Aki a jazz-rock születését és kibontakozását követte, már a 70-es években felfigyelhetett Steve Gadd elképesztő stílusérzékű, kreatív dobolására. Persze akkor a vasfüggönyön innen, és a szegényes hírforrások miatt elsősorban az irányzat egyik legnagyobbja, Chick Corea korabeli lemezeinek köszönhetően („My Spanish Heart”, „Friends” – 1976) kezdtük megjegyezni nevét. A fúziós zene mámorában csak később vettük észre, hogy neve ott szerepel Mingus, Roland Kirk, Chet Baker, Jim Hall lemezein is. Aztán megannyi jazz-, funk, R’n’B és pop-rock albumon találkozhattunk vele az évtized során, egészen napjainkig. Corea lemezeihez visszatérve, a 2017-ben megjelent „Chinese Butterfly” is a legjobbak közé tartozik. Gadd azt vallja, amivel maximálisan egyetértek, hogy a zene műfajfüggetlen, a jazz lényege pedig a nyitottság. Ennek szellemében diszkográfiája, - amelyben többségében közreműködőként, mint saját néven, zenekarvezetőként szerepel - a válogatásokat, videós kiadványokat, a kislemezeket, az EP-ket, és a „kalóz” kiadványokat nem számolva, több mint 700 albumot tartalmaz. Ahogy Ron Carter esetében, akinek egyébként két lemezén szintén dobolt, nála is talán egyszerűbb felsorolni, kivel nem játszott. Ebből a több oldalt kitevő, hosszú névsorból azért a színes palettát illusztrálandó a pop-rock oldalról Paul McCartney, Eric Clapton mellett kiemelném a Simon & Garfunkel duóból Paul Simont, akinek zenekarával 1991-ben először lépett fel nálunk. Halper László meghívására a 2012-ben Jimi Hendrix születésének 70. évfordulója alkalmából rendezett MÜPA koncerten Eddie Gomez bőgőssel láthattuk, majd az ő 70. születésnapi turnéján, 2015 novemberében saját zenekarával is a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben adott a születésnapjára időzített „70 Strong” című albumot bemutató koncertet. Az erről készült felvételt később az M5 csatorna leadta, és szerencsére teljes egészében a világhálón is megtekinthető. A Steve Gadd Band felállása az egy évtizeddel ezelőtt, 2013-ban megjelent „Gradditude” óta csak egy-egy alkalommal változott, mint például a legutóbbi, 2019-es „At Blue Note Tokyo” koncertlemezen, ahol rövidesen a BJC-ben fellépő Kevin Hays billentyűzött és David Spinozza gitározott. Az Erkel Színházban azonban a törzstagnak számító basszusgitáros, Jimmy Johnson kivételével, a nyolc évvel ezelőtti MÜPA koncerten megismert formáció lépett színpadra, Larry Goldings billentyűs hangszeren és Hammond orgonán, Walt Fowler trombitán és szárnykürtön játszott, Michael Landau gitározott és Travis Carlton basszusozott.

Erdélyi Zsófi a fesztivál háziasszonya a ránk váró programok rövid ismertetése után köszöntötte a nézőtéren helyet foglaló 80 éves veterán dobost, számos szakkönyv szerzőjét, a Dobosok Farsangja létrehozóját és szervezőjét, Martonosi Györgyöt. Az első tapsvihar már ekkor felzúgott a teltházas nézőtéren, melyet az ünnepelt meghatottan fogadott. Meggyőződhettünk az Erkel kiváló akusztikájáról is, ugyanis a mikrofon néma maradt, de Zsófi feltalálta magát, erősítés nélkül, saját hangon konferált, de hangja eljutott így is a felsőkaréj utolsó soráig. A technika ördöge ezzel be is fejezte ténykedését, az est gördülékenyen folytatódott. Gadd miután színpadra vonulva megtapsolta Martonosi Györgyöt, már mikrofonba beszélve köszönthette a nézőket és mutathatta be zenekarát.

