Ezúttal a fiatal fekete-amerikai dobos Kendrick Scott Oracle nevű, kvartett felállású együttesének örülhetett a két, egymást követő koncert közönsége. Igaz, hogy legújabb – The Wall Becomes A Bridge c. – albumának stúdió-béli stábja meglehetősen megváltozott, mert John Ellis szaxofonos egyáltalán nem jött a turnéra (mint Kendricktől megtudtam: lemezfelvétel miatt maradt New Yorkban), a bőgős személye is változott: Joe Sanders helyett Joshua Ginsberg lépett a pódiumra. Egyébként senki sem tette szóvá a dolgot, mert a vetített háttér „Kendrick Scott Oracle” feliratából szerintem a közönség jórésze azt sem tudta, hogy négyesnek vagy ötösnek kellene lennie a formációnak. Ami meglepő volt számomra: szinte senki sem volt jelen a szakmából, egyedül Karosi Julival találkoztam, egyszerre dedikáltattuk az új lemezt. (Természetesen én csak a korábbi koncertről nyilatkozom.)

A felállásban tehát Mike Moreno gitározott, Taylor Eigsti zongorázott és Joshua Ginsberg bőgőzött. Valamennyien a mai amerikai jazz szcéna legjobb erői. Ami pedig a dobost illeti, hadd emlékeztessem az olvasót arra a régi mániámra, hogy a világ legjobb dobosai változatlanul az amerikai feketék körében találhatóak. Kb. húszas a listám Brian Blade-tól Eric Harlandig, és ebben Scott mester is benne foglaltatik. Mindent bedobott, ami csak a mai dobművészethez tartozik, és még esztétikailag is élvezetes látnivaló a zsonglőrködése, mélyen átélt játéka (lehunyt szemek, földöntúli mosoly).

Nagyrészt az új album számait játszották, amit biztosan hallhattunk (ezeket konferálta Scott) a New Eyes, a Voices, a Don Blue, a The Catalyst és a ráadás számként előadott Archangel voltak. A lemezen elhangzó darabok mindegyike főleg Kendrick szerzeménye, de akadtak Moreno és Eigsti kompozíciók is. Elhangzott néhány fel nem konferált darab is, valamint a jó öreg standard, a Darn That Dream, valamint Scott 2013-as Conviction c. lemezéről a Cycle Through Reality c. szerzeménye is.

A dolog természetéből adódóan ( mármint a szaxofonos hiánya miatt), Mike Moreno gitáros „főszereplővé” léphetett elő. Valami gyönyörű sounddal, és virtuozitással játszott, engem leginkább John Abercrombie-ra emlékeztetett. De természetesen remek szólókat hallhattunk a zongoristától és a bőgőstől is, sőt egy-egy olyan szám is akadt, amelyet hosszú zongora- ill. bőgő-intro vezetett fel.  Gyakoriak voltak a számokon belül a ritmus- és tempóváltások is a zenei építkezés érdekében. Ez egy igazi kortárs jazz előadás volt, annak minden nagyszerűségével és igényességével. (Jó lenne már, ha a zenei világ olyan korifeusai is felfigyelnének végre a mai jazzre, akik még mindig a füstös lokálok világával azonosítják a jazz fogalmát. Kíváncsi lennék, ha a klasszikus zenei koncertek közben is lenne felszolgálás. Igaz, ez szerencsére az asztalok nélküli „világsztár” koncerteken a BJC-ben is hiányzik.) 

A rövid Darn That Dream c. standard képviselte a konvencionális értelemben vett mainstream modern jazzt, a megszokott modorban: téma, hangszeres szólók mérsékelt improvizációkkal, majd a témával fűszerezett befejezés. Nagy élmény volt a saját kompozíciók és az ultramodern „kivitelezések” tengerében. Persze a magamfajta veterán olvadozott, amikor Moreno belevágott a jól ismert dallamba.

A hangszerekről még annyit, hogy a klub Yamaha zongorája mellett Eigsti elektromos zongorát is használt ugyan, de inkább csak színesítve a produkciót, mert legfeljebb egyik kezével játszott rajta, a másikon a hagyományos billentyűzeten. Tüzes szólói pedig az akusztikus hangszeren arattak nagy sikert. A bőgőn érdekes volt a hatalmas méretű pick-up, ami nem is fért el a húrok alatt, de gyönyörű sound-ot volt képes produkálni. (Sikerült a beálláson is jelen lenni, hát az sem volt érdektelen.) A dobszerelés pedig csak részben állt a klub tulajdonából, több dobot és cintányért Scott hozott, és valamilyen elektronikus manipuláció segítségével is tudta befolyásolni a hangzást. Ez a beálláskor volt elképesztően érdekes, mert akkor negyedórákon át csak ő „bűvölte” az ütőshangszer-arzenált. A dobos olykor diszkréten vokálozott is, ezzel is színesítve a hangzást. Egyébként a „leader” remek játéka mellett a közönséggel való kapcsolatteremtése is figyelemreméltó volt. Csaknem minden számot konferált, kedvesen, szimpatikusan, humorosan. A lemez elnevezését is megvilágította, mondván, hogy amikor falakba ütközünk a hidak építése a megoldás. Ez akár orákulum is lehet (azaz bölcs jóslat), ha már a formáció neve is ORACLE.   

Nagyon dicséretes volt, hogy Scott mester legfeljebb „első volt az egyenlők között”, szinte nem is volt dobszólója, abszolút nem tolakodott az előtérbe, nagyon szimpatikus volt ez is, mint minden megnyilvánulása. Már csak emiatt is jó lett volna, ha hazai nagyságaink eljöttek volna egy kis „tapasztalatcserére”.

Aztán már csak a lemezbeszerzés és dedikálás, no meg egy kis csevegés volt hátra. Scott maga árusította a Blue Note CD-it potom 6 ezer jó magyar forintért. Hiába, bekerültünk a kapitalista világ árszintjébe, most már csak a fizetéseknek (és a nyugdíjaknak) kellene felnőniük. Ennyit arról, hogy a koncert indításkor tett néhány epés megjegyzést az amerikai kormányra. Nem volt sem idő, sem mód ennek megvitatására, hiszen ha az ő hazájában vannak gondok (troubles), akkor mit szóljon a „rest of the world” (azaz a világ többi része, ahogyan szeretik nevezni a rajtuk kívüli „maradékot”). De ne legyen már a zene is átpolitizálva.

Nagy élmény volt (még a beszélgetés is, így kerek a világ), kár lett volna kihagyni, mert azt még csak néhány száz alkalommal próbáltam sulykolni, hogy „az élő zenét semmi sem pótolja, helyettesíti”, így most nem is teszem, vagy már megtettem?

Fotó: Csécsi Attila 

Budapest Jazz Club, február 4.