A hosszú Kazinczy utca Wesselényi és Dohány közötti szakaszán a legnagyobb az egy főre eső vendéglátóhelyek száma a fővárosban. A környék most sem kihalt, de az esti órákban eddig minden nap karneváli hangulatban hömpölygő tömeg eltűnt az utcáról a koronavírus megjelenése óta. Így nem kellett szambáznom, hogy eljussak az ötös szám alatt nyílt Yellow Zebrához. A szuterénbe leérve csak a koncerthelyszínnek kijelölt sarok mellett, a zenészek számára fenntartott kisasztalnál találtam egy szabad széket, a nagyobbakat főként a világ minden tájáról érkezett népes társaságok ülték körül. A két Egri, apa és fia teltház előtt kezdhetett játszani.

A szaxofonon és bőgőn (!) játszó zenekarvezető, Isham Jones 1936-ban írt, „There is No Greater Love” című szerzeménye számos feldolgozást megélt, játszották balladaként, és játszották közepes tempóban is. Jánosék az utóbbit választották, és már a kezdésnél nagyon bekeményítettek. A puhulás jelei nélkül Joe Hendersontól a „Recorda Me” következett. A szaxofonos később maga is a triótól a nagyzenekarig több formációban és változatban játszotta 1963-ban megjelent debütáló lemezén hallható szerzeményét, mely a „Page One” után az „In Pursuit of Blackness” és a „Joe Henderson Quintet at the Lighthouse”, valamint a halála előtt négy évvel készült Big Band albumára is felkerült. A lendület nem tört meg, máris egy Johhny Green standard ismert dallamai kezdtek kibontakozni, a „Body and Soul” szerzőjétől azonban ezúttal, az „Out of Nowhere” került a repertoárba. Az első részt Sigmund Romberg 1928-ban bemutatott „The New Moon” című operettjének egyik betétdala, a „Softly as in a Morning Sunrise” zárta. A dal eredetileg tangónak íródott, ám később, többek között Miles Davis, John Coltrane, Eric Dolphy, sőt, a mai ikonok közül Marc Ribot, Hiromi jazz feldolgozásainak köszönhetően, teljesen megváltoztatott tempóval vált ismerté. A duó feldolgozása sem inspirált senkit tangóra, így udvarias tapsok közepette Egri János rövid szünetet jelentett be. Az első részben egy veretes, jól válogatott standard összeállítást hallhattunk, a virtuóz, kőkemény szólók a Budapest Jazz Clubban óriási tapsvihart okoztak volna, itt azonban a legfőképp a konyha specialitásai miatt betért közönség vacsorája elfogyasztása közben nem igazán nyilvánította ki tetszését taps formájában.

A második részre viszont változott a helyzet. A vacsorájuk befejeztével két nagy asztaltársaság is távozott. A helyükre az asztalok, és az étlapok alapos fertőtlenítése után újonnan érkezettek kerültek, akiket nemcsak a kulináris élvezetek kötöttek le. Egri János bemutatta a meglepetés vendéget, az addig mellettem ülő Zsigmond Róbertet, akivel eddig mindössze az egész teremben csak mi ketten bólogattunk elismerően a frappáns zenei megoldások hallatán. Tavaly az első alkalommal megrendezett Roby Lakatos Nemzetközi Improvizációs Hegedűverseny döntőjének harmadik helyezettje, és a helyezéssel járó 1000 Euro pénzdíjat, valamint Losó Károly hegedűkészítő mester által felajánlott hangszert elnyerő muzsikus beszállásával egy mindenkit megfogó, magával ragadó koncert kerekedett.

Az LFZE klasszikus hegedű tanszékén végzett fiatalember már a második részt nyitó „I Hear a Rhapsody” első hangjaival belopta magát a közönség szívébe, George Fragos, Jack Baker és Dick Gasparre szerzőtrió örökzöldje után több asztalnál is felcsattantak a tapsok. A Pee Wee Ellis komponálta, és leginkább Jaco Pastorius verziójában ismert „Chicken” közben viszont már az evőeszközök csörgése is megállt, és a szólókat is egyre lelkesebb taps fogadta. Az „Estate”, Bruno Martino egy ellobbant nyári szerelem keserű emlékeit felidéző dala most is megdobbantotta a szíveket, a könnyfakasztó dallamok után viszont Thelonious Monk bebop himnusza, a „Straight no Chaser” felszárította a könnyeket.

Sportnyelven szólva két ellentétes félidőt láttunk. Az elsőben is megmutatkozott a jazz minden szépsége, csak éppen az egyik fontos elem, a közönség volt kihagyva a játékból.

A Yellow Zebra főnöke, Mátyus Miklós, tavaly novemberben gondolt egy merészet, és az addigi zenei kínálat mellé a jazzt is bevette a repertoárba. Mivel egy vendéglátóhelyen nemcsak az ő zeneszeretete számít, kíváncsian várta, elfogadják-e ezt a zenét a nem feltétlen koncertélményre vágyó vendégek, hogy reagál a jazzre majd a naponta változó összetételű közönség. Az első jazzkoncertet tesztnek tekintette, amelyen a Juhász Gábor – Egri János duó maximális eredményt ért el. A hely adottságait figyelembe véve, nagyon finoman kezdtek, nem akarták egyből lerohanni a közönséget. Jól felépített műsorukkal fokozatosan hívták fel a zenére az ide elsősorban vacsorázni, inni, beszélgetni betért vendégek figyelmét. A fokozatosságnak köszönhetően a beszélgetések elhalkultak, a fülek kinyíltak, és már az első rész közepétől hangos ovációval kevert tapsvihar tört ki minden szám után. Csütörtökön a második részben Egri János sem vezényelt egyből lovasrohamot, és a tavaly novemberi koncert struktúráját felidézve, a trióvá alakult duó fokozatosan hódította meg a közönséget. A közönség a gyengéd kérésnek engedve örömmel adta át magát a zenének, és lelkesen tapsolt a ritka tehetséggel megáldott muzsikusok játékát hallgatva. Klasszikus végzettsége ellenére a jazzben is döbbenetesen muzsikáló Zsigmond Róbert, a billentyűs hangszereken is szélvész gyorsan a szakma legnagyobbjainak elismerését begyűjtő Egri János Jr., és természetesen a Szabó Gábor-díjas, basszusgitáron játszó Egri János koncertje sikert hozott, így végül boldogan álltak össze a főnökkel a portál előtt egy közös fotóra. A Yellow Zebra változatos zenei kínálatába bekerült a jazz, további fellépési lehetőséget adva tehetséges hazai művelőinek.  

Yellow Zebra, 2020. március 12.

Fotó: Somogyvári Péter