ifjú generáció egyik talán kevésbé „sztárolt”, de annál kiemelkedőbb tenorszaxofonosa, Molnár Sándor kapta Coltrane „szerepét”. És szögezzük le, zseniálisan „alakította”. Erőteljes, szenvedélyes játéka, coltrane-i soundja hitelesen idézte meg a „jazz messiásának” szárnyalását.

Coltrane műve egyébként négy tételből álló, elmélyülten spirituális szvit, első tétele (Acknowledgement)  szabad, modális improvizációból,  a második (Resolution) nyolcütemes periodizálásból, a harmadik (Pursuance) blues-sémából, a negyedik (Psalm) pedig kötött modalitásból épül fel. Coltrane transzcendentális hitvallása, amelyhez szöveget is írt, a hála kifejezése és annak elismerése, hogy a tehetség egy felsőbb erő ajándéka.  

1964. december 9-én rögzítették az Impulse! kiadó számára Rudy Van Gelder legendás stúdiójában. A lemez óriási visszhangot váltott ki, 1965. április 8-ai számában a Down Beat jazzmagazin kritikusa, Don DeMicheal öt csillaggal jutalmazta és a megszokottnál is hosszabb terjedelemben elemezte a lemezt, amelyben megállapította, hogy ez a kiemelkedő album Coltrane eddigi tevékenységének megkoronázása. Természetesen az év legjobb lemezének választották, Coltrane pedig megkapta az év muzsikusa címet, valamint a Hall of Fame-ben, a jazzmuzsikusok panteonjában Lester Young és Coleman Hawkins mellett ő lett a harmadik tenorszaxofonos, aki ide bekerült.

A MAO-négyes abszolút átérezte és játékában visszaadta a spirituális dimenziók felfedezésének azt az igényét, amelyet a mű sodró lendületű tételeinek hosszú rögtönzései és az extázisig fokozott ritmizáció segítségével valósít meg. Ebben kulcsszerepe volt a Bögöthy Ádám-Csízi László tandemnek. Cseke Gábor briliáns zongorajátéka mindkét félidőben olyan magasságokba röpített minket, amelyeket a fiatal McCoy Tyner idejében fedeztünk fel először. (Nem véletlen, hogy Kornél is lehunyt szemmel, mélyen átélve hallgatta.)

Fekete-Kovács Kornél játékát ezúttal – a dolog természetéből adódóan – csak a második félidőben élvezhettük, amikor Trane olyan felvételeit idézték, amelyben rézfúvós(ok) is játszottak. A „Blue Train” és az album többi száma ugyan szextett formában került lemezre, de a harsona (Curtis Fuller) hiányában is lenyűgözően hangzott. Ezekben a számokban Lee Morgan-t „helyettesítette” Kornél.

Végül egy „szolgálati közlemény”: a nyár végén folytatódik a MAO „Legendás jazzalbumok” sorozata. Ismét egy kiemelkedő fontosságú nagylemez kerül sorra, a Freddie Hubbard fényes karrierjét elindító „Ready for Freddie” c. korong. Ezen a „stáblista” a következő volt: Freddie Hubbard trombita, Bernard McKinney euphonium (a tuba tenor változata), Wayne Shorter tenorszaxofon, McCoy Tyner zongora, Art Davis bőgő és Elvin Jones dob.

Találják ki, hogy kikből áll majd a hazai „szereposztás”? Én sem tudom, de egy biztos, hogy ott leszek, és majd elmondom azoknak, akik nem hiszik el, hogy az élő zene megszületését semmi sem képes pótolni! 

Fotók: Márton Marcell és Csécsi Attila