Ellington hatalmas életművére emlékezve érdekes módon egy „kakukktojás” indította az estét:  mégpedig a Duke jobb kezének számító Billy Strayhorn örökbecsű Take the A Train c. száma. Mértékadó vélemények szerint a műfaj történetének legtöbbek által ismert jazzmelódiája ez a fülbemászó dallam, mivel 40 éven át volt az Amerika Hangján hallható rövidhullámú rádióadás, a „Music USA” szignálja. Szalóky Béla elmondta, hogy a Harlembe vezető vonal volt az A jelzésű, ahová pl. a Cotton Clubba a 30-as években minden jazzbarát bőrszíntől függetlenül járt. Azt már csak én teszem hozzá, hogy az Ellington által játszott zongoraszólót és a nagyzenekara néhány ütemű játékát az említett szignálba egy 1952-es felvételből vette Willis Conover, amely az Ellington Uptown c. Columbia albumon jelent meg. (Az Uptown, azaz felsőváros egyértelműen Harlem, amely Manhattan északi részén fekszik.) Itt említem meg, hogy tekintettel Béla jazztörténeti ismereteire és kifejezett tehetségére a közönséggel való kommunikáció területén – szerencsésebb lett volna, ha ő, mint a fesztivál „házigazdája” is, végzi el a számok felkonferálását anyanyelvünkön, esetleg rövid angol kiegészítéssel holland barátunk helyett…  Az biztos, hogy az öt fúvós és a ritmusszekció előadásában szinte nagyzenekari hangzással szólalt meg az itt is műsorindító darab, ami remekül alapozta meg a hangulatot.

Az érdekes felállású együttes „előzménye” az Echoes of Swing névre hallgató, Németországban működő jazz-combo, amelynek egyik – a festői Elmau kastélyában rögzített, és a neves ACT kiadó által megjelentett lemezéről két éve mi is írtunk. Így kerültünk ismeretségbe a Düsseldorff közelében lévő Bochum városában élő amerikai Chris Hopkins altszaxofonos-zongoristával, aki még kvartettjének felvételét is megküldte. Aztán kiderült, hogy a Müpa fesztiváljának első napján a koncert, stílszerűen az Echoes of Ellington névre hallgat, és persze a nemzetközi csapat zongoristája Chris Hopkins lesz…  Az alkalmi formációban három kiváló hazánkfia képviselte Magyarországot: Szalóky Béla (harsona és néhány számban trombita), Dennert Árpád (tenor- és baritonszaxofon) és Oláh Zoltán (bőgő). A zenekar vezetője, a számok hangszerelője a holland Frank Roberscheuten (alt- és tenorszaxofon) volt, a brit Colin Dawson trombitált, és két kitűnő német zenész egészítette ki a nyolcast: Engelbert Wrobel (klarinét, szoprán- és tenorszaxofon), valamint Oliver Mewes (dob). A program igen változatos volt, hiszen trióban előadott szám éppúgy előfordult, mint változó felállású kvartett, kvintett vagy szextett, és természetesen olykor a teljes, nyolcfős csapat is.

Mint ismeretes Ellington jelentősége az egyetemes zenetörténetben messze túlmutat a jazz határain és tevékenysége a műfajon belül is külön fejezetnek számít. Érthetően elsősorban a swinges, mindenki által ismert és kedvelt számokat vette sorba a zenekar ezen a nyáresti koncerten, mégis a sok érdekességet angolul felkonferáló Frank Roberscheuten néhány olyan veretes számot is a műsorra tűzött, mint a Montevideo, amelyek éppen Ellington hihetetlen sokoldalúságát kívánták illusztrálni. Persze az olyan igazi „jazzslágerek” váltották ki a legnagyobb elismerést, mint a C-Jam Blues, a Caravan vagy az It Don’t Mean a Thing. De nem hiába volt a kvázi zenekarvezető-hangszerelő Frank altszaxofonos, így több Johnny Hodges sikerszám is elhangzott: mint pl. a The Jeep Is Jumpin’ és a Jeep’s Blues. (Jeep volt Hodges beceneve.)  A második félidőben előadott ballada-egyveleg három darabja között a Mood Indigo volt a legismertebb, Ellington és Barney Bigard világsikere.

