A 2024-es fesztivált sújtó szörnyűséges időjárás után idén aggódva néztük a digitális leveli békákat és próbáltuk kikövetkeztetni, mi várható időjárásilag. Szerencsére csak vasárnap hullott pár csepp eső, de ez bőven a tűrési küszöb alatt volt az amúgy fedett, csak oldalról nyitott múzeumkerti kocsiszínben. A fesztivál második napján, pénteken nyárutói kellemes meleg, ideális koncertlátogatói idő kényeztette a nagyérdeműt.

Az utóbbi években megszokottá vált, hogy a gondos és szerencsés szervezésnek köszönhetően ismert, nemzetközileg is jegyzett jazzerek is éppen erre járnak Amerikából vagy Angliából egy-egy fellépés erejéig. Az idei évben két Egyesült Államokból érkezett vendégművész is színpadra állt pénteken, ráadásul, egymás után. Mindketten igazán nagyszerű, emlékezetes koncerttel járultak hozzá, illetve emelték a fesztivál amúgy is magasra helyezett színvonalát.

Az est első fellépője Judy Niemack volt. Aki kevésbé követi a jazz fősodrában lubickoló zenészek pályafutását, annak azt érdemes róla tudni, hogy a kor legnagyobb jazz-zenészeinek gyakori partnere, de ez a tehetsége, a hangja és az előadói kvalitásai alapján teljesen érthető. Csak találomra, hogy minden főbb hangszeres nagyágyúból említsek egyet-egyet: Clark Terry, Lee Konitz, Kenny Barron, Eddie Gomez és Billy Higgins mind játszottak Judy Niemack-kel.

A fellépő művész szerep mellett Judy nagyszerű, újragombolt szövegeket ír bizonyos örökzöldekhez, és komoly tanári karriert mondhat magáénak, az 1992-es Európába, nevezetesen Berlinbe költözése óta megszakítás nélkül folytatja a tanítást Brüsszelben, Antwerpenben, Hágában, Berlinben és rendszeresen tart mesterkurzusokat a különböző országokban, emellett jazzénekléssel foglakozó módszertani tankönyvet is írt. Az, hogy elfogadta az érdi felkérést, nagyrészt annak köszönhető, hogy Judy éppen Lakatos Ágnes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docensének meghívására ekkor tartott workshopot az egyetem ének szakos hallgatóinak.

A koncerten Judy igen szerencsés hangszer-összeállítású trióban lépett színpadra, Gyárfás „Gyafi” István gitározott és Csuhaj-Barna Tibor nagybőgőzött. Ez a felállás nagyszerűen szólt, gyönyörűen kiemelte Judy csodás hangját és a színpadról azonnal lesugárzó egyéniségét. Igaz, a dobos nélküli játékban a bőgősre mindig nagyobb feladat hárul, de a végeredmény nagyszerű volt. Persze, ehhez a zenészek közt meglévő kémia is hozzájárult. Öröm volt látni és persze hallani a három művészt, amint egymást inspirálva valósággal fürdőznek a lüktető szvingben, pillanatonként új ötleteket egymás felé hajítva, összekacsintva, mosolyogva. Nagyjából így kéne szólni a jazzkoncerteknek. Örökzöldek voltak műsoron, amelyek tették is a dolgukat: zöldelltek, a közönség pedig mosollyal az arcán dobolta a lábával az ütemet. A műsor második részében Lakatos Ágnes is beszállt az örömzenébe. Igaz, a nyitószámként előadott Joni Mitchell-féle Big Yellow Taxi nekem ezúttal nem tetszett, de a műsor további részében helyreállt a rend és a két énekesnő, mint két régi barátnő egymással „beszélgetve” befűzték a közönséget.

Judy Niemack hangját kivételesen gyönyörűnek találtam, minden számban olyan volt, amihez nem nagyon lehetett volna hozzátenni semmi többet. Csak egy apróság, amikor a koncert után beszélgetni kezdtünk, még a bizsergető beszédhangjától is külön elájultam.

Judy Niemack – ének
Gyárfás „Gyafi” István – gitár
Csuhaj-Barna Tibor – nagybőgő
Vendég: Lakatos Ágnes – ének 

Az elhangzott dalok: 

Morgan Lewis - How High The Moon
Billy Holiday – Lover Man
Sting – Fragile
Judy Niemack – Like Water of a Stray Dogs
Steve Nelson – Will Love Again
Joni Mitchell – Big Yellow Taxi
Judy Niemack – Body and Soul with You
George Gershwin – I’ve Got Rhythm
Jon Hendricks – Centerpiece

A pénteki koncert második felében egy legalább ennyire kacskaringós úton összeállt zenekart fújt Érdre a nyugati szél.

Nem kezdem nagyon az elején, az ősrobbanásról már írtak néhányan. De pár milliárd évvel ezután a kiváló nagykanizsai nagybőgős Farkas Norbert virtuális vándorbottal és kockás kendőbe bugyolált pogácsával vándorútra indult. Aztán az út egyik állomásán egyszer csak egy Mississippin pöfékelő hajón találta magát, amint egy zenekar tagjaként egy kirobbanó temperamentumú és tehetségű énekesnőt kísér. Könnyű kitalálni, szabad a gazda: ő volt Clotile Bonner. A dolgok jól alakultak, a közelmúltban már hites férjként-feleségként tértek (részben) haza Nagykanizsára. Ha már ilyen szépen, szerencsésen történt mindez, hogy teljes legyen a kép, azonnal zenekar alapításba fogtak mindketten. A végeredményt a jelenlévő közönség láthatta.

