Érdekessége az estnek az volt, hogy csak két hónappal ezelőtt Philly Joe Jones születésének centenáriuma kapcsán ugyancsak egy legendás dobos albumát „rekonstruálta” a MAO aktuálisan oktett felállású együttese, ily módon tehát a kiváló dobos, Csízi Laci ismét a reflektorfénybe került. Ezúttal „beérték” egy zongora nélküli kvartettel, hiszen ilyen formáció játszott a felidézendő lemezen is. A szóban forgó LP egyébként 1957 decemberében és 58 áprilisában készült és az akkori technikai adottságok miatt csak hat Parker szerzeményt adott elő a két fúvósból és a ritmus-tandemből álló csapat. A doboknál Max Roach ült, a bőgősök soha nem lettek ismert személyiségek, az egyik session-ön Nelson Boyd, a másikon George Morrow játszott. A trombitás az akkoriban már ismert (később meglehetősen „befutott”) Kenny Dorham, a tenorszaxofonos személye pedig az egyik session-ön George Coleman, míg a másik három számban plusz a CD változat további négy bónusz trackjén is, Hank Mobley volt.  (Ők mindketten szép karriert futottak be a következő évtizedek során.) A dobokon természetesen mind a tíz számban Max Roach játszott. A MAO kisegyüttesében Fekete-Kovács Kornél trombitált, Ávéd János tenorozott, Barcza-Horváth József bőgőzött és Csízi Laci dobolt. Kornél – szokásához híven – érdekes információkkal színesítette az egyes számok közötti perceket. Induláskor viszont átadta a mikrofont az est főszereplőjének, Csízi Lacinak, aki elmondta, hogy azért választotta Roach ezen lemezét, mivel úgy érezte, hogy a harmónia-hangszer nélküli felállás érdekes feladat lesz számukra.  Főszereplőt mondtam, de nem kell azt gondolni, hogy véget nem érő dobszólókkal emlékeztek a száz éve született Max Roachra. A bátran csak MAO 4-nek nevezhető aktuális formáció mind a négy muzsikusáról bízvást elmondható, hogy hangszerén mindegyikük a hazai élvonalban a három legjobb között említhető. Ez az általuk nyújtott produkciót is meghatározta. Bemutatták a bebop minden szépségét, azokat a harmóniai és ritmikai újdonságokat, amelyek a modern jazz szédületes fejlődését hozták. A műsorsorozat „spiritusz rektora”, Fekete Kovács Kornél ezúttal még inkább elmagyarázta a mérföldköveket jelentő jazzalbumok újrajátszásának folyamatát, amely nem szolgai másolást, hanem alkotói tevékenységet jelent.  

A „projektben” résztvevő muzsikusok felosztják egymás között a számokat, tanulmányozzák a hangszereléseket, majd a darabok feldolgozását közösen vitatják meg és építik fel. Az eredmény pedig egy korszerű hangzású, mégis az eredetire hajazó adaptáció, amely a legnagyobb elismerést érdemli! Köszönet a MAO minden hónapban felmutatott úttörő tevékenységéért. (Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy még mennyi mással jelentkeznek folyamatosan!!!)

Régi jó szokásukhoz híven ezúttal is a lemezen elhangzó sorrendben adták elő az egyes számokat, sőt az LP kiadáson túl, a CD változatban elhangzó további négy darab is megtartotta a sorrendet. Az első Parker kompozíció a „Yardbird Suite” volt, ami Parker eredeti becenevéről kapta a címét, amely aztán a közismert, sokkal költőibb Bird-re rövidült. (Hogy a zenei világ milyen nagyra értékelte Parker zsenialitását, azt jól illusztrálja, hogy már életében (1949-ben) róla kapta nevét az egyik legfontosabb New York-i jazzklub, a Birdland.) Ezt további Parker opuszok követték: a Confirmation, a Ko-Ko és a legismertebb sztenderdek között számon tartott Billie’s Bounce, végül pedig az első félidőt lezáró Au Privave.

A második szett még az LP verzió utolsó számával indult, amely ugyancsak egyike Bird legnépszerűbb szerzeményeinek: a Parker’s Mood. Ezt követte a kakukktojásnak mondható egyetlen Max Roach szerzemény (amely az eredeti LP-re fel sem került), a „Raoul”, majd egy közismert sztenderd, Harold Arlen „This Time the Dream’s on Me” c. fülbemászó melódiája következett. Visszatérve a bebop vonalhoz a Miles Davisnek (is) tulajdonított, valójában Eddie „Cleanhead” Winson kompozíció, a „Tune Up” hangzott el és az eredeti 1957-es stúdiómunka során rögzített, de csak a CD verzióban napvilágot látott Parker „örökzöld”, az Anthropology zárta a nagysikerű koncertet.

Az előadásmódról elmondanám, hogy a két fúvós kolosszális szólókkal kápráztatott el minket, egyfelől a két őrült tempójú számban, a Confirmation-ban és a Ko-ko-ban, a lassú Parker’s Mood-ban pedig még inkább megmutatták kimagasló művészi teljesítményüket.  A ritmustandem a szokásos színvonalat képviselte, Barcza Horváth József szép szólókkal szerepelt, Csízi Laci pedig – a novemberi Philly Joe Jones emlékműsorhoz hasonlóan – most sem tolakodott az előtérbe csak azért, mert egy dobos lemezéről szólt a műsor. Persze, a dolog természetéből adódóan talán egy kissé többet szerepelt a megszokottnál, de ez nem volt zavaró. Egyébként is, Csízi Laci a kiváló dobosokban egyáltalán nem szűkölködő hazai jazzszcéna egyik legkiválóbb képviselője, akinek minden szereplése élvezetes és emlékezetes.

Ez az este méltó megemlékezés volt a jazzforradalom vezéralakjának munkásságáról, és egyben a vele együttműködő és lemezalbumával előtte tisztelgő nagyformátumú dobos, Max Roach születésének századik évfordulójáról is. Februárban pedig a műfaj ikonikus figuráinak sorában Sonny Stitt centenáriumát ünneplő esttel folytatódik a méltán népszerű „Legendás albumok” sorozat.  

MAO  4  Plays  Max Roach:

I. félidő

1. Yardbird Suite (Chalie Parker)
2. Confirmation (Charlie Parker)
3. Ko-Ko (Charlie Parker)
4. Billie’s Bounce (Charlie Parker)
5. Au Privave (Charlie Parker)

II. félidő

1. Parker’s Mood (Charlie Parker)
2. Raoul (Max Roach)
3. This Time the Dream’s on Me (Harold Arlen – Johnny Mercer)
4. Tune Up (Eddie „Cleanhead” Winson)
5. Anthropology (CharlieParker)

Közreműködtek:

Fekete-Kovács Kornél   trombita
Ávéd János   tenorszaxofon
Barcza-Horváth József   bőgő
Csízi László   dobok

Opus Jazz Club, 2024. január 9. 

Fotó: Csíkos Gábor (köszönet a szuper fotókért!)