A zenekar tagjainak játékáról a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk. Érdekes, hogy mostanában több, jobbnál-jobb brit trombitás játékát élvezhettük (pl. a Maynard Ferguson emlékest a MZH-ban). Nem maradt el mögöttük Colin Dawson sem. De őt említve máris azt kell mondanom, hogy Szalóky Béla trombitaszólói nekem még jobban tetszettek, pedig ő ebben a felállásban a harsonás szerepét kapta, amiben persze éppolyan nagy volt, mint a trombitajátékában. A swingben és a nagyzenekari játékban otthonos Dennert Árpi is kitett magáért! Oláh Zoli csodásan helytállt a ritmusszekcióban a két külföldi között, szólói pedig nemcsak a közönség, de a zenésztársak elismerését is szemlátomást kivívták. A dobos korrekten kísért, de nem igen volt kiugró szereplésre lehetősége, bár a koncert utolsó számát, a C Jam Bluest (a két ráadás szám előtt) nagy dobszólóval zárta. A két nádfúvós közül a német Engelbert Wrobel játéka tetszett jobban, aki három hangszeren is remekelt. Érdekes, hogy éppen a holland zenekarvezető altszaxofon szólói tetszettek legkevésbé, (itt-ott hatásvadász díszítéseket alkalmazott, meg dalra is fakadt) ezek aztán igazán messze estek Johnny Hodges játékától, bár azt „lekörözni” aligha lehet. Chris Hopkins sem akarta Ellington utánozhatatlan hangzásvilágát megidézni, ami szintén aligha sikerült volna. Játéka jól illeszkedett az összképbe. De mindent mérlegelve: igazán emlékezetes felidézése volt Duke Ellington szellemének.

Végezetül egy kis elmélkedés arról, hogy milyen ostobaság, úgymond „ciki” ma már akár modern swinges jazzt játszani, de úgyszólván még bebop (hard-bop) zenét is előadni. Kérem, hogy olvasóim ne higgyék ezt a „kis- és nagy öregek” (Deseő Csaba társaságában élveztem a koncertet) nosztalgiázásának, konzervatív siránkozásának. Magam a későn jött rendszerváltásnak is tulajdonítom azt, hogy a magyar közönség (és a zenészek) jórésze Chick Corea, Keith Jarrett, Joe Zawinul művészetével került közelebbi kapcsolatba a műfajjal, mi több éppen a minőségi rock-zene táborából érkezett a jazz világába. Nem csoda, hogy hiányzik ismereteikből az éppen honlapunk egyik sorozatának, nevezetesen a „Nagy elődök” személyiségeinek „készlete”. Pedig most már magyar nyelvű szakkönyvek is rendelkezésre állnak, valamint az internet szinte korlátlan lehetőséget biztosít az érdeklődők számára. Csak biztatni tudom a fiatalabb generációk jeles képviselőit, akik ma már a közönség 80 %-át teszik ki, hogy hallgassanak bele a 30-as, 40-es évek swing zenéjébe, majd az azt követő évtizedek modern jazz nagyságainak még bátran közérthetőnek nevezhető munkásságába. Garantálom, hogy nem fogják megbánni! A pénteki koncert forró hangulata és a lelkes fogadtatás a közönség részéről azt mutatta, hogy a melodikus jazznek is jócskán vannak hívei minden korosztályban!

Első félidő:

1. Take the A Train (Billy Strayhorn)
2. East St. Louis Toodle-oo (Duke Ellington-Bubbet Miley)
3. Love in My Heart (Rex Stewart)
4. The Jeep is Jumpin’ (Duke Ellington-Johnny Hodges)
5. Jeep’s Blues (Duke Ellington- Johnny Hodges)
6. Montevideo (Duke Ellington)
7. It Don’t Mean a Thing (Duke Ellington-Irving Mills)

Második félidő

1. Caravan (Juan Tizol-Duke Ellington)
2. Just Squeeze Me  (Duke Ellington-Lee Gaines)
3. Squatty Roo   (Johnny Hodges)
4. Három ballada egyvelege (benne a Mood Indigo; Duke Ellington-Barney Bigard-Irving Mills)
5. Rockin’ in Rhythm   (Duke Ellington-Harry Carney-Irving Mills)
6. C Jam Blues  (Duke Ellington)

Ráadások:

• Things Ain’t What They Used to Be (Mercer Ellington-Ted Persons)
• Perdido (Juan Tizol-Ervin M. Drake-Hans Lengsfelder)

Közreműködtek:

Frank Roberscheuten,    alt- és tenorszaxofon, hangszerelések
Szalóky Béla,   trombita és harsona
Colin Dawson,  trombita
Engelbert Wrobel ,   klarinét, szoprán- és tenorszaxofon
Dennert Árpád,   tenor- és baritonszaxofon
Chris Hopkins,   zongora
Oláh Zoltán,   bőgő
Oliver Mewes,    dobok

Müpa, 2022. augusztus 26.

Fotó: Nagy Attila