Clotile telt, igazi jazzes hanggal, elementárisan énekel. Nyilván teljesen más karakter, mint Judy Niemack, ezért kár is hasonlítgatni őket egymáshoz. Lényeg, hogy szerencsésnek érezhette magát a nagyérdemű, hogy egy este két ilyen fantasztikus koncertet hallgathatott végig.

Clotile inkább a New Orleans-i hagyományokból építkezik, persze, a „hot” zene itt néhol még sodróbb, mint a későbbi örökzöldek esetében. A zenekar rendesen odatette magát. Úgy szóltak, mintha évek alatt összecsiszolódtak volna, pedig nagyon friss még ez az összeállítás. Clotile-ban nemcsak az tetszett nagyon, ahogyan énekelt, hanem a konferálása, a közönséggel való kommunikációja is olyan volt, mint a nagykönyvben. Csak azért említem meg pozitív példaként ezt az utóbbi dolgot, mert engem mindig kiver a víz, amikor valaki a színpadról már eleve erőszakosan, aztán a koncert előrehaladtával egyre agresszívebben próbálja belém verni, hogy most milyen baromi heppinek kell lennem, és azonnal énekeljek, és/vagy táncikáljak, nem kívánt törlendő. Nos, Clotile teljesen befűzött a vérbő, vidám, jópofa, ugyanakkor egy pillanatra sem erőltetett színpadi személységével, ezért külön köszönet.

A koncert krónikájához tartozik még, hogy a Fesztivál helyszínén fellépés előtt a zenekar tagjai nem tudtak nem összefutni Gyafival, és ha már történelmileg így alakult, akkor csak megkérték, hogy ugorjon be néhány szám erejéig. Mindenki szerencséjére így is történt, Gyafi a szokásos, fülbemászó, cirkalmas szólóival kábította a közönséget, de ahogy láttam, a zenekart is. Ez a jelenet is amolyan ízig-vérig „fesztiválos” volt: sok jó zenész a téridő azonos pontján, csak összehoznak valami csak a jazzre jellemző emlékezetes spontánságot.

Clotile Bonner – ének
Egri János jr. – zongora
Farkas Norbert – nagybőgő
Tálas Áron – dob. 

Az elhangzott dalok: 

Benny Golson – Whisper Not
Cole Porter – Everything I Love
Jerome Kern – Look for the Silver Lining
Walter Gross – Tenderly
Allen Toussaint – Lipstick Traces
Walter Bullock & Richard A. Whiting – When Did You Leave Heaven?
Bobby Troup – Route 66
Jule Styme – Just In Time
Ralph Rainger – If I Should Lose You
Irving Berlin – All of Me
Marvin Jenkins – Big City
Harold Arlen – I Got the Right to Sing the Blues
Jerry Leiber & Mike Stoller – I’m a Woman
Irving Berlin – The Song is Ended
Hoagy Carmichael – Georgia on My Mind

Úgy gondolom, soha rosszabb fesztiválprogramot és koncerteket, mint a szeptember második péntekiek voltak. 

Érdekes ez az Érdi Jazz Fesztivál. 2017 óta valamennyin ott voltam. Láttam azt az elképesztően nagy és sokrétű munkát, amit a fesztivál szervezője, Irk Réka a második évtől kezdve tett bele ebbe a teljesen személyes kedvencként kezelt koncertsorozatba. A fellépő zenekarok, a színvonal mind önmagáért beszélt. Ugyanakkor végig volt egy olyan érzésem, mintha ez az „egész”, - tehát a kultúrát terjeszteni, a semmiből szervezni egy olyan fesztivált, amit a közönség és a fellépő zenészek is komolyan számon tartanak, mindezt hangsúlyozottan az érdi közönségnek – nem lenne fontos a helyi illetékeseknek. Lehet, hogy árnyékra vetődöm, de mintha az évek alatt mindig valahonnan ellenszél fújdogált volna. Ahogyan láttam, mindig az volt az ábra, hogy jaj, éppen nem készült el, vagy korántsem úgy, vagy nem annyiért valami promóció, molinó, szórólap, hirdetés, helyszín, satöbbi. Mintha kultúrát adni egy város erre fogékony közönségének, nem is lett volna fontos senkinek. Régebben persze, adott pénzt is a fesztiválra a város, de az idén csődhelyzetre hivatkozva nem voltak fogékonyak az együttműködésre. Persze, csődhelyzetben nyilván nem jazzfesztiválra kell kidobni a kevéske pénzt, ez nyilvánvaló. Csakhogy a fesztivál után néhány héttel ingyenes koncertet hirdettek az időseknek. Ezek szerint arra a koncertre mégis megnyílt a bugyelláris, netán a fellépők is ingyen jöttek el? Nem tételezek fel rosszindulatot a háttérben, de úgy látom, bicegős lett az idei Fesztivál. Nem tudom, lesz-e egyáltalán még jazzfesztivál Érden? Egyáltalán, van-e értelme ilyen viszonyok közepette belevágni ismét a szerezésbe? Persze, az iránytűn legjobb esetben is 360 fok található, szükség esetén a kapitány bármikor módosíthat az útirányon. Engem nem zavarna különösebben, ha valamely másik településre kellene mennem, hogy jó jazzt hallgassak. 1988-ban Lipcsétől Varsóig is elmentem egy Miles Davis koncert miatt, úgyhogy ahhoz képest igazán nem jelentene gondot az a plusz pár kilométer.

Érdi Jazz Fesztivál, 2025. szeptember 12. 

Fotók: Sztraka Ferenc

Megvalósult a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.