Dénest már régen ismerem és művészetének nagyrabecsülése mellett azonnali szimpátiát váltott ki egyfelől kedves, közvetlen egyénisége, másrészt pedig borsodi származása. Ózdon született és Miskolcon járt zeneiskolába, igaz tíz évvel azután, mint amikor jómagam a fővárosba jöttem. De természetesen számos közös ismerős akadt az ottani zenei világban is.

Születésnapjának megünneplésére zsúfolásig megtelt a Budapest Jazz Club (zenész)barátokkal, ismerősökkel, de még Dénes édesanyja és néhány barátja is megjött Borsodbótáról. (Hogy mekkora áldozatot vállaltak, arra vonatkozóan csak annyit, hogy – mint Dénestől másnap megtudtam – még a koncert után hazamentek az Ózd közelében lévő borsodi községbe.)

Már az elképzelés szerint is három részes koncert volt tervbe véve két szünettel, hiszen a különféle felállásokhoz más-más hangosítás stb. dukál. De aztán úgy alakult, hogy mindhárom rész még további kétféle produkciót tartalmazott…

Meglepetésünkre Dénes konzervatóriumi – nem egészen önként választott – klasszikus fuvolista „kiképzésére” emlékezvén ebből adott ízelítőt szólóban. Elhangzott két Bach-mű: az A-moll szóló szonáta Boureé és a H-moll szvit Badinerie tétele, majd Chick Corea Song to the Pharoah Kings (part 1). „Alapozásként” remek ötlet volt.

Ekkor következett az est – számomra legalábbis – fénypontja: Dénes saját szextett formációja. Részben régi zenészbarátai léptek a pódiumra, akikkel már a Makovics Sextet 2017-es megalakulásától korábban is együtt játszott: Schreck Ferenc (pozán), Nagy János „Yancha” (zongora), Hárs Viktor (bőgő), és a két fiatalabb kolléga: Pecze Balázs (trombita, szárnykürt) és Serei Dániel (dobok). Valami olyan szólalt meg, ami alighanem a legkedvesebb a jazzbarátok fülének. Az olyan sokszor megdicsért irányzat: a vérbő hard-bop, vagy post-bop, nevezzük bárminek, ami elementáris erejével, a csodás együttjátékkal, a remek szóló improvizációkkal bűvöli el még azokat is, akik nem feltétlenül a jazz elkötelezett hívei. Ráadásul nem „hozott anyagból” dolgoztak, hanem Dénes, ill. Dénes és Oláh Kálmán közös kompozícióiból hallhattunk négy veretes darabot, ebből kettő az Oláh Kálmán Sextet 1995-ben készült CD-jén is szerepel: a Sunset és a The Endless Fifth. A másik két szám: a programindító Oldschool és a Song for John McLaughlin (Around the World) voltak, előbbi a Dénes által igen nagyra becsült Fogarasi János előtti tisztelgés jegyében született, a másik pedig elnevezésében mutatja, hogy miről is van szó. Ez utóbbi azért is volt érdekes, mert ahogyan Dénes is elmondta, hogy eredetileg egy jazz-rock darabnak készült, majd óriási Jazz Messengers hangzásvilágú fergeteges jazztétel lett. Már az is óriási volt, hogy akár a témák is lehettek volna a legjobb originálok a Blue Note fénykorából, nyugodtan hihettük volna a Freddie Hubbard, Sonny Clarke, Donald Byrd szerzemények valamelyikének. Nem is említve, hogy milyen fenomenális szólókat hallhattunk mindegyiküktől: Dénes tenor- és szopránszaxofonon, valamint fuvolán játszott, Pecze Balázs trombitán és szárnykürtön, Schreck Feri „csak” pozánozott (de hogyan…), a ritmusszekció is brillírozott. Nos, ilyen produkciók voltak a műfaj fénykorában, a 60-as, 70-es években. Bár tovább tartott volna a bűvölet, de jött a szünet, hiszen még sok minden volt hátra.

A második rész Dénes és Yancha duójával indult. Ellis Marsalis zongorista (a négy zenész Marsalis-fivér apja) A Moment Alone c.  szerzeményét adta elő Dénes szopránon és Nagy Jancsi zongorán. És már be is szólította munkahelyének, a Police Big Bandnek szűkített válogatottját, a Police Band Akusztik tagjait, akik tényleg megérdemlik, hogy név szerint felsoroljuk őket. Makovics Dénes, a „Fater” ezúttal mindhárom számban fuvolázott, Erdő Zoltán és Kedl László klarinéton, Szűcs Zoltán basszusklarinéton játszott, a rezesek Gaál Zoltán (szárnykürt), Bonifert Antal (vadászkürt) és Koppányi Béla (pozán) voltak, Nagy Dénes gitározott, régi barátunk Frey György basszusgitározott és mindhárom számot hangszerelte is, Tiba Sándor cajónon, Mazumel István pedig különféle ütőhangszereken hozta a ritmust.

Az első számban ketten énekeltek: Mogyoróssy Adrien és Czutor Ignác, ez Burt Bacharach világsikere, az I Say a Little Prayer for You volt. A következő kettőt is óriási ováció fogadta, ezekben csak Czutor énekelt. Először Freddie Mercury (Queen)  Love of My Life c. dala, majd a Frank Sinatra örökzöld, a My Way (Paul Anka-Claude Francois) hangzott el.

Az újabb szünetben aztán megszöktem, mert az már látható volt, hogy éjfél előtt aligha lesz vége.  (Ez volt a harmadik koncertem a héten és még hátra volt a BJC Big Band a Magyar Zene Házában.) A másnapi telefonbeszélgetésből megtudhattam, hogy a Bikini együttes néhány tagjának (Lukács Péter gitár, Németh Alajos basszusgitár és Mihalik Viktor dobok) részvételével felelevenítették ottani szereplését. Ami miatt pedig sirathatom a hazajövetelt: az időközben befutott Oláh Kálmán és Balázs Elemér is beszállt a ráadásba, és fergeteges jazzbuli alakult ki, de csak az elhangzott számok felsorolására tudok vállalkozni. Miles Davis: So What, Tommy Flanagan: Freight Trane és Cannonball Adderley: Sambop c. száma a bossa nova albumáról.  

Hát ez a hiteles története Makovics Dénes 60. születésnapi ünneplésének, akinek ezúton is hosszú, eredményes zenészpályát kívánunk erőben-egészségben mindannyiunk örömére!

Budapest Jazz Club, 2022. május 25. 

Fotó: Siklós Péter