A Helyiérték Egyesület szervezésében itt zajlik 22 éve a jó jazznek és bornak szentelt fesztivál, melyet idén is Babos Gyula emlékének ajánlott a fáradhatatlan szervező Szalay Tünde, aki így indokolta a döntést: „Halála után az emlékének ajánlottuk fesztiválunkat. Hiányzik, nagyon!” A gitárosnak a kezdetektől elnyerte tetszését a hely, a hangulat, a lelkesedés, Babos Gyula lett a mentor, a Nagy Testvér, aki Borlaival az élen tehetségek sorát hozta ide fellépni. Most az égi Kultkikötő asztala mellett ülve nyilván elégedetten szemléli, hogy aki egyszer megfordul itt, az mindig visszajáró vendég lesz, ez árul el legtöbbet a helyről.
Aki tavaly behajózott a Kultkikötőbe, emlékezhet egy jól sikerült Hajdu Klára Quartet koncertre, fellépett Charlie és tartott a MAO egy remek Bartók szemináriumot. (Néhány zenész kifejezetten az itt hallott koncert miatt szerepelt a listámon a szakmai szavazáson). Az idei négy nap kínálata is beszédes: az 1. nap a Lounge FM és a Mash lépett fel, aztán az Onion Trió és Kaltenecker – Markó Duó, a harmadik napra érkezett meg az eső és én, meg nem mellékesen a Red Stones és az Oláh Krisztián Quartet - erről írtam részletesebb beszámolót ezúttal. A negyedik nap pedig Nagy Emma szeánsszal nyitott, és az egész fesztivál zárásaként a MAO kisformáció fergeteges koncertjét láttuk, amikor a Legendás Albumok sorozatukból a 64-es Blue Mitchell korong, a The Thing To Do szólt élőben, ráadás extrákkal.

Pénteken az első fellépő az eső volt, de aztán nemsokára sokkal izgalmasabb latin ritmusok váltották fel az egyhangú kopogást. A Vörös László alapította Red Stones Quartetet konferálta fel a Kultkikötő háziasszonya. A zongorista zenekarvezető kompozíciói remekül felépített több tételes latin muzsikák, ötletes hangszereléssel, mint a stílszerűen a koncertet nyitó „Entrée” esetében. Az előadás legjobb pillanatai a vibrafon-zongora és a vibrafon-dob dialógusok voltak, hiszen a latin zenében minden dallam- és ritmushangszer egyszerre. Vörös László (zongora), Szaniszló Richárd (vibrafon), Bögöthy Ádám (bőgő) és Hidász Tamás (dob) remekül illusztrálta ezt az „April” vagy a „Questions” előadásakor. A Friends-et, ez Szaniszló kompozíció, egy bravúros vibrafonszólóból építették fel. Láthatólag és főleg hallhatóan hozzászoktak ahhoz, hogy a többtételes művek interpretálása közben olyan könnyedén váltsanak, ha kell „billentsék meg” a ritmust, mintha ez a világ legkönnyebb dolga lenne. Pedig egyáltalán nem az. A koncert második felében kvintetté alakultak egy technikailag képzett fuvolás, Strausz Eszter megérkeztével, de ez nem tett jót feltétlenül az előadásnak, mert a latin zene sűrű ritmusú, pulzáló, intenzív játékához a fuvola szólamát is hozzá kellett volna igazítani. Talán a „Körhinta” esetében (ha jól emlékszem a címre) sikerült ezt úgy megvalósítani, hogy beleillett az előadás dinamikájába és hangzásába.

Szeretné tudni, hogy játszana jazzt Bach? Ha blikkfangos alcímet kellene választani a második előadáshoz, ami a MagyarJazztől nem idegen, ezt választanám. A koncert anyaga a Magyar Zene Házában debütált második lemezük a Crescendo. az Oláh Krisztián Quartet (Oláh Krisztián zongora, ifj. Oláh Kálmán szaxofon, Orbán György bőgő, Serei Dániel dob) több szempontból is kilóg a sorból, nem követ feltétlenül új trendeket, pont ez teszi eredetivé. Vintage zenészek, mondta a zenekarvezető egyik felkonfjában. Szeretik a régi lemezformátumokat a megosztók világában, szeretik a régi zenét a fúziók idején, tisztelik a tudást, mert a tehetség által teremtett mű több évszázad múltán is izgalmas marad. Emlékszem egyszer Kanizsán Vukán György mondta nekem, mikor az improvizáció szóba került, hogy Bachnál pont azért szerepel a kadencia, hogy aki interpretálja a művét, megmutathassa, mit tud.

Tömény modern kamarajazzt hallottunk, ami erősen támaszkodik évszázadok hagyományaira. Ilyen a „Paraferno” vagy a „Johann” (nem sorsolunk ki nyereményt, ha valaki rájön a címben rejlő célzásra), ami egyébként a zeneszerző nevében „rejtőző” zenei hangok variánsaira épül – ezt csak a dalhoz fűzött szubjektív kommentárból derült ki, aligha vette volna észre bármelyikünk a közönség soraiban. Hasonlóan érdekes a Beethoven parafrázis a „Bagatell No.2”. Bizony Ludwig is jó jazz-zenész lehetett volna, ha akkor már létezik ez a zene. Persze ehhez tökéletesen kell interpretálni a klasszikusokat, meg kell keresni a „jazzesítés” lehetőségét, és hozzá kell igazítani a többi hangszer szólamát. Na, ehhez ért Oláh Krisztián. A másik vonulat pedig a covid generáció életérzése napjainkban, erről szólt a „Farewell” (mert könnyen mániákus szokásoknál köt ki a bezárt ember), a „From the Notebook of ’19”, a „Peaceful” a „11 11”. Másnap a Nagy Emma szeánszon is megmutatta Krisztián, hogy a jelenről van karcos és őszinte véleménye. Mint kiderült, készült egy 7 részes videósorozat egyébként, amiben a lemezre került dalok történetét dolgozták fel rendhagyó módon, érdemes levadászni, ha valakinek felkeltette a figyelmét. Aki összefut velük valahol, hallgassa meg, az egyik legizgalmasabb kortárs jazzcsoport.

A Kultkikötőből nem könnyű kihajózni a koncertek után. De jövőre újra itt leszünk.

Jazz és bor fesztiválja, Balatonboglár, 2022. július 15. 

Fotó: Ambrus Levente