Amint belekezdtek a „Cape Fear”, nálunk A rettegés foka címen bemutatott Scorsese film Walt Flower feldolgozott zenéjébe, felmorajlott a nézőtér, és a folytatásban a banda közös szerzeménye, a pszichedelikus titokzatossággal indult „Where’s Earth” alatt a szólóknál már olyan ovációk törtek ki, amelyeket általában a koncertek vége felé, a csúcspontok kiteljesedésekor tapasztalhatunk. Landau szerzeménye, a születésnapi „70 Strong” albumra is felkerült „The Long Way Home” Fowler finom trombita futamaival változatossá tett lágy folyását egyszer csak Gadd gátszakítóvá változtatta, majd visszaterelte medrébe. Latin ritmusokat hozott a Grammy-díjas „Steve Gadd Band” című lemezről válogatott „Timpanogos”, a szerző Fowler és Landau szépen egymásba fonódó fűszeres szólóival, melybe aztán Golding is bekapcsolódott. A legutolsó, az „At Blue Note Tokyo” koncertlemezen hallható „Hidden Drive” a kőkemény blues perceit hozta Landau főszereplésével, majd Goldingsnak köszönhetően a „Sly Boots” fókuszába a funky és a Hammond került. A „Way Back Home”, Wilton Felder dala volt Gadd szülővárosában, Rochesterben felvett Grammy jelölt koncertlemezének címadója. Flowler még Frank Zappa zenekarában játszott együtt George Duke-kal, az ő emlékére született a csodaszép „Duke’s Anthem”. A méltóságteljes megemlékezést a koncertet végig kísérő vastapssal kísért ováció fogadta, az amúgy is forró hangulat még tovább fokozódott, a „Gadditude” legnagyobb sikere, a „Green Foam” első taktusai után. Azonban még erre is rá lehetett tenni egy lapáttal, a „Them Changes”, Buddy Miles Jimi Hendrix, majd Carlos Santana által legendássá tett sikerszerzeménye után állva tapsolták az egész nézőtéren a búcsúra készülő zenekart.

A standing ovation meghozta hatását, a zenekar visszatért, és hangsúlyozottan, újjal is felmutatva egy, azaz egy számot ígértek ráadásnak. Bob Dylan nemzedékeken át dúdolt híres dala, a „Watching The River Flow” feldolgozása azonban olyan sikert hozott, hogy ígéretüket kénytelenek voltak nem betartani. Egy kicsit azért tapsoltatták a közönséget, de végül kijöttek, és egy fergeteges blues, a koncert előtt megszerzett szett listában is szereplő „Blues For…” című Landau szerzemény már tényleg búcsúként hangzott el.

Steve Gadd dobszólóját bár csak a koncert végén, a „Them Changes”-ben élvezhettük, meggyőződhettünk arról, miért hívják a legnagyobb sztárok a hetvenes évek óta lemezfelvételeikre és koncertturnéikra. Összetéveszthetetlen lüktetésű és végletekig megbízható játéka a Buddy Rich, Elvin Jones, Tony Williams-féle "a kevesebb több" iskolát követi, és fantasztikusan irányítja társait. A zenekar motorjaként működött a zenekar legfiatalabb tagja, az 1982-ben született és a hollywoodi Musicians Institute-ban diplomázott Travis Carlton basszusgitáros, aki apjával, a legendás Larry Carlton gitárossal jelenleg is turnézik. Gadd méltó társaként virtuozitással kísért biztos alapot adott a híres, többek között Miles Davis, Pat Metheny, John Scofield, Frank Zappa, és nyugodtan hozzátehetjük, Steve Gadd zenekaraiban edződött sztároknak. A ritmusszekciónak nem kis része volt abban, hogy Goldings, Fowler és Landau önfeledten mutathatták be káprázatos képességeiket. Gadd lemezeinél többször felvetették a kritikusok, hogy a saját számaikat játszó kitűnő zenészeknek hagyniuk kellett volna egyes dallamokat jam-szerűen kibontakozni, a szerzeményekből hiányzik a szikra, ami lángra lobbanthatja zenéjüket, mely a fülünkig eljut, de a szívünkig nem. Nos, ezen a koncerten kibontakoztak a dallamok, nem csak a mesterségbeli tudást csodálhattuk, a zene a szívünkig eljutott. Az őszi Jazzfest Budapest első napja feledhetetlen élményt adott.

Erkel Színház, 2023. november 6.
Fotó: Somogyvári Péter